Draco talán még soha nem készülődött Hermionéhoz ilyen nehéz szívvel. A viszontlátás örömét teljesen kioltotta benne az a gyötrődés, amit ő már hosszú napok óta érzett, és amit tovább kell adnia annak az embernek, akinek sosem akarna fájdalmat okozni.

De hát az igazság megszabadít, azt mondják… és ő nem akar hazudni neki… Csak ne fájna ennyire! Miért van az, hogy amikor a leginkább szükségünk lenne arra, hogy erősek legyünk, gyengének és tehetetlennek érezzük magunkat?

Úgy érezte, mintha arra készülne, hogy saját kezűleg ölje meg a lányt. Hiába volt kissé morbid a gondolat, mégis tudta, hogy így lesz… ha nem is az életét veszi el, valami olyasmit pusztít el benne, amitől idáig ragyogott…

Draco halkan felsóhajtott. Nem szabad ilyenekre gondolnia. Hiszen így is épp elég nehéz… Hermione erős lány, ki fogja heverni, ahogy kiheverte a Ronnal való szakítását, vagy annak a bizonyos fogadásnak a közhírré tételét is. Legfeljebb megint gyűlölni fogja, de hát akkor már úgysem fog számítani…

Kevesebb, mint egy hónap van hátra az esküvőjéig, túl kell esnie rajta. Itt az idő.

Elszántan lépett be a jól ismert házba, ahol annyi tiltott éjszakát töltött el. Tekintete kiismerhetetlenül kavargott, arcára a hideg közöny álarcát erőltette, miközben az érzéseit igyekezett lelkének legmélyére száműzni. Bőrének sápadt, már-már betegesen fehér színét azonban még a félhomály sem tudta elrejteni…

Lassan becsukta maga mögött az ajtót, és épphogy megfordult, mikor egy göndör, gesztenyebarna hajzuhatag vetődött a nyakába. Draco érezte, hogy megremeg a lány önkéntelen szeretetnyilvánításától.

- Draco, Draco! – suttogta Hermione örömittasan, miközben magához szorította a kedvesét. – Olyan jó, hogy végre itt vagy…

A fiú szelíden megpróbálta eltolni magától, de ennek csak az lett az eredménye, hogy pillantása találkozott Hermionééval. A mélybarna szemekben kiolthatatlan csillagként ragyogott az a fény, ami minden szerelmes nő sajátja, amikor tálcán nyújtja egész valóját a szeretett embernek.

Csak egy pillantás volt, de mintha sugárzó napfényként törte volna át azt a jeges józanságot, amivel Draco megpróbálta felvértezni magát az elgyengülés ellen. Késő volt… mikor belenézett azokba a szemekbe, elveszett.

Fogalma sem volt már, hogy miért jött ide, csak ölelni és csókolni akarta ezt a kicsi, törékeny kis testet, amit a karjában tartott. Ajkai hevesen és követelőzően zárultak a lányéra, hosszú ujjai a göndör fürtökbe markoltak, így vonva hozzá őt még közelebb.

Úgy csókolta a lányt, mintha az élete függne tőle, mintha attól félne, hogy e nélkül a csók nélkül megfulladna. Ajkaik szenvedélyes harca volt ez, a szerelem önző párbaja, ami még többet akar a másikból, mert éhsége hatalmas és csillapíthatatlan…

Fogalmuk se volt, hogy kerültek az előszobából a nappaliba, de hirtelen már ott feküdtek a vastag, puha szőnyegen, lázasan remegő ujjaikkal próbálva csupasszá tenni a hőn áhított testet. A pulóver, a talár, a nadrág, mind-mind észrevétlenül tűnt a félhomályba, és a szabaddá vált bőrük mohón tapadt egymáshoz.

Olyan vad extázis tombolt bennük, ami szinte perzselően forróvá izzította körülöttük a levegőt, és a mérhetetlen szenvedély nem akart mást, csak beteljesülést.

Az utolsó fölös ruhadarabtól való megszabadulás utána Draco egyetlen erőteljes mozdulattal hatolt a lányba, aki felkiáltott a kéjes gyönyörtől. Arcát a fiú vállába fúrta, miközben kezével újra és újra magához vonta őt, olyan hévvel, mintha az egész valóját magába akarná fogadni. Egy ősi ritmus vette át felettük az uralmat, ami egyre gyorsabb és gyorsabb iramot diktált, és ők szorosan egymásba kapaszkodva próbálták követni.

Zihálásuk egyre hevesebbé vált, tudatuk elveszett a vad érzékek birodalmában, testük reszketett a gyönyör közelségétől. És végül, mikor már egyikük se bírta volna tovább, a vágy elérte tetőpontját: izmaik megfeszültek, és olyan szorosan préselődtek egymáshoz, mintha egymásba akarnának olvadni…

Csak pár pillanatig tartott ez az édes, önkívületi állapot, amikor két léleknek lehetősége van egymásba vegyülni, ők mégis úgy kapkodtak levegő után, mikor visszatértek a földre, mintha fényéveket utaztak volna… és talán úgyis volt. Szeretkezés közben a két ember energiája egyesül, és ettől a mindent megrázó katarzistól kiszakadnak önmagukból, hogy eggyé váljanak a Mindenséggel. A gyönyör tehát nem más, mint utazás a csillagtérben…

Draco és Hermione a vágytól kipirult arccal, az első emberpár óta ismert elragadtatással pillantott egymásra. Nem szóltak, az evilági, földhözragadt szavak csak porrá zúzták volna ezt a törékeny varázst, ami kettejük között vibrált. Hiszen a leggyönyörűbb pillanatok mindig némák. A csendben mintegy felhalmozódik a szerelem, hogy aztán szelíden kiviruljon…

A testek vallomása volt most ez, az érintésekben ott rezgett mindaz az édes érzés, mit soha nem tudtak volna szavakba önteni, a szívük kiült a szemükbe, hogy elbűvöljék egymást a félhomályban. Lágy, leheletfinom simítások, mintha attól félnének, hogy a másik hirtelen tünékeny álomként foszlik köddé.

És a csókok! Két ajak, ami újra és újra egymásra talál, hogy bizonyosságot nyerjenek a reszkető valóságról.

Draconak ezen az éjszakán semmi más nem számított. Az elhatározás, ami miatt idejött, az értelmét vesztette, a hűvös józansága valahol a levetett ruhái közt hevert. Nem számított most más, csak ez a lelket szétfeszítő, gyönyörűséges boldogság, ez a vad öröm, amit akkor érzünk, ha szeretünk, és viszontszeretnek minket.

Mit számít az üres eszmékért harcoló külvilág, ha itt, ebben a kis szobában a szeretett lány ölelésében feküdhet? Mit számítanak az odakint tomboló indulatok, mikor itt tartja a karjai közt az igazi boldogságot? A pokolba is a kötelezettségekkel, ez a ma éjszaka még az övék, ezt nem veheti el tőlük senki, ez jár nekik! Szüksége van még ezekre a percekre, éreznie kell a lányt még egyszer…

Nem akart semmi mást, mint elveszni ezekben a pillanatokban, és fohászkodni, hogy örökké tartsanak.

Hiszen hogyan is tudna létezni e nélkül a mámoros valóság nélkül? Hogyan is tudná itt hagyni ezt a csöpp lányt, ha már lelkeik is olyan szorosan simulnak egymáshoz, mintha egybeforrtak volna… Azt már régen tudta, hogy szereti Hermionét, de most értette csak meg, hogy ez a lány a mindene. Szereti őt, végtelenül és feltételek nélkül, pusztán azért, mert szeretnie kell…

Érezte a bőrének az illatát, azt a könnyed, megfoghatatlan jázmin illatot, érezte az alatta dobogó kicsi szív minden remegését, és el sem tudta képzelni, hogy lesz majd képes Hermione nélkül élni.
Hirtelen támadt kétségbeeséssel szorította magához a lányt, és heves csókjaiban ott rezgett minden félelme.

- Hé, mi van ma veled? – tolta el magától a fiút mosolyogva Hermione, hogy a szemébe nézhessen. – Mi ez a szokatlan hevesség?

Draco lenézett azokba a tisztafényű, hatalmas barna szemekbe, amik csordultig teltek szeretettel iránta, és érezte, hogy furcsa remegés fut át rajta. Annyi mindent szeretett volna abban a pillanatban mondani, hogy mennyire szereti, hogy mit jelent neki valójában, de a vallomás csak némán kavargott benne.

Ugyan mit is mondhatott volna? Egy romantikus hős szájából az érzelmes szavak talán szépen hangzanának, de ő esetlennek és nehézkesnek érezte őket. Hiszen ő csak egy Malfoy volt, akit soha nem tanítottak meg rá, hogyan mutassa ki az érzelmeit…

- Rég találkoztunk – mondta végül szűkszavúan és mindenfajta romantikától mentesen, de Hermione, aki már ismerte kedvesét annyira, pontosan tudta, hogy a szürke szemek mögött jóval több minden rejlik.

Draco a további érzelemnyilvánítási helyzetek elől a szenvedélybe menekült. A testével akarta elmondani mindazt, amire szóban képtelen volt… Örömet akart szerezni a lánynak, és elhalmozni annyi gyengédséggel, amennyit csak adni képes.

Ajka kínzó lassúsággal vándorolt végig Hermione testén, finoman megízlelve minden egyes porcikáját, míg nem elérkezett arra a pontra, ahol idegszálak sokasága várta türelmetlenül a kéjes érintést. A lány ajkát elhaló sóhaj hagyta el. Draco elégedetten nézte a gyönyörtől eltorzult arcot, amin a felszabadultság tükröződött, a szorosan lehunyt szemhéjakat, a meg-megvonagló rózsaszín ajkakat.

Hermione úgy érezte, hogy az egész teste lázban ég. Talán még sosem érzett ilyen őrült hevültséget, ilyen emésztő, pokoli tüzet, ami ebben a gyönyörűséges kábulatban tartja fogva…

Érezte, hogy pillanatokon belül eléri majd a megsemmisítő beteljesülést, azonban mégis inkább szelíden felhúzta magához a fiút. Draco tiltakozását egy csókkal fojtotta belé, miközben fölékerült és elhelyezkedett a férfiasságán. Magában akarta őt érezni, hagyni, hogy a testük összeforrjon, mintha egyek lennének, újra és újra megtapasztalni a szeretkezés soha nem múló csodáját.

Draco fél karjára támaszkodott, a másikkal pedig olyan erősen ölelte magához a lányt, mintha tudná, odatartozik… Mozgásuk nem volt olyan heves és vad, mint az előző együttlétükkor, sokkal inkább harmonikusabb és meghittebb, két lélek, akik elragadtatva merülnek el egymásban…

Volt valami különös varázs, ami ott lebegett körülöttük, hogy alig látható fénybe vonja egymásba olvadó, hullámzó alakjukat.

Tudatosan nem érzékelték, hiszen az ilyen dolgok megfoghatatlanok, de mégis, valahol mélyen, mindketten érezték ezt a csendes fájdalmat, még ha gyönyörrel is volt betakarva.

Olyan kétségbeesett szenvedéllyel kaptak egymás ajkai után, és olyan remegő vágytól égve simultak össze, ahogy csak azok a szerelmesek tudnak, akik utoljára ölelik egymást.

Az elmúlás láthatatlan árnya áldón nyújtotta föléjük a kezét, és páratlan szépségbe burkolta ezeket a pillanatokat, hogy majd ragyogó emlékként maradjon meg bennük ez az éjszaka.

Az összes gyengédségével, szenvedélyével, szerelmével együtt olyan volt ez az utolsó éjjel, mint egy gyönyörű álom, egy ajándék az istenektől, kárpótlásul az elkövetkezendő fájdalmakért. De most még együtt voltak, ugyanabban a mámorban és ugyanattól a vágytól fűtve, két test keserédes vallomása, amik többé nem értek egymáshoz.

Don’t Cry


Csak beszélj hozzám halkan,
Miközben én nézem a ragyogást a szemeidben
Ne hagyd, hogy a bánat felemésszen,
És kérlek, ne sírj…
Tudom, mit érzel mélyen belül, hiszen én,
Én voltam ott…
És most valami megváltozott benned,
De még nem látod…
Ne sírj, Drága, ma este nem szabad…
Hiszen én még mindig szeretlek
Ne sírj… Nézd, hiszen a mennyország ott van
Feletted, Kicsi… csak ki kell nyújtanod érte a kezed,
Hogy megérinthesd…
Nem kell sírnod ma éjjel
Suttogj nekem lágyan,
Vagy csak adj egy jelet,
Vagy adj egy csókot,
Mielőtt elmész…
Ne vedd annyira komolyan,
És kérlek, ne értesd félre
Én még mindig Rád gondolok,
És az együtt töltött időkre…
Kérlek, emlékezz majd,
hogy sosem hazudtam Neked,
és emlékezz arra, ahogy most érzek Irántad, Kedves…
A saját utad kell járnod,
De ez így van jól Drága,
És a holnapot majd meglátod a napfényben
De addig is,
Ne sírj, ma éjjel nem szabad!
Talán majd egy nap…
De ma este nem
Hisz… szeretlek…




A végén a dal a Guns'n Roses Don't Cry című számának a fordítása, ami szerény véleményem szerint a valaha írt egyik legszebb szerelmes szám a világon^^
Szeretném ezt a fejezetet Lartennek ajánlani, aki legalább annyira szereti a Gunst, mint én :)