A magas, fekete hajú férfi óvatosan kilesett a függöny mögül a hajnali némaságba burkolózott Fonó sorra. Sötét szemei avatott szakértelemmel mérték fel a kihalt utcát, de odakint nem mozdult semmi olyan, ami nyugtalanságra adhatott volna okot. Lassan fordult vissza különös vendégeihez, nem zavartatva magát a rávetett gyilkos tekintetek miatt.

Elgondolkozva, szinte hideg nyugalommal hordozta végig pillantását a három fiatalon. Szenvtelenül nézte az arcukon tükröződő ellenséges érzelmeket, az indulatuktól pattanásig feszült légkör szinte vibrált körülöttük. Egyikük sem félt. Hiába, a Griffendéles vér már csak ilyen…

A tekintetek azt sugallták, hogy büszkén vállalják a halált is, ha ezáltal megfizethetik jogosnak ítélt bosszújukat. Érzéseik nyílt lánggal lobogtak előtte, az ostobák, akik bátran a világ elé tárják őket, megmutatva ezzel a gyengeségüket, és fegyvert adva ellenségük kezébe.

Látta a lány zavartsággal keveredő ellenszenvét, ahogy homlokráncolva próbálja mérlegelni a helyzetet. A férfi nála érzett egyedül némi engedékenységet, tudta, hogy a boszorkány érveket akar hallani, mielőtt döntene. Granger mindig is okos lány volt…

Mellette Weasley féktelen dühtől megvető fintorba torzult arca, de ez az indulat semmi nem volt ahhoz képest, ami Potter zöld szemeiben szikrázott. A férfi tekintete megállapodott a vad gyűlölettől sugárzó arcon: a fiún látszott, hogy elég lenne csak egyetlen egy lehetőség, csak egyetlen perc, amikor újra a kezében érezhetné a pálcáját, és akkor életében először ölne vele. Az ostoba Potter… ha akarná, se tudná elrejteni az érzéseit. Olyan könnyű olvasni a szemében, mintha képeskönyvet nézegetne…

Piton hidegen nézte az olyannyira gyűlölt arcot, az ismerős vonásokat, amik egykor kárörvendve tették pokollá az életét. A férfi az utolsó porcikáig mindent gyűlölt ebben a gyerekben, ami James Potterre emlékeztette őt, de ez az utálat a közelébe sem ért annak, ami akkor öntötte el, ha belenézett azokba a zölden villogó szemekbe. Lily szemeibe…

Piton elfojtott egy sóhajt, majd helyet foglalt a szemben lévő fotelben.

- Nem azért hoztalak ide titeket, hogy átadjalak a Sötét Nagyúrnak – törte meg végül a csendet.
- Szóval inkább saját kezűleg öl meg minket? – kérdezte gúnyosan Potter.

- Egyelőre nem áll szándékomban – felelte ridegen Piton.
- Milyen megható! Akkor mégis, miért vagyunk megkötözve?! Adja vissza a pálcámat! Vagy párbajra már nem is mer kiállni ellenem?!

Harry dühösen feszegette a testét körbeölelő köteleket, de azok nem engedtek.
- Nem most van itt az ideje a hősködésnek, Potter – nézte közönyösen a fiú hiábavaló küzdelmét a férfi. – Azért nem engedlek el titeket, mert túlságosan forrófejűek vagytok. Nincs időm a kicsinyes bosszútokra.

- Kicsinyes?! Maga hidegvérrel megölte Dumbledoret! Meggyilkolta azt, aki hitt magának, aki megbízott magában, aki megvédte magát mindenkitől! Maga egy mocskos gyilkos, egy gyáva áruló, egy rohadt halálfaló, semmi több!
Piton arca alig észrevehetően megrándult, de a hangja hideg maradt.

- Befejezted, Potter? Igen, megöltem Dumbledoret! Talán azt hiszed, könnyű volt? Azt hiszed, örömet jelentett? Túl könnyen ítélsz meg akkor embereket, Potter! Mert sosem keresed az indokot, te csak a tettet látod… Igen, megöltem őt, de csak mert Dumbledore maga kért meg rá! Ha ő nem hal meg, akkor a világos oldal elbukik!

- Ezzel a mesével akar etetni minket? – horkantott fel Harry. – Hiszen épphogy Dumbledore halálával csökkent az esélyünk Voldemort legyőzésére!

- Ne mondd ki a nevét, ostoba! Inkább ez egyszer használd a fejed! Mindenki tudta, hogy Dumbledore eltűnik az iskolából néha-néha, és ez természetesen a Nagyúr fülébe is eljutott. Szerinted nem kezdte el sejteni, hogy Dumbledore mit keres ilyenkor?

- Az nem lehet… - szaladt ki Hermione száján a döbbenettől.

- De igen, lehet! A Nagyúr rájött, hogy Dumbledore tud a horcruxokról, és azt is tudja, hogy kettőt elpusztított! Élve akarta elfogni őt, hogy kiszedje belőle mindazt, amit tudni akart! Vajon miért pont aznap este támadott, mikor elmentetek a barlangokhoz? Úgy gondolta, megéri feláldozni az egyik horcruxát, ha ezáltal elfoghatja Dumbledoret! Ha én nem ölöm meg, akkor a Rend összes titka eljut Nagyúrhoz, és akkor a harc percek alatt eldőlt volna.

A sötét szobára pillanatnyi csend ereszkedett. Piton közönyösön bámulta a megrökönyödött fiatalokat, az arcukon látszott a vívódás az ellentétes érzelmek között. A hangját elsőként Harry találta meg, aki a legkevésbé sem volt meggyőzve:
- Azért ez így önmagában még kevés ahhoz, hogy higgyünk magának! A Rendnek például ezt miért nem mondta el?

- Szerinted hittek volna nekem? – kérdezett vissza gúnyosan a férfi.
- Akkor tőlünk miért várja el?
- Mert szükségetek van rám.
- Idáig is jól meg voltunk a maga segítsége nélkül!

- Úgy gondolod? – Piton ajka gyanúsan felfelé görbült. – Figyeltelek titeket az utóbbi időben. Hogy csak a mai napot említsem, ha én nem vagyok, Borgin már réges-rég a Nagyúr elé vitt volna… Felkészületlenül betörni egy fekete mágus boltjába kész öngyilkosság.
Harry elvörösödött.

- Azért nem kéne lebecsülnie minket, túléltünk már egy-két dolgot! Nem lett volna könnyű dolga velünk…
- Azt csak hiszed – legyintett a férfi. – Sokat tanultatok az utóbbi időben, de közel sem eleget. Egy erős mágussal szemben semmi esélyetek.

- És maga most olyan nagylelkű, hogy miután annyi évig ott ártott nekünk, ahol csak tudott, most felajánlja a segítségét? Én nem fogok magában vakon megbízni, ahogy azt Dumbledore tette!
- Dumbledore nem vakon bízott meg bennem.

- Ó igen, tudom! – Harry keserűen felkacagott. – Hiszen azért tért át a jó oldalra, mert annyira megviselte a lelkiismeretét, hogy megöleti a szüleimet, akiket egész életében utált!

A fiú remegett a dühtől. Piton arca egy árnyalattal sápadtabb lett, majd elgondolkozva megdörzsölte az állát, ahogy az indulatoktól villámló szemeket figyelte.

- Az igazság az, Potter – mondta végül lassan, gondosan mérlegelve minden egyes szót. – hogy apádat szíves-örömest küldtem volna a halálba. De Lilynek soha nem tudtam volna ártani…

Az elhangzottakat hirtelen támadt csend követte. A három fiatal a döbbenettől hatalmasra tágult szemekkel úgy bámult a férfira, mintha egy őrülttel ülnének szemben.

- Tessék?! – csattant fel végül Harry.
- Jól hallottad.

- Azt akarja mondani… maga… maga és az anyám… - a fiú az indulatoktól alig találta a szavakat. – és ezt még el is higgyem?!
- Igen, Potter, szokj csak hozzá a gondolathoz. Sose fordult még meg abban az aprócska agyadban, hogy miért utáljuk egymást annyira apáddal?

- Őszintén szólva kurvára nem érdekelt! Hiszen tett róla, hogy én is annyira megutáljam, hogy megértsem apám érzelmeit magával szemben! És különben is, mit jön itt nekem az anyámmal, mikor lesárvérűzte? Láttam, hogy viselkedett vele, ne is próbálja tagadni!

- Ha haragszik valakire az ember, néha mond olyasmit, amit később megbán. Én szerettem Lilyt, sokkal jobban, mint apád, akinek csak sértette a hiúságát, hogy nem kaphatta meg.

- Ne mondjon ilyet! – Harry magán kívül volt a dühtől. – Az én anyám soha nem állt volna össze egy ilyen senkivel, mint maga, Pipogyusz! Az én anyám szerette az apámat, különben nem ment volna hozzá!

- Kétségtelenül – Piton hangjában most nem volt gúny, csak valami nagyon halvány szomorúság. – Azután jöttek össze, hogy én ott hagytam Lilyt egy félreértés miatt, és túl büszke voltam tőle bocsánatot kérni. Persze aztán hamar megvigasztalódott, Potter pedig végre megkapta, amit akart…

A férfi tekintete vad örvényként kavargott. A fekete íriszek mögött most ott lobogtak a mélyen titkolt érzelmek, a több évtizedes sebek, amik most megint fájtak, mert pont annak a személynek lettek megmutatva, akit születésétől kezdve gyűlölt…

A fiú, Potter és Lily gyermeke, a nőé, akit egykor jobban szeretett a saját életénél, de akit bolond módon eldobott magától, s büntetésül az ő vádló gyűlöletét kell viszontlátnia a fia zöld szemeiben. Szenvedett ettől a szempártól, mert elviselhetetlenül gyötörte a tény, hogy azok a szemek, amik egykor gyengéd szerelemmel csillogtak neki, most az utált James Potter arcából néznek vissza rá.

A Sors undok fintora, hogy mégis segítenie kell ezt a fiút, akinek a puszta létezése élete legnagyobb hibájára emlékezteti minden egyes percben…
- Hazudik…

Piton visszatért pillanatnyi révedezéséből, s tekintete megvillant.
- Képtelenség… - suttogta hitetlenkedve Harry. – Nem mocskolhatta be magát az anyám magával!

- Miért, neked talán jogod van megítélni édesanyád cselekedeteit? – Piton hangjában most először némi ingerültség csengett. – Attól, mert te képtelen vagy elfogadni a tényt, anyád még szeretett engem, ő nem volt olyan szűk látókörű, mint te. Pontosan tudta, hogy a világ nem fekete és fehér emberekből áll, hogy egy kapcsolatban nem holmi oldalak számítanak, hanem az emberi értékek! Ő nem volt hajlandó utálni embereket csak azért, mert más házba jártak, mint ő, vagy mert más volt a véleményük, mint neki! Nézd Potter, vannak olyan dolgok, amiket se megtiltani, se kontrolálni nem lehet, márpedig két ember közti érzések ebbe a kategóriába tartoznak. Nyugodtan elhiheted, hogy nekem se élvezet erről társalognom pont veled, hiszen az égvilágon semmi közöd nincs hozzá, de Dumbledore épp emiatt hitt nekem. Legalább az ő ítélőképességében megbízhatnál!

- Csakhogy Dumbledore már halott… Soha nem lesz már rá lehetőségem, hogy megértsem az indokait!

Harry hangja olyan kétségbeesetten csengett, mint egy elveszett gyermeké. Szemeiben tükröződött a tanácstalan vergődés, a küzdelem az igazság ellen. Nem akarta ezt a valóságot, nem akarta elfogadni a tényt, hogy az ő szeretett édesanyja együtt volt ezzel a férfival, akit első pillanattól kezdve gyűlölt, akiben soha nem látott semmi mást, csak egy hideg, kegyetlen embert, és most mégis, mégis megrepedezett a róla alkotott kép, és ő nem akarta ezt…

Nem akarta másnak látni Pitont, mint amilyennek megismerte, de a fejében már ott lebegett az az emlék, amit egyszer régen a férfi merengőjében látott, mikor sajnálta őt… Ismét látta maga előtt a jelenetet, Piton sértett büszkeségét és a vörös hajú lány harcias védelmét, a két fiatal között vibráló érzelmeket, James sóvárgó tekintetét, akit Lily egy pillantásra se méltatott… Ott volt akkor az arcukon minden érzés, amit valaha egymás iránt érzetek. Az anyja, és Piton…

- Itt az ideje felnőttként viselkedned, Potter – mondta szenvtelenül a férfi. – Magadnak kell most már döntened, még hozzá úgy, hogy felelősséget tudj vállalni utánuk. Most már nem bújhatsz más háta mögé.

- Eddig se tettem – villámlottak meg a zöld szemek. – Tegyük fel, hogy hiszek magának. De akkor se értem, hogy mit vár tőlem?
- Azt akarom, hogy ezek után működj együtt velem. Nem bukhatunk el a ti tapasztalatlanságotok miatt, ahhoz már túl sok minden forog kockán… Tudni akarom mikor hova mentek, hogy merre keresitek a horcruxot, és hogy mire jöttetek rá eddig.

- És mégis honnan tudjuk, hogy ezt nem Tudjaki megbízására akarja kiszedni belőlünk?! – kérdezte megvetően Weasley.

- Fogalmazzunk úgy, hogy innentől kezdve mindegy, mit hisztek, más választásotok nincs – felelte Piton gunyorosan. – Dumbledore avatott be a horcruxok titkába, nem pedig a Nagyúr. Ő soha nem fedné fel senki előtt a gyengeségét… Szerencsére azonban egyelőre azt hiszi, hogy Dumbledore halálával elmúlt egyelőre a horcruxait fenyegető veszély. Azonban a segítsem nélkül soha nem győzedelmeskedhettek rajta… De mivel én se bízom bennetek, alkut ajánlok. Letesszük a Megszeghetetlen Esküt.

Harry mereven nézte a fekete szemeket. Gyűlölete nem hagyott alább a férfi iránt, és pontosan tudta, hogy soha nem is fog, de ezt a heves érzelmet most mégis a háttérbe szorította valami: a közös cél. Egy valamiben biztos, hogy igaza volt Pitonnak: ideje felnőttként viselkednie. Egy háborút nem veszíthet el az önös érdekeitől hajtva, még ha nincs is ínyére, akkor is el kell fogadnia a férfi segítségét, hiszen tudta, hogy szükségük van rá. Vannak fontosabb dolgok is a büszkeségnél… Persze azért neki is meglesznek a feltételei abban az esküben…

Ron megrökönyödve, Hermione viszont bátorítva pillantott rá, mikor összeszűkült szemmel, tárgyilagos hidegséggel válaszolt Pitonnak:
- Rendben. Megkötjük az Esküt.