Khenáriosz újból whisp alakban várakozott. Hamarosan meg is hallotta, és érezte is a két éj tünde közeledtét. Ahogy meglátta a fák között suhanni a véres páncélzatú Enilrant. Halványan kirajzolódott arcán ráncok jelentek meg ahogy összevonta a szemöldökét.

– Megint ő? – kérdezte a mellettük haladó szellem alak.

– Igen – felelte halkan Enilran.

Khenáriosz csak lebegett, és várt. Enilran lefektette a testet, és ellépett tőle, majd levette hátasáról a nyerget és a kantárt. Nyara boldogan kezdett el falatozni a környéken növő dús fűből.

Kartalosz újból szólni akart, de ahogy megérezte a whisp perzselő tekintetét magán, bezárta a száját, és kissé duzzogva ült le a földre. Enilran követte a példáját. Khenáriosz alakot formált a kezének, és belenyúlt Kartalosz testébe, aki fájdalmasan sziszegett fel a művelet láttán. A félisten rögtön látta a fertőzés gócpontját, és azonnal megkezdte szétszabdalni. Azonban nagyon kiterjedt volt, és minden kis morzsáját el kellett távolítani, ha nem akarta hogy a parancsnok hogy pont a csata közepén dőljön ki újra.

Az Enilran mellett lévő Kartalosz folyamatosan vinnyogott, sziszegett, ahogy érezte a zsigereibe ható érintést. Kezével a füvet akarta markolászni, de a fűszálak megmenekültek, lévén lélek formában volt. Enilran e közben Nyara táplálkozását figyelte, és próbálta kizárni az elméjéből a mellette ülő parancsnok szenvedéseinek hangjait.

– Meddig tart még? – sziszegte egyszer csak mikor már nem bírta tovább hallgatni.

– Ne légy türelmetlen – mondta rögtön Khenáriosz. – De ha nem bírod tovább, menj nyugodtan el, ez még eltart egy darabig…

– Rendben… – állt fel Enilran. – Hozok neked egy hátast, gondolom nem szándékozol a visszaúton egy nyeregben jönni – mondta, miközben magához hívta Nyarát, és felszerszámozta.

Kartalosz csak egy kurta bólintással jelezte, felfogta miről van szó. Pár pillanat után, miután valóban eljutottak tudatáig a nő szavai, szinte ordítva szólalt meg.

– Megőrültél?! Ha nélkülem mész vissza, azok megölnek téged! – kiáltotta.

– Nem megyek sokáig vissza – morogta Enilran, és a nyeregbe húzta magát. Lassú vágtába indította el Nyarát, és élvezte a csöndet és a békét.

Elporoszkált arra a helyre, ahol nemrég harcolt Veiammal. A holdpapnő teteme még mindig ugyanolyan tekintettel figyelte a felette lévő éjszakai eget. Enilran azonban nem vele foglalkozott. Hátasa még mindig a földön feküdt, és morgásszerű szuszogása arról árulkodott, életben van. Lemászott Nyara hátáról, és óvatosan közelített az állathoz.

Az éjszablya, ahogy megérezte a fején az érintést, felmordult, és mancsával előre kapva próbálta meg elkapni Enilran kezét. Szerencsére a lány idejében ugrott el, így elkerülte a hatalmas karmokat. Az állat vicsorogva állt fel, és szimatolta a levegőt.

– Héhahó… cicuska… – mondta kedveskedve Enilran, miközben újból közeledett. – Nem bántalak… – újból hozzáért a fejéhez, és bár hangos morgást kapott válaszul, meg tudta simogatni. – Gyere szépen – kapta el a kantárját, és húzni kezdte. Az éjszablya hangos sziszegéssel követte, és erősen fújtatott, főleg amikor Nyara felé közelítettek. – Azt hiszem ez így nem lesz jó – sóhajt Enilran.

Ha az éjszablyát Nyara mögé kötné, akkor az talán félúton ráugrana mintegy bosszúként, ami igencsak kellemetlen lett volna. Ezért gondolt egyet, és a nagymacska nyergébe mászott. A szeszélyes éjszablya nehezen tűrte meg új lovasát, ám engedelmeskedett az erőskezű utasításoknak. Nyara sértődötten követte őket nem túl messze, hátulról.

***

Kartalosz érezte, nem sokáig bírja már ki ezt a fájdalmat. Nagyon furcsa érzés volt ez, hogy eddig se hideget se meleget, se semmit nem érzett, most meg hirtelen a poklok poklát kell átélnie… és vajon ki miatt?

A fájdalom nagyon hirtelen ért véget. Ellazultan süppedt bele félig a földbe szellem alakjában, és bámult felfelé. Mikor kicsit megnyugodott, odapillantott a testére. Az aranysárga whisp immár nem volt ott, csal az ő saját, elernyedt korpusza. Felkelt, és közelebb ment hozzá. Engedelmeskedett az egyre nagyobb húzóerőnek, és belecsapódott.

A szemét sem akarta kinyitni, olyan jól esett neki, hogy végre nem lát semmit. A légszomj is jó érzéssel töltötte el, és szinte felkiáltott örömében, ahogy megérezte a kis fűszálak puha csiklandozását a hátán. Végül mégiscsak nagyokat kortyolt a levegőből, és újra élvezte, hogy végre van igazi teste. El nem bírta képzelni, a boszorkány hogy bírta ki évekig abban a vegetáló állapotban. Ekkor eszébe jutott, hogy a nő nincs itt.

Felpattantak a szemhéjai, és talpra ugrott. Körbekémlelt, de sehol nem látott semmiféle mozgást. Se páncélja, se karja nem volt magánál, és a tudat hogy ilyen sebezhető állapotban van, felettébb idegesítette. Lehetséges, hogy a közelben akár egy egész horda rovar is mászkálhat, és épp ilyenkor hagyja magára az a boszorka is…

– Enilran! – kiáltotta, majd szinte felpofozta magát mérgében. – Enilran? Mióta Enilran… – fortyogott magában. – Boszorkány! Ez is annak a nőszemélynek a hatása… Mit képzelsz Kartalosz, világgá akarod kürtölni hogy itt vagy sebezhetően? – suttogta magának.

A sötétség lassan oszlani kezdett, és kezdett világosodni. A parancsnok egyre jobban kétségbe esett azt illetően, hogy mit tegyen. Ha elindul, kockáztatja azt, hogy Enilran… a boszorkány nem találja meg. Ha marad, lehet, valami rátámad, és nappal még kevesebb az esélye annak, hogy védekezni tudjon. Fel alá járkált két fa között, és idegességében a szakállát tépkedte, mely még mindig alig ért az álla alá.

Avar zörgésének hangját halotta. Fejét rögtön oda fordította, és feszülten figyelt a fák közé. A nap azonban éppen akkor ért olyan magasságba, hogy az éj tünde nem látott semmit égető fényétől. Hunyorogva figyelt az egyre hangosabb, közelebbről jövő zörgés irányába, és imádkozott hogy ne rovar legyen.

Imáit vagy meghallgatták, vagy csak nagy szerencséje volt. Ugyanis Enilran közeledett egy elég zihált, és tépett bundájú éjszablya nyergében, mögötte az unikornis lépkedett. Leugrott a nyeregből, és Kartaloszhoz sétált.

– Na végre ennek is vége – sóhajtott a nő. – Próbálkozzunk az elménk újbóli összekapcsolásával, hogy elrendeződjenek a dolgok…

– Álljunk meg egy pillanatra – tette fel a kezét a parancsnok. – És ha még rosszabb lesz minden?

– Hogy lehetne ennél rosszabb? – akadékoskodott Enilran.

– Nagyon könnyedén – felelte ingerülten Kartalosz.

– Nézd, nem fogok semmit csinálni… csak elveszem ami az enyém belőled, és visszaadom ami a tiéd belőlem – magyarázta Enilran. – Óvatos leszek, ígérem – mondta szelídebb hangon.

Kartalosz megadóan sóhajtott egynek, és engedte hogy a nő elméje megrohanja, nem mintha tudott volna védekezni vele szemben. Olyan érzése támadt, mintha valaki nagykanállal túrná szét a gondolatait, és hol elvenne, hol hozzáadna valamit. Nem járt messze az igazságtól. Egy pillanatig kimaradt minden kép és hang, mintha nem létezne, majd mikor újból magához tért, már a földön feküdt szétdobált tagokkal, és fájó nyakkal, mivel furcsa pózban tekeredett. Már jócskán elkezdett szürkülni.

Nagyot reccsent nyaka, mikor hirtelen felült, és egy fájdalmas kiáltást nyelt vissza, és fájó részre tette a kezét. Nyara, aki pár lépésre tőle harapdálta a füvet felhorkantott, de nem zavartatta magát. Kartalosz óvatosan felállt, majd körbepillantott. Szeme megakadt az egyik fa tövében összefont karokkal békésen, lehunyt szemmel szuszogó lányon. Kartalosz magában felháborodott, hogy merészelt elaludni, miközben kint vannak a vadonban egyedül. Köhögött egyet, ám Enilran láthatólag mélyen aludt. Közelebb lépett, majdnem a lány cipőjére, és megismételte a krákogást, ezúttal hangosabban. Enilran összezörrent, és meglepődve konstatálta a látóterét betöltő övet, majd felpillant Kartalosz madárszerű ábrázatára. Gyorsan felpattant.

– Hogy képzeled hogy elalszol mikor én is eszméletlen vagyok? – mennydörögte Kartalosz.

– Te aludhatsz, én nem? – kérdezte morcosan a nő, miközben elfojtott magában egy ásítást.

– Pontosan – bólintott Kartalosz még mindig idegesen.

– Látom visszajött a saját éned… Parancsnok – mondta gúnyosan Enilran.

– Ez a szerencséd… hol van az az éjszablya? – nézett szét Kartalosz.

Enilran balra bökött fejével, és Kartalosz oda nézett. Egy fához volt kikötözve a kantárszár, de az eltűnt egy bozótos sűrűjében, és mivel csak egy akkora fához volt kikötve, aminek a törzsét Kartalosz talán kétszer is körbeérné markával, magával rángatta. Kartalosz odalépett, és megrántotta a szárat, mire a másik végéről előkerült a megtépázott, és meglehetősen mocskos bundájú éjszablya. Eltávolított pár gallyat a pofájáról, majd a nyergébe húzta fel magát. Enilran még mindig Nyara nyergével szöszmötölt.

– Gyorsabban, jó lenne indulni – szólt Kartalosz.

– Igen parancsnok – nyávogott vissza Enilran.

– Ne beszélj így – korholta rögtön le.

– Miért? Lefokozol? – incselkedett tovább Enilran.

Kartalosz mérgesen sóhajtott egyet, majd megszólalt.

– Tulajdonképpen… Most már semmi okom nincs arra, hogy megtűrjelek – rántott vállat Kartalosz. – Akár itt is hagyhatnálak… vagy börtönbe is vethetnélek egy éj tünde meggyilkolásáért – csevegett, mintha csak azt magyarázná egy tisztnek, hogyan kell a legjobb minőségű teát főzni.

– Meglepne ha ezt tenné, parancsnok – nevetett fel Enilran. – Veiam áruló volt, nem tudna mit tenni ezért velem…

– Elfelejtette hogy ezt a tényt csak és kizárólag én tudom… ha már itt tartunk, nem is tudom, miért áruló…

– Az idősebbik Holdlépés elméjét megfertőzte az ellenség – rántotta meg a vállát Enilran.

– Nos, ezt nehéz nélkülem bizonyítanod – terült szét egy széles vigyor Kartalosz arcán.

– Mi a… Már megint furcsán viselkedsz – mondta Enilran. – Lehetséges, hogy még nem tökéletes a…

– Szerintem prímán vagyok… igazán – sziszegte Kartalosz. – De most már így maradok, nem lenne bölcs dolog még az éjszakát is átaludni… Felszállnál végre, és indulhatnánk? Ameddig meg nem gondolom magam…

– Mégsem váltod be a fenyegetéseidet? – kérdezte Enilran.

– Nem hallom eléggé a hálát a hangodból… kapitány – indult el Kartalosz. Egy jó pár perc volt, míg Enilran beérte.

– Miért lennék hálás? – nézett rá értetlenül Enilran. – Jelenleg az egyetlen védelmed én vagyok parancsnok, szóval egyértelmű, hogy nem küldesz el magad mellől – magyarázta Enilran. – Inkább neked kellene hálásnak lenned, hogy segítek – kiáltotta.

Kartalosz erre úgy megrántotta a kantárszárat, hogy az éjszablyája felemelkedett, és hangosan mordult, ahogy megreccsent a nyaka. Mellső két mancsa a levegőben kapálózott, miközben engedett az olyan erős húzóerőnek, amivel gazdája a fejét jobbra rángatta. Majdhogynem elütötte őket Nyara, aki szintén megijedt, és megtorpant.

– Hálás? – sziszegte Kartalosz. – Hogy mersz ilyet mondani? Hálás azért, amit tettél? Mi is volt az? Először is azért, hogy gyengének látszattál a katonáim előtt, és hogy… gyakorlatilag semmit nem tettél – vágta a képébe.

– Figyelmeztettelek – suttogta mérgesen Enilran, miközben egyre feketedett.

– Valóban? Figyelmeztetett engem Rajtad kívül más is – rántotta meg a vállát. – Nélküled is ugyanolyan könnyedén aratnék sikert, mint jelenleg…

– Számítottam rá, hogy mint parancsnok, van benned egy kis idiotizmus… de ekkorára nem gondoltam – morogta Enilran. – Most pedig szépen elindulsz.

– Majd akkor indulok, ha akarok – mondta dacosan Kartalosz.

– Valóban? – vigyorodott el gonoszan Enilran, és kihúzta kardját, majd Kartalosz torkának szegezte. – Szerintem tévedsz – mondta selymes hangon. – Csak utánad, parancsnok – utasította.

Kartalosz azonban nem indult el, helyette megragadta a pengét, és egyszerűen kicsavarta a nő kezéből. Enilran annyira meglepődött ezen, hogy a tenyerét is kinyitotta, mire a kard átkerült Kartaloszhoz.

– A jövőben mellőzd a fenyegetést – sziszegte, miközben ledobta a kardot, és elindult.

Enilran leszállt a nyeregben, és felkapta a fegyverét. Hegyén jó adagnyi vér díszelgett, mint ahogy az elhaladó éjszablya után is. Megforgatta a szemeit, majd Kartalosz után indult. Újból beérte őt, ez úttal azonban tisztes távolból követte. Így haladtak egy pontig, ahol a parancsnok megállt. Enilran kérdőn figyelte, ahogy az éj tündékre jellemző ezüstös szempár körbekémlel.

– Hová lett a holtteste? – kérdezte Kartalosz.

– Veiam? – kérdezett vissza pár pillanattal később Enilran. – Biztos elvitték a papnők – rántott vállat. Azonban a vérfoltos avar körül semmilyen tündétől származó lábnyomot nem látott. Helyette azonban tíz pontot látott a földben, mintha karókat döftek volna ott be. Összevonta a szemöldökét, de nem mondta ki, mire gyanakszik. Kartalosznak ez nem tűnt fel. Egyszerűen vállat vont, és tovább nyargalt a tábor irányába.

Ahogy a táborhoz értek, Kartalosz lassított, és bevárta Enilrant. Egymás mellett ügettek be a már felállított, fából épült falon. Nyomukba azonnal felvértezett, kivont kardú éj tünde katonák szegődtek. Körülzárták a párost, és a tábor szívében lévő fősátorhoz kísérték őket.

– Örülök, hogy ébren látlak, parancsnok – szólt Doraj, és kilépett a sátorból. – Lesz mit beszélnünk – nézett dühösen Enilranra.

Kartalosz bólintott, és ahogy körbenézett, ugyanazokat a dühödt tekinteteket vélte felfedezni a többi éj tünde szemében is. Belépett, és nem szólt az őröknek, akik keresztbe tett lándzsákkal állították meg az őt követő Enilrant. A nő mérgesen villogó szemekkel nézett át a fegyverek hegyére díszítésként kötözött tollak függönyén Kartaloszra, aki elkapta a pillantását, és egy vigyor kíséretében azt sugallta a tündének: a markomban vagy. Bent két katona állt, akik gyorsan távoztak a hátsó kijáraton.

– Foglalj helyet – húzott ki egy széket Doraj. – Rossz hírt kell közölnöm…

– Tudok róla Doraj… láttam is – sóhajtott Kartalosz fáradtan.

– Láttad? Hiszen eszméletlen voltál… vagyis csak remélem, hogy az voltál, és ezért voltál kénytelen hagyni, hogy ez a nőszemély meggyilkolja a nővérem – a végére már szinte kiabált a kapitány.

Kartalosz kivételesen nem dorgálta meg ezért a hangnemért. – Igen, eszméletlen voltam, mégis mindent láttam – mondta. Beszélgetésüket a két katona zavarta meg, akik Kartalosz vértjét cipelték be a sátorba, és helyezték az asztalon. A parancsnok zavartalanul kezdett öltözni, miközben megvárta, hogy a két katona távozzon, majd folytatta. – Láttam… Éreztem… sajnálattal kell közölnöm Doraj, testvéred nem árulás áldozata, ő maga volt az áruló.

– Hogy merészelsz – dühöngött a kapitány.

– A parancsnokod vagyok! Holdlépés Veiam pedig szövetkezett az ellenségünkkel, és Enilranra, meg a testemre támadt – mondta halkan Kartalosz. – Hallottad, vagy megismételjem olyan hangnemben, ahogy most kellene beszélnem, az az ordítva, amit megérdemelsz, hogy mindenki hallja?! – sziszegte. – Sajnálatos ami vele történt, de háború van, és vannak áldozatok – mondta. – Enilran azt tette, amit nekem, vagy adott esetben neked is meg kellett volna tenned… kapitány – fejezte be, miközben igazgatta magán a vértjét. Beszéd közben egyszer sem bírt Doraj szemébe nézni.

Holdlépés hallgatott. Keze ökölbe szorult, és karján kidudorodott egy ér. Kartalosz nem tudta, mi játszódik le régi barátja fejében, de gondolta hogy nem szép dolgok. Csak hallgatott, majd amikor már az összes csatját, és szíját megigazította – kétszer –, megszólalt.

– Enilran ezentúl kapitányi rangon szolgál az én kezem alatt a seregben – mondja ki a szavakat határozottan. – Ha bármi problémád van, oszd meg velem.

Holdlépés megindult, és szinte kirohant a sátor ajtaján, félrelökve az ajtóban várakozó nőt. Kartalosz még utána rohant.

– Doraj – megfogta a karját, és visszahúzta. – Illő temetésben fogjuk részesíteni – mondta. A kapitány hátrafordult, miközben arcvonásai megkeményedtek, és sötétlő szemekkel szólalt meg.

– Nincs holttest… csak a véres sisakja, de te ezt nagyon jól tudod, hiszen láttad nem?... Parancsnok – fújtatott, majd elment.

Kartalosz összehúzott szemöldökkel simogatta meg szakállát, majd Enilranhoz fordult. A nő szintén kérdőn nézett rá, miközben két őr mellé állt, és megfogta a karját.

– Mi legyen vele parancsnok? – kérdezte az egyikük.

– Mi lenne? Engedjék el a kapitányt – intett mérgesen Kartalosz. A két katona egymásra nézett, majd elléptek Enilrantól.