Nem tudtam, merre van Dumbledore irodája, de úgy vettem észre, Lupin tudja.

- Erre gyere!

Körübelül tíz percig jártuk a folyosókat, így volt alkalmam körülnézni egy kicsit. Minden nagyon szép volt. A falakon a képek beszéltek. És mozogtak, akárcsak a lépcsők. Lupin mosolyogva nézett rám.

- Tetszik?

- Aha! Nagyon jó itt! Minden és mindenki olyan, amilyennek leírta az írónő a könyvbe...

- Valóban? Örülök, hogy tetszik... Megérkeztünk.

Egy nagy szoborhoz értünk. Lupin megszólalt:

- Csótánycsokor!

Akaratlanul elmosolyodtam.

- Dumbledore mindig ilyen jelszót talál ki... - mentegetőzött Lupin szintén mosolyogva.

- Igen, már párszor észrevettem...

A kőszörny elugrott az útból, mi pedig felmentünk Dumbledore-hoz. Kopogtattunk.

- Szabad! - hallatszott bentről.

Lupin kinyitotta az ajtót és beléptünk. A szoba nagyon szép és tágas volt. Az igazgató az íróasztalnál ült. Előtte egy székben egy zsíros, fekete hajú, fekete taláros ember foglalt helyet. Rögtön felismertem benne Pitont.

- Jó napot... Piton professzor! Dumbledore professzor!

Mind a ketten furcsán, szemöldöküket felvonva néztek rám. Dumbledore megszólalt:

- Honnan tudod, kik vagyunk? Te nem itt tanulsz, arról tudnék. De akkor hol... honnan jössz?

- Magyarországról.

- Igen, messziről. És hogy hívnak?

- Kádár Csilla vagyok. És... mugli.

Piton felállt a székből, és gyanakodva kérdezte.

- Az lehetetlen. Ide nem tudnak bejönni... muglik.

- Nem tudom, hogy kerültem ide. Egyik pillanatban még azt olvastam, ahogy a térkép sértegeti magát (itt Piton dühös pillantást vetett rám, Dumbledore meg elmosolyodott), amikor elsötétült előttem minden és egyszercsak Lupin professzor szobájában voltam.

Piton itt undok pillantást vetett a mellettem álló Lupinra. Ő az igazgatóhoz fordult.

- Igazgató úr! Szeretném, ha eljönne velem a szobámba! Útközben mindent elmondunk.

Dumbledore áthatóan nézte Lupint, majd bólintott:

- Rendben. Mehetünk. Perselus! Jöjjön velünk, kérem!

Láttam Pitonon, hogy sokkal szívesebben menne a saját szobájába, de végül mogorva pillantással bólintott.

Kiléptünk az ajtón. Amíg le nem értünk a lépcsőn, nem esett köztünk sok szó. Ott Dumbledore hozzám fordult.

- Igaz tudod, hogy felejtésátkot kell küldenem rád?

Nagyot dobbant a szívem, és ijedten néztem rá, majd Lupinra. A tanár sietve az igazgatóhoz fordult:

- Azt hiszem, erre nincs semmi szükség. Ahonnan ő jött, ott mindenki ismer minket. Rólam is tud mindent.

- Valóban? - Piton szeme felcsillant. - Még azt is, hogy...

- Igen, Perselus, mindent.

Piton rám nézett.

- Értem. Szóval te mindent tudsz mindenkiről. És honnan?

- Nálunk lehet olvasni magukról. Van egy írónő, J.K. Rowling, aki írt egy gyerekkönyvet. Harry Potterről szólnak, és maguk is a szereplői...

Piton felciccent.

- Potter! Ki más is...

Dumbledore rászólt.

- Perselus!

Amíg el nem értük Lupin szobáját, Piton nem szólt többet. Ellenben Lupin és Dumbledore egész úton beszélgettek.

- Igazgató úr! Ne haragudjon, de felhoztam Siriust a szobámba. Ne aggódjon, nem fog bántani senkit - tette hozzá gyorsan.

Piton ehhez hozzá akart szólni, de látva Dumbledore arcát, letett róla.

- Sirius Blacket? Honnan tudja, hogy nem fog ránk támadni?

- Onnan, hogy Csilla ismeri. Talán jobban, mint én magam. Azt mondta, nem ő ölte meg Petert. Megnéztem a Térképünkön, és ott volt Peter a Griffendél-toronyban. Alig hittem el. Most Siriusnál van, ő és Harryék a szobámban vannak.

Dumbledore-on látszott, hogy tart egy kicsit Siriustól, de szerintem bízott Lupinban.

Elértük a szobát. Lupin ment be először. Utána én. Láttam, hogy Harryék már megnyugodtak és vidáman beszélgetnek Siriusszal, aki olyan görcsösen fogta Makeszt, hogy az már visítani is alig tudott. Sirius ahogy meglátta Dumbledore-t, abbahagyta a beszélgetést és felállt. Mosolyogva köszöntötte:

- Igazgató úr!

Most Pitonra nézett. Arcáról lehervadt a mosoly. Piton úgy nézett rá, mintha a pillantásával akarná megölni.

- Black!

- Piton!

Dumbledore most rájuk nézett. Először Pitonra, majd Siriusra.

- Talán, ha szíveskednének abbahagyni ezt az ellenségeskedést, megbeszélhetnénk, mi legyen Pettigrew-val. Magánál van, Sirius?

- Igen - azzal felmutatta Makesz. A patkány kapálózott a kezében.

Piton is a patkányt nézte.

- Ez lenne Pettigrew? Ez Weasley patkánya!

Ron előrelépett.

- Csak volt az én patkányom! Ő egy animágus. Miatta volt Sirius ártatlanul börtönben!

Piton gúnyos mosolyt intézett Ron felé, de nem szólt semmit. Dumbledore szólalt meg.

-Akkor ideje lenne beszélnünk ezzel a Pettigrew-val. Sirius! Remus! Kérem, változtassák át!

Lupin és Sirius egymásra néztek és bólintottak. Lupin elővette a pálcáját. Piton meg kénytelen volt a sajátját odaadni Siriusnak. Egyszerre mondtak valamit, és pálcájukból ezüstös fénysugár tört elő. Makesz helyén nemsokára ott állt Pettigrew. Ő is pont olyan gonoszul nézett ki, mint gondoltam. Idegesen zihált, és kapkodva hátrált az ágy felé. Hangja sípolóan magas volt.

- Dumbledore... kérem, hallgassanak meg...

Sirius felcsattant.

- Még hogy hallgassunk meg?! Te kit hallgattál meg, mikor megöltél tizenkét muglit?! De most kitekerem a nyakad...

- Sirius! Nyugodj meg! - szólt Lupin. - Peter, te pedig mondd el, mi történt akkor, amikor Siriust letartóztatták!

- Nem én vagyok a hibás! Ártatlan vagyok!

Lupin most felém fordult.

- Igazat mond?

A fejemet ráztam. Lupin ismét Pettigrew-hoz fordult.

- Tessék.

- Mit tudhat ő? Hiszen csak egy mugli! - mutatott rám Pettigrew.

Ezt már nem hagytam szó nélkül.

- Ha épp tudni akarja, magáról is sok mindent tudok. Nagyon sok mindent...

Pettigrew elsápadt.

- Ez... ez nem igaz! Bármit tudsz, nem igaz! Remus! Hát kinek hiszel? Neki vagy nekem?

- Egyértelmű, Peter... neki! - szólt komoran Lupin.

Ekkor nem várt dolog történt. Pettigrew hirtelen kikapta Sirius kezéből Piton varázspálcáját, és rám szegezte. Dumbledore, Lupin és Piton megpróbálta megállítani, de túl késő volt. Pettigrew egy átkot mondott rám:

- Crucio!

Ekkor tudtam meg, milyen érzés ha valakire egy kínok átkát mondják. Olyan borzalmas fájdalom hasított minden tagomba, mintha ezernyi tőr járná át a testemet. Úgy ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Lassacskán aztán már megszűnt körülöttem a világ. Az utolsó dolog, amire emlékszem, az volt, hogy Pettigrew megpróbál elmenekülni, de Piton és Sirius elkapják, és megkötözik, Lupin és Dumbledore pedig rémülten fordulnak felém, és a nevemet hallottam. Ekkor elájultam.

Amikor kinyitottam a szemem, egy szobában ébredtem. Láttam magam körül sok ágyat, amiken fehér lepedők voltak: A Gyengélkedő. Egy nő jött felém, kezében egy üveget tartva. Madam Pomfrey, gondoltam.

- Látom felébredtél. Dumbledore professzor és Lupin professzor mindet elmondtak rólad. Nos, hoztam neked egy varázsitalt, nem tudom, használ-e nálad is...

Egy kiskanálba öntött egy kevés orvosságot, én pedig lenyeltem. Elfintorodtam. Nem mertem rákérdezni, miből készült.

- Rendben - szólalt meg újra. - Akkor most idehívom az igazgatót. Azt mondta, szóljak neki, ha felébredtél.

Azzal elment. Vajon fogom még látni Siriust, Lupint vagy akár Pitont? Vajon őket érdekli, mi van velem?

Tíz perccel később Dumbledore nyitott be a kórterembe. De nem volt egyedül. A fejem nagyon fájt, de ennek ellenére boldogan elmosolyodtam. Piton és Lupin jöttek be mögötte. Leültek az ágyam mellé két oldalra.

- Szia Csilla. Jobban vagy?

- Már csak a fejem fáj.

Lupin arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg, de Pitonén semmi változást nem láttam. Dumbledore sóhajtott egyet, és megszólalt.

- Elkaptuk Pettigrew-t és kifaggattuk. Sirius szabad ember.

- Oh, ennek... ennek nagyon örülök.

Dumbledore folytatta.

- Már csak azt kellene kitalálnunk, hogy tudnál hazajutni. Mit is mondtál, hogy jutottál ide?

- Olvastam a harmadik könyvet, amikor egyszer csak itt találtam magam.

Dumbledore most gondolkozott.

- Talán megnézhetnénk a könyvtárban, hátha találunk valamit. De ez eltart egy kis ideig. Addig, ha gondolod, bejárhatsz a tanórákra.

- Köszönöm - mosolyogtam erőtlenül.

Piton most Dumbledore-hoz fordult.

- És... melyik osztályba akarja berakni?

Láttam rajta, hogy nem igazán rajong értem. Tudtam, hogy csak azért, mert nemhogy sárvérű nem voltam, de még csak kvibli sem. Csak egy mugli...

- Nos, ez jó kérdés, Perselus, nagyon jó kérdés...

Ekkor Lupin megszólalt.

- Szerintem menjen Harryékhez. Ők már ismerik egymást.

- Jó ötlet! - Dumbledore hozzám fordult. - Mit szólsz hozzá?

- Igen! Öh... és köszönöm!

Dumbledore mosolygott.

- Nincs mit. Érezd jól magad, amíg itt vagy. Vacsoránál találkozunk. Mi most elmegyünk, pihenj egy kicsit.

- Viszlát!

- Szia!

Azzal kimentek a kórteremből. El sem hiszem! Itt fogok vendégeskedni a Roxfortban! És még a tanórákat is megnézhetem. Mindent le fogok írni, és... Hopp! Hiszen nekem nincs itt semmim. Délután Madam Pomfrey bejelentette, hogy elmehetek. Hermione elém jött, mivel nem ismertem az utat a Gyengélkedőtől a Griffendél-toronyig. Bekopogott, és barátságosan köszönt.

- Szia! Jobban vagy?

- Aha. Kösz, hogy értem jöttél.

- Nincs mit. Egyébként szeretnék kérdezni valamit.

Kimentünk az ajtón.

- Mit?

- Hát... szóval... - láttam, hogy zavarban van. - Amikor először találkoztunk... azt mondtad, ne mondjam el senkinek, amit... amit Lupin professzorról tudok. De nem vagyok biztos benne, hogy a tanárok... hogy ők is tudják vajon ezt...

Mosolyogtam.

- Ne aggódj, ők már akkor tudták, mikor még itt sem volt. Dumbledore már gyerekkorában is vigyázott rá.

- Akkor megnyugodtam.

- Olyan szerencsés vagy... te bármikor láthatod őt élőben... - mondtam búskomoran.

Elmosolyodott, de nem szólt semmit. Én sem szóltam többet, és hamarosan elérkeztünk egy rózsaszín ruhás hölgy festményéhez. A Griffendél-klubhelyiség bejáratához. Hermione mondta a jelszót.

- Bundás banán.

- Hogy nektek milyen jelszavatok van... Ezeket ki találja ki?

- Általában a prefektusok. De ez McGalagony ötlete volt.

- Értem.

Bemásztam Hermione után a portrélyukon. A klubhelyiség nagyon szép volt. Kényelmes karosszékek, egy kandalló, asztalok, székek, minden volt benne.

- Hogy tetszik? - kérdezett Hermione.

- Csodálatos. Pont olyan, amilyennek leírják...

- Tényleg?

- Aha. Komolyan, eddig minden és mindenki olyan volt, mintha csak a könyvből lépett volna elő!

Érdekesnek találtam, hogy a klubhelyiségben nincs senki. Ezt szóvá tettem Hermionénak, mire ő ennyit felelt:

- Jah, igen! Most van a délutáni tanítás ideje. De nekem most nem kell bemennem... Dumbledore megengedte, hogy veled maradjak. Vacsorára meg lemegyünk a Nagyterembe, jó?

- Aha. És... hol fogok aludni?

- Nálunk. A lányoknál.

Felmentünk a csigalépcsőn és Hermione bevezetett a lányok hálószobájába. Volt egy kis rendetlenség, de nagyon tetszett. Hermione megszólalt.

- Ez lesz a te ágyad - mutatott egy ágyra.

- Oké!

 Az ágy kényelmesnek tűnt, és mint később kiderült, az is volt. Ezután úgy döntöttünk, lemegyünk a klubhelyiségbe. Mikor lementünk, az egyik asztalon egy tányér szendvics és egy kancsó limonádé várt minket. Eszembe jutott, milyen régen ettem már, mert farkaséhes voltam.

Az ötödik szendvicset viszont már nem bírtam megenni. Miután a maradékok eltűntek az asztalról, úgy döntöttünk, kimegyünk a parkba sétálni. Hermione sokat mesélt az ottani életről, az órákról, és hogy mit szoktak tanítás után csinálni.

- ... mondjuk mostanában nem lehetett csak úgy lejönni ide sétálni, mert Sirius... hát, miatta.

- Tényleg, Hermione, hol van Sirius?

- Nem tudom - vont vállat a lány.

A tópartra érve észrevettem, hogy egy fekete kutya boldogan ugrabugrál a parton. Mikor meglátott minket, elkezdett futni felénk.

- Úgy látom, itt van - mondtam mosolyogva Hermionénak.

Hermione is örült. Sirius most átváltozott. Már nem az a szakadt ruha volt rajta, hanem egy tiszta, fekete talár. Nagyon jól állt neki. Most vigyorogva felkapott, és megforgatott maga körül, közben nevetett. Mikor letett, egy kicsit szédültem, de jó érzés volt ilyen boldognak látni őt.

- Köszönöm! Nem tudom elégszer megköszönni!

- Nincs mit. Boldogan segítettem. Te vagy az egyik kedvenc szereplőm.

Sirius a fejéhez kapott.

- Tényleg! Nem mesélnél egy kicsit magadról? Rólunk már annyi mindent mondtál. Most én is hadd halljak valamit rólad.

Hermione is bekapcsolódott a kérlelésbe.

- Nah, légy szíves... én is szeretném...

- Na, jó, nem bánom...

Leültünk a fűbe.

- Hát... Debrecenben lakunk. Az egy elég szép város. Nincsenek ilyen hegyek és erdők, de nekem tetszik. Van  egy öcsém és egy húgom, mind a ketten szeretik a Harry Potter könyveket. Dórinak a kedvence például Piton...

Sirius felnevetett.

- Mi? Piton?! Miért pont ő? Mi az, amit annyira szeret benne?

- Mit tudom én! Hogy... olyan undok és kötözködő és... és gonoszkodó, de igazából jószívű. Mondjuk mikor meg akart ölni, akkor éppen nem, de...

- Meg akart ölni? A szemét...

- Ja, tényleg, itt még nem. Mikor a Szellemszálláson voltatok a könyv szerint, simán megölt volna téged. De ettől függetlenül nagyon jó ember ő is, hidd el!

- Ha te mondod... - mondta Sirius, de az arcára más volt kiírva.

- Sirius, kérdezhetek valamit?

Sirius kíváncsian nézett rám.

- Te? Tőlem? Mi újat tudok neked mondani?

- Hát... mondd csak! Miért utáltátok Piton? Mindig kötözködtetek vele...

- Öhm... tudod ezt nem mi kezdtük, hanem ő. Elsőben nem volt semmi bajunk egymással. Aztán egyszer meglátta Remust, amikor kimegy az iskolából. Attól kezdve piszkált minket folyamatosan. Szerintem irigykedett, amiért Remus csak úgy büntetlenül kisétálhatott az éjszaka közepén. De akkor még nem tudta, hogy nem szórakozásból jár ki... És nem is minden éjjel, csak holdtöltekor.

- Értem. A többit én is tudom. Lupin majdnem megölte és ezért utált meg titeket.

Sirius bólogatott.

- Igen. Mi meg nem bírtuk azt az öntelt képét és mi is elkezdtük piszkálni. Nem értem, hogy tudja a testvéred szeretni...

- Tulajdonképpen nem ő az egyetlen. Legalább annyian szeretik, mint titeket... például én is, egy kicsit.

- Komolyan?

- Aha.

- Jó tudni...

Ezután más témára terelődött a szó. Sirius mesélt nekünk a fiatalkoráról, barátaival eltöltött éveiről és... az Azkabanról. Az idő úgy elrepült, hogy mire észbe kaptunk, sötét lett. Visszaindultunk a Roxfortba. Hermione és Sirius vezettek, bár nem volt nehéz kitalálnom az utat. Visszataláltam volna, de gondoltam, hadd örüljenek. A bejárati ajtón belépve bal oldalról nyílt a Nagyterem ajtaja. Bementünk. Ott már sok gyerek volt, és a tanári asztalnál is csak néhányan hiányoztak. Például Piton és Lupin...

Annyira lenyűgözött a Nagyterem szépsége, és a diákok figyelő tekintete, hogy eszembe se jutott felfelé tekinteni. Tudtam, hogy a Nagyterem plafonja el van varázsolva, a kinti égboltot mutatja. Pedig ha ránéztem volna, tudtam volna, hogy Lupin miért nincs ott...

Hermione és én a Griffendélesek asztala felé vettük az irányt, Sirius meg a tanári asztal végén ült le. Mellette McGalagony és egy üres szék. Mi Harry és Ron közé ültünk. Amikor leültünk, Dumbledore megszólalt:

- Jó étvágyat! 

A tányérokon megjelentek a finomabbnál finomabb ételek. Mindenből ettem egy kicsit. Mikor már degeszre tömtem magam, felálltunk és a többi Griffendélessel elindultunk a hálóterem felé. Hermionéhoz fordultam:

- Nem tudod véletlenül, miért nem volt a vacsoránál Lupin?

- Ha felnéztél volna az égre... illetve a plafonra, tudtad volna.

Elgondolkoztam. Mi lehetett az égen, ami miatt Lupin elmarad a vacsoráról... hát persze! A Hold... Hermione sokatmondó pillantást vetett rám.

- Nos?

- Kösz, már leesett...

Épp a harmadikon jártunk, amikor nagy lárma ütötte meg a fülünket. A folyosó kihalt volt. De olyan hang volt mintha... valamit a földhöz vágtak volna. Hallottam a többieket, akik azt hitték, Hóborc az. De mi tudtuk, ki az valójában... Kicsit furcsálltam, hogy Lupin ilyen dolgokat művel, főleg, hogy a könyv úgy írja, ha megissza a bájitalát, megmarad az öntudata. De szerintem akkor nem volt magánál. Nem itta volna meg a bájitalt?

Ekkor eszembe jutott Piton. Hát persze! Valami történhetett vele, mert nem volt ott vacsoránál... remélem, nem esett baja. Nyugtalan pillantást vetettem Lupin ajtajára. Hermione követte a tekintetem.

- Ne aggódj, máskor is csinált ilyet. De nem tud kiszabadulni.

Ezzel egy kicsit sikerült megnyugtatnia... de amit Pitont illeti, el sem tudtam képzelni, hol lehetett a vacsoránál.

Közben a Kövér Dámához érkeztünk. Bementünk a portrélyukon és felmentünk a hálószobába. Lavender Brown és Parvati Patil az ágyuk mellett voltak és beszélgettek. Mikor megláttak minket, köszöntek.

- Sziasztok! Ha nem baj, mi most beszélgetünk... ugye nem...

- Dehogyis! Nyugodtan!- mondta gyorsan Hermione, majd felém fordult. - Mindig egymással beszélgetnek. Én csak akkor vagyok a világon, ha házit kell csinálni...

- Ismerős helyzet... - mondtam, de közben máshol járt az eszem.

- Valami baj van?

- Á, semmi! Azaz... tulajdonképpen... aggaszt valami.

- Ki vele! Mi a baj?

- Hát... a vacsoránál nemcsak Lupin hiányzott, hanem Piton is. Remélem, nincs semmi baja...

Hermione felvonta a szemöldökét.

- Miért érdekel téged Piton? Amúgy nincs olyan szerencsénk, hogy valami baja legyen...

Ezen elmosolyodtam és a kétségeim is eloszlottak. Mivel fáradt voltam, lefeküdtünk az ágyba, és hamar elaludtunk.

 Következő