Eltelt egy nap, majd még egy, és mindez idő alatt sem előre, sem hátra nem nyomult az éj tünde sereg. Ez nem csak Kartaloszt, de a kapitányát, és a tisztjeit is idegesítette. Az igazi parancsnok egyre inkább nem bízott Enilranban, hogy tudja mit csinál. Lényegében semmit nem csinált, csak aludt, evett, és néha Nyara hátán kilovagolt a közeli erdőségekbe.

Ez idő alatt Kartalosz beteges félelemmel őrizte a testét. Szerencséjére azonban nem jött se Veiam egy újabb őrült ötlettel senki más, aki esetleg kárt tehetett volna benne. Mégis olyan érzése volt, nem hagyhatja magára magát… Másfelől azonban egyre jobban idegesítette ez a semmittevő tudat, és az, hogy élete első igazán jelentős csatáját, talán háborúját át fogja gyakorlatilag aludni. Hogy fog ezek után az alatta lévők, és Azshara királynő szemébe nézni?

– Az a boszorka – fortyogott sokadszorra magában. – Mindenről ő tehet!

– Na lám, na lám, meglátogatom a parancsnokot, és rögtön becsmérelni kezdesz? – szólt Enilran, miközben belépett a sátorba.

– Arról volt szó, hogy győzelemre vezeted a seregemet, ha úgy emlékszek! – sziszegte Kartalosz.

– Megteszek mindent, amit tudok – felelte egyszerűen Enilran. – De a sikerhez idő kell…

– Már régen szétzilálhattuk volna a fészküket, ha idejében odaérünk – csattant fel Kartalosz, félbeszakítva ezzel a nőt –, ha nem állomásoznánk még mindig itt.

– Úgy emlékszem, minden információt átadtam a rovarokkal kapcsolatban… ebbe bele tartozott az is, hogy milyen taktikát szoktak alkalmazni. Akármekkora sereggel is érkeznénk oda, szétzilálnák a sorainkat, és egyenként fognák el, és tépnék szét a menekülő katonáidat… Kiváltképp, mert az ő seregük egy nagyon veszélyes ellenféllel gyarapodott.

– Várj, kitalálom… mondjuk egy újabb állítólagos istenség létezéséről akarsz meggyőzni? – ironizált a parancsnok.

– Nem is vagy reménytelen eset… Sajnos azt kell hogy mondjam, ez úttal C’Thun maga jött el, és maga kívánja leigázni az erdőséget… – Kartalosz kételkedő arckifejezéssel akart újból Enilran szavába vágni, de leintették. – Ne gyere nekem azzal hogy nem létezik, nemrég ő tartotta fogva a lelki kivetülésemet, ezért jobb is, ha te itt maradsz, ahol meg tudlak védeni tőle… Hogy felfrissítsem az emlékezetedet, elmondanám, a rovarok várják a támadásunkat… védelemre építenek, majd amikor elég erősnek érzik magukat, csakis akkor rontanak ki a főseregükkel. Amíg mi harcba szállunk velük, egy szövetségesünk kiírtja minden morzsájukat az erdőből.

– Szövetséges? – kapta fel a fejét Kartalosz.

– Inkább nem is mondom kicsoda, úgy se mernéd elhinni – von vállat Enilran, és az éj tünde testhez lép. – Így alvás közben nem is nézel ki annyira besavanyodott tündének, mint ami vagy…

Kartalosz csak tátogott. Ahány módja létezett a világon, őt annyiféleképpen alázta már meg ez a boszorkány.

– Nyugodt lehetsz, a Holdlépés testvérpár női tagja nem mer még egyszer akkora őrültséget elkövetni, mint hogy valamiféle lelket öntsön beléd – mondta Enilran, miközben enyhén oldalra billentett fejjel nézte az alvó Kartalosz arcát. – És a problémánkra is találtam már megoldást… hamarosan újra önmagunk leszünk, saját testtel – mondta, majd kisétált a sátorból.

***

Hogy talált egy biztos megoldást, az kicsit túlzás volt, de egy annak tűnő dolgot felfedezett. Mikor Nyara hátán kereste fel Khenárioszt, beszélgetett vele a problémáról, és úgy nézett ki, meg tudják oldani azt a kérdést, hogy a parancsnok felébredjen. Az erdők ura rengeteg olyan őrszemet talált, mely hasonló álomba merülve révedt. Bükkfák, kőrisfák, az összes a környéken lévő őrszemét elkábították a mérgek, mivel megölni nem bírták őket.

Az istenség órákat töltött azzal, hogy faágujjait az őrszemek előtt tartva tanulmányozta a fertőzés gyökerét, és megszüntesse azt. Már legalább fél napot töltött így az egyik szunnyadó fánál, mire az megrezegtette a leveleit, és ébredezni kezdett. Bár gyenge volt, és még sok idő kellett hogy teljesen felépüljön, sikerült felébresztenie. Enilran minden öröme mellett Khenáriosz komoran jegyezte meg, egy őrszem és egy éj tünde között rengeteg a különbség.

Ha Kartalosz visszakerül a saját testébe, úgy már elkezdhetik kitalálni hogyan „rendezzék el magukat”. Legalább is, ha addig C’Thun, és a serege nem lendül heves támadásba.

– Kérlek, csak még egyszer segíts, utána többé nem kérek ilyesmit – könyörgött Khenáriosznak Enilran.

– A cserénél is voltak olyan dolgok, amik az elveimmel ütköztek – mennydörögte Khenáriosz. – Nem lehet csak úgy játszadozni a természet erőivel…

– Nem játszadozás, de ezt muszáj lenne megtenni, sokat segítene, hogy megvédjük az erdőt – magyarázkodik tovább Enilran. – Könyörgöm…

– Ha elhozod a testet, meglátom, mit tehetek – sóhajt végül Khenáriosz. – De ne feledd, Hollócsőr parancsnok nem tud a létezésemről… és ez így jól is van – megrázta az agancsos fejét, mire lerepült róla a kis madárka, ami mindig ott gubbaszt pihenőhelyéül használva a fenséges fejdíszt.

– Köszönöm – suttogta Enilran, miközben felszállt hátasára, és elvágtatott, vissza a táborba.

***

A piros madárka újfent meglovagolta a kis szellőt, melyet Khenáriosz bocsátott segedelmére. Bár félelemmel repült a megadott irányba, mégis gyorsan haladt. Hamarosan meglátta a fák tetemeit, kiszáradt csonkjait, és a körülöttük lebzselő rovardolgozókat, amik nyálkájukkal síkosították az erdő talaját.

A lilás folyadék, mely mindent ellepett, és átható bűzt sugárzott magából igen hatékony védelmi vonal, mellyel a még félkész rovartelepülés meg tudta magát védeni a támadóktól. Amíg nem szilárdul meg – ami akár egy hétig is eltarthat – eléggé megnehezíti a járását minden lénynek, ami nem rendelkezik kis tőrszerű lábakkal, amik ráadásul olyan váladékot termelnek, minek hatására taszítják is ezt az anyagot.

A madár óvatosan közelebb merészkedett, majd engedte, hogy Khenáriosz beleférkőzzön a tudatába, így az ő szemein keresztül nézhessen szét. A kis testet egyenesen az egyik lefelé meredező alagútba repítette. Érezte az állat félelmét, de most ez másodlagos volt a számára. A fülledt, párás meleg környezetben a madárnak erősen kellett csapkodnia a szárnyaival, hogy fent maradhasson. Ez volt a főbejárat, mivel akár Khenáriosz maga is elfért volna benne. Lefelé kanyargósan haladt, hogy a repülni képtelen rovarok is könnyen haladhassanak.

A falakon féregszerű lények kúsztak, és némelyikük kinyúlt csápjaival a betolakodó felé, ám a fürge kis csöppség gyorsan haladt, így nem tudták elkapni. Néhol olyan bogarak is ágyazódtak a falakat borító nyálkába, melyek erős fényt bocsátottak ki magukból az elképzelhető összes színárnyalatban. Khenáriosz teljesen átvette a lény feletti uralmát, és egyre sebesebben száguldott lefelé. Nőtt a meleg, és a fülledt levegőben a madár már a végkimerülés határáig lett hajszolva, és ellenkezni is kezdett a félistennel. Azonban most fontosabb volt kideríteni, mit rejt a mélység, mint hogy Khenáriosz szabadjára engedje a kis testet. Egyszer csak véget ért a folyosó, és egy terembe érkeztek, mely minta egy hatalmas félgömb belseje lett volna. A falát rászáradt nyálka borította, és két szalagtit szerű képződmény lógott alá a mélységébe.

Nem bírt tovább repülni a madár, esetlenül hanyatlott a földre. Szárnyai benedvesedtek, és szinte felforrt a melegtől. Khenáriosz még oldalra fordította a fejét, és majdnem felkiáltott a látványtól, mely elé tárult.

A hatalmas test, melynek oldalából számtalan csáp és láb állt ki egyenesen felé fordult. Sziszegő hangon fújtatva lendítette a fejét, és a hatalmas rágók egy pillanat alatt elnyelték a pici piros, kimerült madárkát, amivel Khenáriosz visszatért a testébe. Nem merte elhinni amit látott.

– De bizony igaz, Elún fattya – hallotta a sziszegő, szürcsölő hangot a fejében. – Erőd, melyet képviselsz eltörpül mellettem… jobb ha inkább menekülsz, Khenáriosz!

– Takarodj vissza a sivatagodba szörnyeteg – morogta maga elé Khenáriosz.

– Szörnyeteg? Én egy igazi, teljes isten vagyok, ellentétben veled és azzal a fél éj szarvassal… szánalmas korcsok, kevertvérűek – szitkozódott az erdők ura elméjében a hang. – De végre ez az erdő is megtapasztalja isteni mivoltom, és ha eleget könyörögsz… talán csurran-cseppen egy kis hatalom a birodalmamban neked is…

Khenáriosz megrázta magát, pár levél ki is kihullott a sörényéből e miatt. Elzárta gyorsan magát a rovaristen hangjától, és dühödten csikorgatta a fogait. Lehunyta aztán a szemeit, és elcsendesítette elméjét, majd előre tartotta göcsörtös faág ujjait. A levegő sűrűsödni kezdett a tenyerében, és egy alaktalan, fénylő folyékony masszává állt össze. Lassan ahogy koncentrált, úgy öltött alakot, és alakult át hús-vér élőlénnyé. A kis madárka egyszer csak megjelent a tenyere felett, és esetlenül hullott bele. Pár pillanat múlva a lelke megtalálta az újonnan megalkotott testét, és beleköltözött. Felpattant, és megrázta magát, eligazítva borzos tollait, majd felröppent a félisten agancsára, és bosszúsan kezdte el a tollászkodás művészetét gyakorolni.