Áthatolhatatlan, fojtogató sötétség vette körbe, ami olyan iszonyatos erővel szorította össze a mellkasát, hogy úgy érezte, rögtön megfullad. Mintha egy láthatatlan hatalom össze akarná préselni a testét olyannyira, hogy ne maradjon belőle semmi.

A testet öltött fájdalom volt ez, ami el akarta nyelni őt, eltűntetve a föld felszínéről, ő pedig képtelen volt küzdeni ellene, hiszen nem maradt egy csepp ereje sem. Pillanatokon belül el fog égni ennek a mérhetetlen gyötrelemnek a tüzén…

- Nézz rám. – Egy sziszegő hang hasított a feketeségbe, ám Draco úgy érezte, képtelen kinyitni a szemét.

- Nézz rám, Draco! – hangzott ismét a parancs. Engedelmeskednie kellett, még ha belepusztul is.

A kínoktól megfeszülve a fiú szétnyitotta a szemhéjait, és az előtte álló férfira nézett. A Sötét Nagyúr állt előtte a feketeségben. Hófehér arca nem tükrözött érzelmet, vörös tekintete kiismerhetetlenül fürkészte a lába előtt vergődő testet.

- Nem foglak megölni, Draco – mondta a Nagyúr. – Mindent a te érdekedben teszek. Tudom, hogy meg vannak a képességeid hozzá, hogy nagy hatalmú halálfaló légy, de még nem tudod kihasználni őket rendesen. Mert az érzéseid és a félelmeid elnyomják… Ó igen Draco, túl sok érzés lobog benned, hiába próbálod egy hideg maszk mögé rejteni őket! De az érzelmek csak elvakítanak, és gátolják az utat a felemelkedésedhez. A hatalomhoz vezető úton pedig nincs szükséged rájuk, mert tévútra csalnak! De ne aggódj Draco, én azért vagyok itt, hogy segítsek neked, hogy megmutassam a helyes utat, hogy megszabadítsalak a félelmeidtől! Meg kell tanulnod elviselni a fájdalmat, kilépni önmagadból és elfojtani a test szenvedéseit. Tudom, hogy képes vagy rá!

A vörös tekintet befúrta magát Draco megkínzott pillantásába, és a fiú úgy érezte, mintha egy felsőbbrendű hatalommal nézni szembe. Egy szempár, ami mindent lát, aminek a rezzenésétől függ az élete, aminek az akarata olyan nagy, hogy képtelenség nem behódolni neki. És ő engedelmeskedni akar… Tanulni ettől a lénytől, és felemelkedni! És túlélni ezt a fájdalmat…

- Hagyd, hogy vezesselek, Draco – mondta Voldemort, és a kezét nyújtotta a fiúnak.

Draco számára a hófehér ujjak az életet jelentették. Tudta, hogy ha nem fogadná el a Nagyúr kezét, akkor ő örökre eltűnne a sötétségben. Reszketve fogta meg a Nagyúr jobbját, és mikor a bőrük összeért, hirtelen megszűnt a fájdalom. Megszűnt a világ. Megszűnt minden.


* * * *


Draco szempillái finoman megremegtek, ahogy a beáramló napsugár játékosan végigsimított rajtuk. Gyengéd puhaság ölelte magába a testét… ismerős illatok vették körbe. A fiú lassan résnyire nyitotta a szemét, és az első, amit meglátott, az az arcát cirógató napfény volt. Az áldott világosság… Hát életben van.

Draco sóhajtott egy mélyet, és ahogy a levegő hosszan áramlott a tüdejében, úgy érezte, életében először lélegzik igazán.
Pillantására az ablakról a szobára siklott, a méltóságteljes bútorokra, és az ismerős, sötétzöld falakra, amik tizenhét évig voltak tanúi az életének… A Malfoy kúriában volt.

Fogalma sem volt róla, hogy mikor és hogy került ide, de az otthon tudata megnyugtatta. A hátára fordult és lassan kinyújtózott, ám ekkor tompa fájdalom hasított a testébe, figyelmeztetésül, hogy a Cruciatus átok nyoma még nem múlt el teljesen.

- Remek… - suttogta Draco, miközben kisebb szisszenésekkel feljebb tornázta magát.

- Stinky! – mondta hangosabban, mire a semmiből egy vékony házimanó tűnt elő, aki a rongyát gyűrögette és félve pillantott a gazdájára.
- Uram parancsol valamit?

- Különben nem hívtalak volna ide, fafejű… - mondta unottan a fiú. – Szólj anyámnak, hogy beszélni akarok vele. És készíts valami reggelit!
- Máris, uram! – hajolt meg a manó, majd köddé vált.

Draco óvatosan megdörzsölte a csuklóit, majd végignézett félmeztelen felsőtestén, de nem talált semmilyen külső sebet magán. Megnyugodva simította hátra szőke tincseit, majd a szemét behunyva várta, hogy az anyja megérkezzen.

Hamarosan fel is hangzottak a kopogó léptek a folyósón, és mikor az ajtó kinyílt, Draco odafordította a fejét. Azonban az, aki vele szemben állt, az nem Narcissa Malfoy volt…
- Amanda?!

- Örülök, hogy végre felébredtél, szívem – mosolygott hidegen a lány, miközben becsukta maga mögött az ajtót.
- Mit keresel te itt? – kérdezte nyersen Draco.

Szürke szemei összeszűkülve figyelték, ahogy Amanda a legkevésbé sem zavartatva magát leült az ágya szélére.
- Természetesen téged, te butus – duruzsolta. – Hát már nem is aggódhatok érted? Mégis csak három napig voltál eszméletlen…

- Három napig?! – Draco nem dőlt be Amanda meséjének, de a sokkoló hír átmenetileg feledtette vele az ezzel kapcsolatos kérdéseit. – Ki hozott ide? Mi történt?

Amanda némán fürkészte a fiút pár pillanatig, és csak azután válaszolt:
- A szüleid, természetesen. A Nagyúr nagyon erős átkot küldött rád, de te elviselted, ezzel kivívva az elismerését. Kiálltad a próbát Draco.

- Mégis három nap után tértem magamhoz.
- Az nem számít. Legyőzted a fájdalmat, ez pedig nem sokaknak sikerül – A lány hangja elismerően csengett.
Draco megkönnyebbülten sóhajtott fel, és elfojtott egy mosolyt.

Kifejezetten felemelő érzés volt mindezt Amanda szájából hallani, hiszen most legalább megmutatta neki, hogy ő nem akárki, akivel csak úgy játszani lehet…

- És mik a további tervei velem a Nagyúrnak?
- Természetesen fogalmam sincs róla – vonta fel a szemöldökét Amanda. – De az biztos, hogy pár napig most nem kapsz feladatot. Aztán ki tudja? Szerintem elnyerted a bizalmát ahhoz, hogy a felső körbe emelkedhess…

Dracot jóleső büszkeség töltötte el. Hát mégis csak sikerült! Megérte a szenvedés… lelki szemei előtt ott lebegett a korlátlan hatalom eszményképe.

- Tökéletes… - mosolyodott el fölényesen, majd visszatért arra a kérdésre, ami még mindig foglalkoztatta: - De azt még mindig nem mondtad el, hogy te mit keresel itt… Tudod, nem elég meggyőző az a magyarázat, hogy aggódtál értem.

- Szívem, hát gondolod, hazudnék én neked? – nyílt tágra Amanda szeme, de a hangjában gúny csengett. – Én tényleg miattad vagyok itt… Azt akartam, hogy tőlem tudd meg először a jó hírt!

- Milyen jó hírt? – kérdezte gyanakodva Draco.
- Hát azt, hogy össze fogunk házasodni, te butus! – gügyögte hátborzongatóan Amanda.

- Mi a fasz?! – csúszott ki az elképedéstől Draco száján. – Ezt mégis honnan veszed?!
- Tudod, a Nagyúr úgy gondolja, hogy fontos a régi, hithű aranyvérű családok fenntartása. Kifejezetten örült neki, mikor meghallotta, hogy a szüleink az eljegyzésünket tervezik…

- És mégis honnan hallotta ezt a Nagyúr?! – kérdezte ingerülten Draco, holott nagyon is jól tudta a választ:
- Ó, mintha említettem volna neki… - mosolygott bájosan Amanda.

Draco lehunyta a szemét, és némi türelemért fohászkodott. A siker élménye úgy tűnt tova, mintha soha nem lett volna, és most nem maradt más, csak a tehetetlen, égető düh, ami vadul áramlott a testében.

- Tévedsz, ha azt hiszed elveszlek – szűrte a szavakat az összeszorított fogai közt.

- Talán ellent mondanál a Nagyúr akaratának? – nézett rá ártatlanul a lány, miközben látható élvezettel figyelte a fiú arcára kiülő idegességet. – Az anyám egy hét múlva érkezik, és akkor megtartjuk a hivatalos eljegyzést, egy-két hónapra rá pedig az esküvőt.

Amanda szavai kegyetlenül visszhangoztak Draco fejében. Vadul kutatott valami megoldás, valami kibúvó után, holott pontosan tudta, hogy nem létezik. Tudta, hogy veszített, legyőzték, és nem tud ellene semmit sem tenni. Hiába küzdött: sakk-matt, a játék véget ért. A kör bezárult.

Dracoban olyan vad gyűlölet ütötte fel a fejét, hogy legszívesebben darabokra átkozta volna az előtte ülő lányt.

- Merlinre esküszöm, hogy nagyon meg fogod ezt bánni! – sziszegte az indulatoktól remegő hangon, de a lány csak tovább mosolygott, és közelebb hajolt hozzá.

- Ugyan kicsim, hiszen tudod, hogy mi mindig jól kijöttünk egymással… - susogta. – Hiszen már az első perctől kezdve kívántál…

- Egy éjszakára, de nem egy egész életre! – hangsúlyozta gúnyosan Draco, és el akarta lökni magától a lányt.
Amanda azonban gyorsabb volt: intett egyet a pálcájával, mire a fiú felé lendülő karjai az ágy támlájához szegeződtek.

- Normális vagy?! Eressz el! – kiabálta, de a lány csak szenvtelenül nézte elkeseredett próbálkozásait arra, hogy kiszabadítsa a karját.

- Ugyan Draco, élvezni fogod, meglátod… - simított végig a fiú mellkasán. – Te meg én egyformák vagyunk, egy cél mozgat minket… Te is tudod…
Amanda forró nyelve végigsiklott a bőrén, és Draco elfojtott egy elhaló nyögést.

- Amanda, a testem jelen pillanatban nincs olyan állapotban, hogy arra használjam, amire most te akarod! Úgyhogy megköszönném, ha ez egyszer békén hagynál!

- Ó, én nem hiszem, hogy te ezt szeretnéd… - suttogta a lány. – Hagyd, hogy ellazítsalak…
Finoman beleharapott a fiú mellbimbóiba, mire Draco megvonaglott. Amanda csak elmosolyodott, majd kóstolgatni kezdte a hófehér bőrt, egyre lejjebb haladva…

- Amanda, utoljára mondom, hogy hagyjál békén! Oldozd el a karjaimat, különben… oh, a francba…

Draco az ajkába harapott, és a gondolatait igyekezett a lehető legkisebb szexuális tartalommal rendelkező dolgokra szorítani, ám csúfos kudarcot vallott. Amanda hosszú ujjai könnyedén mozogtak fel-le legbecsesebb testrészén, aminek szemmel láthatóan egyáltalán nem volt ellenére az effajta kényeztetés…

- Látom, elakadt a szavad, Malfoy – mondta önelégülten a lány.
- Fogd be – nyögte Draco, mire a lány mosolya még szélesebb lett.

- Ahogy akarod… Akkor inkább másra használom a számat…
Nyelve végigsiklott Draco merev férfiasságán, finoman ízlelgetve, majd teljesen a szájába vette. A fiúból rekedt sóhaj szakadt föl, ahogy a forró ajkak lassan kényeztették, Amanda feje ütemesen mozgott fel és alá…

Draco behunyta a szemét, nem akarta látni partnere önelégült arcát. Nem akarta, hogy Amanda lássa a tekintetét ilyen intim pillanatban. Ezt idáig csak Hermionénak engedte meg…

Felrémlett előtte a lány piruló arca, és az odaadástól csillogó szemei, mikor a puha, rózsaszín ajkai ugyanígy rázárultak a férfiasságára, csak azért, hogy neki örömet szerezzenek. Szerette nézni közben őt, ahogy a barna, göndör fürtök ráomlanak a testére, ahogy a hosszú szempilláit szégyellősen lesüti, ám olykor-olykor mégis felpillant, és akkor a tekintetük egybekapcsolódik, hogy megteljen meghitt bizalommal. Ó, Hermione…

Draco gondolatai kezdtek szétesni. Itt már nem voltak miértek. Tudta, hogy hiábavaló lenne tiltakoznia, az események irányítása kicsúszott a kezei közül. Most a teste volt az úr, ami mohón követelte éhsége csillapítását.

Megremegett, mikor Amanda abbahagyta az orális kényeztetést, és fölémászva elhelyezkedett rajta. Nézte a csípőjén kéjesen vonagló lányt, aki iránt nem érzett semmit, és akinek a közelségére a teste mégis ilyen kitörő szenvedéllyel reagált.

Amanda körmei végigszántottak a mellkasán, mozgása, pedig egyre tüzesebbé vált. Draco egyre hevesebben zihált, majd az agya végleg kikapcsolt, hiszen a kielégülés kapujában a gondolatok feleslegesek…