A polihisztor Kós Károly Aki erdélyi volt, és az is maradt * Isten különös ajándékai   Másszorvoltak „Hajlékot Istennek, hajlékot embernek Kőből, cserefából raktál a léleknek…” KÓS KÁROLY (1883-1977) A budapesti Állatkert India ősi emlékeit idéző, szecessziós ízlésű bejárati kupoláját a két elefánttal, századunk egyik legszebb magyar történelmi regényét, ,,Az országépítő"-t, drámairodalmunk egyik legkimagaslóbb kompozícióját, a ,,Budai Nagy Antal"-t ugyanaz a Kós Károly hozta létre. De ha sorolni kívánnók, hogy építészeten és irodalmon kívül még mi mindenhez értett mesteri fokon, akkor az ámuldozó érdeklődőnek tudomásul kell vennie, hogy festő- és grafikusművész, művészettörténész, néprajztudós, könyvkiadóvállalat igazgatója, nagy hatású folyóirat szerkesztője, gyakorlati politikus, olykor országgyűlési képviselő volt, Erdély lelkének és társadalmi valóságának legjobb értője, a ,,három nemzet", a magyar-román-szász együttélés ihletett kifejezője... ha kellett, mind a három nemzet nyelvén anyanyelvi otthonossággal. Kevés lenne, ha csak azt mondanók, hogy a nagy múltú és dúsgazdag erdélyi, majd romániai magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Hiszen az egész irodalom csupán az egyik arculata volt mindannak a művészi, tudományos és kultúrpolitikai teljesítménynek, amely múlhatatlan emlékű szerepet biztosított a ,,kalotaszegi ezermester"-nek, ahogy már hosszú élete derekán megtisztelték. 27 éves, amikor 1912-ben, már diplomás építőművészként részt vesz az Állatkert pavilonjainak építésében. Akkor már az irodalom jó fülű értői tudomásul vették, hogy három évvel azelőtt (1909-ben) ,,Átila királról ének" című, ódon nyelvi ízekkel teljes, kitűnően verselt krónikás epikájával sajátosan egyéni költői hangot ütött meg az urait kereső új magyar költészetben. És világtörténelmi korszakok váltották egymást, mire a kilencvenedik életévén is túllépett mester ,,Kalotaszegi krónika" címen összefoglalt hét kisebb-nagyobb művével jelezte, hogy kilencvenéves korában sem gyengült sem éles elméje, se gyönyörűséget keltő stílusa. 94 évet élt jó egészségben, sose lankadó munkakedvvel és munkaerővel. Amihez nyúlt, ott szépet és hasznosat alkotott, összhangot és feladattudatot adott mindenkinek, aki akár személyesen ismerhette, akár írott műveiben, festett és rajzolt képeiben gyönyörködött, akár emberi-állampolgári magatartásából nyert újabb erőt az oly sok gondú, gyűlölködésektől fertőzött Közép-Európában. Életművében a sokféle teljesítményhez képest viszonylag csekély hányad a szépirodalom: nagy ritkán a vers, néha kivételesen a dráma, meg a két nagy regény, az alig féltucatnyi kisregény és elbeszélés... De ez a kevés is, kiszakítva a sok műfajú írott, festett, épített, művészettörténettől néprajzig, kultúrtörténettől kultúrpolitikáig terjedő teljesítményáradatból, századunk magyar irodalmának egyik klasszikusaként sorolja múlhatatlan emlékeink közé. Bár az eleve sokirányú ösztönző életcél közt költőnek is indult, jó ideig - saját bevallása szerint - eszébe sem jutott írónak lenni. A képzőművészet többféle lehetősége is betöltötte korai életét. Az iskoláinak befejezésére következő budapesti években maga is azt hitte, hogy mindenekelőtt építész. Igaz, ez a hivatás sem hagyta el soha, hiszen később is Erdélyben szebbnél szebb kúriákat tervezett, keresve és gyakran megtalálva az erdélyi hagyományokkal teljes stíluslehetőségeket. Trianon után azonban egyértelművé vált számára, hogy otthona-hazája Erdély. Ettől kezdve mindhalálig ott élt, ott tervezett, ott tevékenykedett. A romániai magyar kultúra szervezésének, intézményei kialakításának ők ketten, a hozzá hasonlóan visszaköltöző Bánffy Miklós és ő a megvalósító hősei és minden apró munkát is elvégző adminisztrátorai. Kós Károly szervezi meg az Erdélyi Szépműves céh nevű kiadóvállalatot, amely az egész romániai magyar irodalom otthona lesz. Ennek mindvégig ő az igazgatója. Bánffyval együtt ő hozza létre az Erdélyi Helikon című nevezetes és magas színvonalú folyóiratot, amely szervezi és egybefogja az ottani magyar írókat, költőket. Ennek mindvégig ő a felelős szerkesztője. A nevezetes erdélyi irodalmi találkozóknak ő a főszervezője. Miközben fest, ha ideje adódik, grafikákkal illusztrálja a saját és az író-költőtársak műveit. Többek közt a linómetszeteknek is híres mestere. Ezekhez a nyomógépeket is ő maga tervezi, sőt ő maga szerkeszti össze. Hiszen a műszaki otthonosság is hozzátartozik boszorkányos ezermesterségéhez. És minthogy a politikai élet úgy követeli, vannak évek, amikor a bukaresti parlamentben képviselőként is hatásos szószólója a magyar érdekeknek. Mindez háttér az irodalmi művek létrejöttéhez. Szükség van jó magyar irodalmi művekre, igényli az erdélyi magyarság. Születnek is kitűnő regények, versek, novellák, drámák. Hiányzik azonban a magyar múlt olyan idézése, amely erőt ad a magyar jelenhez. Hát ha nem írják meg, majd ő, Kós Károly építész, festő, grafikus, művészettörténész, etnográfus, igazgató, felelős szerkesztő majd megírja ezt is. Így ezzel a meggondolással lett Kós Károly egyszeriben remekíró. Persze az se baj, ha hatásos regényekért és előadható színdarabokért Magyarországon is jól fizetnek. Hiszen az ezermesterség sem ad elegendő pénzt a nagy családhoz. Feleséget, három növekedő gyermeket kell eltartani a nemzeti feladatok teljesítéséből. Kós Károly azonban, ha éppen ez kell, tud sikerregényeket is írni. Méghozzá olyan sikerregényeket, amelyek igazi, maradandó irodalmi értékek. Tehát úgy mellékesen remekírónak kell lenni. Már erdélyi politikai és kulturális tevékenykedésének kezdeti idején, 1924-ben jelenik meg Varjúnemzetség című regénye, amelyet ő, mint műfajt, krónikának határoz meg. Balladai hangütésű, mozgalmas korkép ez a XVII. század Erdélyének nehéz sorsú kisembereiről. A kritika nemcsak otthonában, hanem Magyarországon is lelkesen fogadja: a már ismert építő-festő-grafikus művészben és művészeti-néprajzi íróban felismerik a jelentékeny elbeszélőt. Az olvasók is széles körökben felfigyelnek rá. Ez ösztönzi, hogy a szépirodalmat is saját mesterségének tudja. Következik is néhány kisebb terjedelmű, kisregénynek vagy elbeszélésnek nevezhető elbeszélő műve. Általában történelmi tárgyúak, vagy legalább történelmi hátterűek, fontos bennük a korábrázolás hitelessége és a költői hatású, enyhén régies stílus. Alighanem a legfontosabb ezek között a Budai Nagy Antalról és a XV. század erdélyi huszita felkeléséről szóló, krónikás hangú kisregény, amely először Kalotaszeg című, kultúrtörténeti és néprajzi tanulmányokat gyűjtő kötetében mintegy az elemzett világ szépirodalmi illusztrációjaként jelent meg. A történetben eleve lappang a felépítendő dráma. Nem is hagyja nyugton: a harmincas évek derekán megírja a Budai Nagy Antal című drámát. Ezt a nagy néplázadás 500. évfordulóján, 1937-ben Budapesten, a Vígszínházban bemutatják (az Erdélyből éppen akkor Budapestre került 33 éves Greguss Zoltán felejthetetlen alakításával). A bemutatón olyan viharos a siker, hogy a kormányzat lázító hatásúnak értelmezi. Helytelennek gondolnák hivatalosan betiltani az erdélyi magyar szerző darabját, ezért a harmadik előadás után illetékes személyek bizalmasan letanácsolják a színpadról. A különböző szemléletű kritikák és irodalomtörténeti művek különböző gyengeségeket szoktak megállapítani erről a feszült hangulatú történelmi tragédiáról. Olykor azt vetették a szerző szemére, hogy fontosabb neki a főhős lelki élete, az emberábrázolás lélektani hitelessége, mint magának a mozgalomnak társadalomtörténeti dokumentáltsága. Mások szerint viszont inkább a társadalom mozgásáról, a nép igazáról beszél, mint az egyes emberek hitelességéről. E két ellentétes vélemény szinte igazolja, hogy itt egy hiteles történelmi helyzet hiteles hőseinek lélektisztító végzetéről van szó. A legtöbb olvasó, és ha előadják, a legtöbb néző azt állapítja meg, hogy a magyar drámatörténet egyik legszebb alkotását hozta létre ezzel a művel Kós Károly. - De szépirodalmi legfőbb műve az 1934-ben megjelent regény: Az országépítő. Szent Istvánról szól és arról, hogy a keletről érkezett nép ő általa hogyan épít Nyugat-Európához csatlakozó országot. Örök témánk ez, minden nemzedékben újra időszerű. És ahogy az író megkíséreli lélektani hitelességgel elképzelni és elképzeltetni a nagy egyéniséget, akinek gyakran kell felettébb kemény kézzel olyasmit megvalósítani, amihez valójában semmi kedve sincs... de másképpen nem megy - ez olyan nagy írót követel, amilyen Kós Károly volt. Kilencvennégy évet élt a magyar szellem ezermestereként az oly változó életű, oly sokarculatú, oly nehéz sorsú Erdélyben. Meg lehetne állapítani előkelő helyét művészettörténetünkben is, a romániai magyarság közéletében is. Az írók arcképcsarnokában irodalmi rangjáról kell beszélni. Ez a rang pedig szépségteremtő halhatatlanjaink közt jelöli ki a helyét.     "Szeretnék egyet. Szeretném megérni, hogy kicsiny-kis portámat olyan rendben lássam, ahogyan én azt elgondoltam magamnak. Legyenek a földek tagban, gyümölcsfáim termők, pajtám tele, méhesem népes. Legyen minden gondosan gondozva, tisztán művelve, rendesen tartva. Szép legyen és gyönyörűsége mindenkinek, aki látja. Ezt szeretném megérni. Hogy kis gazdaságom, melynek minden rögét magam szereztem, minden füvét-fáját magam ültettem, minden épületét magam építettem, így szálljon az én maradékaimra. Ezt szeretném megérni épségben, egészségben. És ha ezt megértem, akkor örömmel megyek el én, mulandó ember, hogy itt aludhassam örök álmomat öreg tölgyfáim tövén, virágos gyep alatt. Mert hallani fogom onnan is méheim döngését, maradékaim maradékainak lépéseit és kacagását... De keserű lesz életem, ha megérem azt, hogy véreim unni fogják ezt a földet; keserű lesz az én életem akkor. És keserű halálom is és átkozott. Mert idegen kézre jut az én életem egész munkája, a kis Varjú-vár, és szerteszóródnak a világon az én utánam jövő fiak és unokáim unokái. Átkozott lesz akkor az én pihenésem a tölgyek alatt, magános idegenségben. Ettől félek én félelemmel és rettegő haraggal. Hogy idegenek tapossák sírom virágait, idegenek kacagnak és sírnak az én Varjú-váramban, mely az én szeretetem köveiből épült. Kérem azért az én Istenemet hívő, igaz hittel, hogy áldja meg maradékimat, kik szeretni fogják és meg is tartják ezt a kis világot itt a nagy hegyek között, és kérem az én Istenemet, hogy nehéz kezével sújtson le azokra, akik megunják és elprédálják otthonukat, földjüket, apáik szeretetét. Ezt kérem az én jó és igazságos Istenemtől. És most bízó hittel jegyzem ide azt, amit szeretettel tanultam másoktól, és amire megtanított a föld: a föld munkáiról és az állatok, növények gondozásáról. Adja az Úr kegyelme, hogy utódaim jobban, több tudással folytassák azt a munkát, melyet az ő számukra én itt Esztánán megkezdettem... Szólottam az én maradékimnak." Kós Károly: Bevezetés a Testamentum és agrikultúra című kézirathoz (1915) A cikk itt olvasható.