16. Fejezet – Egy váratlan találkozás

Már hónapok teltek el azóta, hogy a Szellemszállásra „költöztem”. Napjaim egyhangúan telnek. Ebbe is belefásultam, mint mindenbe a bujdosásom kezdete óta. A depresszió újult erővel tör rám. Tompán, monotonon léteztem csupán. Nem hiszem, hogy valaha az életben jobban leszek. Egy élő, rothadó húsköteg vagyok, aki lassan elhervad. A sorvadás megállíthatatlan. Fuldoklok ettől a semmilyen élettől, és elmém halálért kiált. A nyugodt, békés halálért. De nem nyugodhatok. Még ez sem adatik meg nekem. Hogy is kérhetem? És miért? Ehhez sincs jogom. Egyedül a szenvedés, ami maradt. Már aludni sem tudok rendesen. Remek. Nem elég, hogy hiába eszek meg sem látszik, még az alvást is elveszik tőlem a rémálmok. Rémálmok? Bárcsak azok lennének! De nem ezek kőkemény víziók, amelyekkel a dementorok ajándékoztak meg. Ez ironikus. „Ajándékoztak”. Megáll az ész. Bele vésték jeges kacajukat az agyamba, mint egy ókori vésetet a falba. Élve fagyok meg minden egyes alkalommal, mikor e képek kísértenek. Aztán általában felriadok, és lassan visszaalszom.

Most is felriadtam, de az általánostól eltérően nem tudok visszaaludni. Még sötét van. Csak fekszem a falnak fordulva, és bámulok magam elé. Órákig fekszem így, mire virradni kezd.

Fel kéne kelni? – gondolom tompán.

De a gondolatot nem követik a tettek. Fekszem tovább. A ház nyikorog mint mindig. A lépcső most szabály szerűen recseg, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, már ez sem érdekel.
Nem tudom talán az is jó lenne, ha elkapnának. Nem érdekel.

Hirtelen tompa agyamba beférkőzik egy balsejtelem. „Valaki figyel”. Megdermedek az ágyon, amikor bizonyosságképpen valaki más szapora légzését hallom a sajátom pedig elakad. Egy pár pillanatig nem tudok megmozdulni, majd végre sikerül kiengednem az eddig benntartott levegőt.

Meg kéne fordulnod, Black – hatol az agyamba az ismeretlen hang.

Még mindig béklyóba köt a rémület. Az izmaim merevek. Az egyik karom teljesen elzsibbadt. Az egyenletes szuszogás gazdája nyugodtan egy helyben áll, és nem csap semmi neszt. Megmozdulok. Lassan felemelkedem, de még nem fordulok meg. Nem akarok szembe nézni az ajtóban álló emberrel. Szemrehányásokat és szitkokat hallgatni egy olyan dologért, amit nem én tettem, hanem az a semmire kellő csatorna töltelék, akiről mindenki azt hiszi halott. De ez mindegy, mert nem tudom elkerülni az elkerülhetetlent. Megfordulok és úgy maradok. A gondolatok kiszorulnak az agyamból, mert nem hiszem el, amit látok. Ez egyszerűen lehetetlen. Miért jött? Nem gyötört már eddig is elégé?

Felemeli a fejét, mert eddig a fapadlót bámulta. Belenéz tágranyílt szemembe, miközben kisimít egy kósza tincset a szeméből. Egyikünk sem szól. A csend nyomasztó. Aztán saját remegő, tompa hangomat hallom.

- Rémus? – Mintha nem is a sajátom lenne, hanem valami kísérteté.

Nem felel, hanem mereven néz. Most nem mérges, mint akkor, amikor a börtönben meglátogatott. Nem tudom hova tenni a viselkedését. Kész téboly. Aztán az arca változni kezd. Megenyhül, a feszültség lehullik róla. Arckifejezése az igazi Remusra kezd hasonlítani arra, akit annak idején a pályaudvaron megismertem. Lassan közelebb jön. A falhoz húzódom. Minden porcikám azt súgja csapda. Megint önkénytelenül is elhagyja a számat egy kérdés.

- Kik a Tekergők Térképének készítői? Mivel lehet aktiválni a térképet?

- Holtsáp, Ágas, Féregfark, és te Tapmancs. Esküszöm, hogy rosszban sántikálok – jött a rövid válasz. Egy halvány mosoly jelent meg Remus arcán.

Még mindig nem bízom benne. Egyszerűen képtelen vagyok. A börtönben tett látogatása, túl nagy nyomot hagyott bennem. Megindul felém, de a hangom megállítja.

- Maradj ott. Mit akarsz tőlem? – kérdezem. Hangomba kétségbeesés, és kételkedés vegyül.

- Látni akartalak – jön nem túl meggyőző válasz.

- Ó, persze, mint a börtönben?! Láttál. Mehetsz – mondom maróan.

- Nem akarlak bántani. Beszélgetni jöttem.

- Beszélgetni? Na, ne nevettess. Nem inkább megölni. A múltkor majdnem sikerült is – a hangom már csöpög, mint a méreg. Mar.

- Sirius, ne csináld ezt. Tényleg beszélni akarok veled, és segíteni.

- Segíteni? Segíteni! – Már üvöltök. – Rajtam már késő segíteni! Ha gúnyolódni jöttél egy emberi roncson, akkor jó helyen jársz. Nézz meg jól! – Akkor már előtte állok. – Na tetszik a látvány?!

- Sirius, tudom, hogy nem könnyű neked. Én…

- Nem könnyű, hah!

- Nem kérem, hogy megbocsáss – mondja halkan.

- Azt lesheted – jegyzem meg epésen.

- Hallgass meg, kérlek.

- Persze, hallgassalak meg, de te persze erre akkor és ott nem voltál hajlandó. – Ezt már én is csak suttogom.

- Tudom az igazat – jelenti ki.

- Ó, igen?!

- Tudom, hogy Peter él, és azt, hogy ártatlan vagy. Most már hiszek neked.

Elakad a szitok áradat, amit rá akartam zúdítani, csak bámulom. Tagjaim megdermednek. Azt mondta hisz nekem?! Ez lehetetlen, vagy mégsem?! Nem tudom, mit higgyek. Nézek a borostyán szemekbe, és reménykedek.

- Te tényleg hiszel nekem? – A hangom remeg.

- Igen – válaszolod halkan. Egy könny jelenik meg a szemedben, és érzem, hogy az én arcomon is legördül egy. Másik nem követi, mindketten belül sírunk tovább, ahogy a férfiaknál szokás.

- Ó, Remus. Én…én , nem is tudom, mit mondjak. De nem kell semmit mondanom. A nyakába borulok, és ő átölel.

Lassan szétválunk. Leülünk az ágyra. Most veszem csak észre, hogy Remus egy rozoga hátizsákot hozott, amit felém nyújt.

- Ez a tiéd – mondod, miközben én szótlanul átveszem. Kibontom. Rámeredek Remusra, és megkérdezem.

- Honnan hoztad ezt a sok mindent?

- A Roxfortból – válaszolod, mintha ez lenne a természetes.

- Mit keresel Roxfortban? – kérdezem megrökönyödve.

- SVK-t tanítok – feleled kurtán.

- Megáll az ész! De hát ez fantasztikus! – rikkantom. – Akkor te ugye ismered Harryt? – kérdem egyre izgatottabban.

- Igen. Megtanítottam neki a Patrónus bűbájt. Nagyon ügyes és tehetséges, és ugyan olyan jó a szíve, mint Lilynek. De kópé is, mint James.

- Csak messziről láttam – mondom szomorúan. – Láttam az egyik kviddicsmeccset. Nagyon megijedtem, amikor a dementorok bementek a pályára.

Remus mosolygott. Arckifejezéséből ítélve nem lepődött meg azon, hogy bemerészkedtem a bírtok területére.

- Mesélj még Harryről – kérem sóvárogva.

- Mint mondtam egy kis kópé, de ugyanakkor kicsit zárkózott, és van egy olyan része, amely egyáltalán nem hasonlít Ágasra. Sokkal komolyabb, mint ő.

Bólogatok. Ez teljesen érthető.

Remusszal tovább beszélgetünk. Közben a táskában lévő ennivalóból falatozom. Iszok a vajsörből is, majd félre teszem mondván kell későbbre is. Remus lassan menni készül.

- Örülök, hogy találkoztunk – mondja. – Hamarosan újra eljövök. Ígérem.

Megöleljük egymást. Kikísérem a szoba rozoga ajtaján. A lépcső tetejéről nézem, ahogy le megy a lépcsőn. A lépcső alján van, mikor ezt suttogom.

- Én is örülök, és köszönöm.

Megtorpan. Megfordul, és rám mosolyog. Majd elindul, és eltűnik az alagútban. Még egy darabig ott állok, majd örömmel a szívemben leheveredek az ágyra, és hónapok óta először nyugodtan átalszom a délelőttöt.