Potter és Malfoy egymással szemben állt, egy pillanat erejéig ledermedve a döbbenettől. Egyikük sem számított erre a lehetetlen helyzetre.

Draco fejében egy másodperc törtrésze alatt pörgött le minden, gyorsabban, semmint hogy igazán belegondolhatott volna.

Villámgyorsan cselekedett. Még mielőtt Potter felocsúdott volna, ő már küldte is felé az első átkot, így a fiú épphogy csak védekezni tudott a híres reflexeinek köszönhetően. Draco a kétségbeesése által feltüzelt energiával ostromolta Pottert, ahogy a sarokba szorított vad is ereje sok szorosával támad.

Pontosan tudta, hogy nincs ideje küzdeni, hiszen az aurorok felmentő serege bármelyik másodpercben berobbanhat a szobába és akkor neki vége van. Vár rá az Azkaban, vagy ami még rosszabb: a halál.

A szokatlan hevességnek meg is lett az eredménye. Harry egy darabig ugyan próbálta védeni az átkokat, de ez a fajta harciasság Malfoy részéről most váratlanul érte: egy jól irányzott csapás telibe találta.

Draco csak erre várt: nem vesztegette az időt, lehunyta a szemét és köddé vált. Potter felbőszülve kapott utána, de már csak a semmit markolták az ujjai.

- Harry! – rontott be a szobába Ron és Hermione. – Harry… Minden rendben?
A szemüveges fiú keze ökölbe szorult.
- Nem… - sziszegte. – Egyáltalán semmi nincs rendben!

- Luna meghalt- mondta elcsukló hangon Hermione.
- Az apja is – mutatott a holttestre Harry. – Sikerült nekik, már megint! Elmenekült a rohadék… Menjünk vissza a főhadiszállásra! Itt már nincs dolgunk.

Választ sem várva dehoppanált, két barátja pedig aggódva követte. Harry feldúlva rúgta be az ajtót, majd becsörtetett a házba, felhívva magára ezzel a többiek figyelmét is.

- Harry, mondd már el, mi bajod! – kapta el a karját Hermione.
- Mi a bajom? – visszhangozta a fiú. – Hogy mi a bajom?! Mondjuk az, hogy ma éjjel ismét meggyilkolták az egyik barátomat? Vagy hogy a védelmi rendszerünk szart se ér? Vagy esetleg az, hogy egy olyan kis görény, mint Malfoy, legyőz engem párbajban?!

- Malfoy? – suttogta döbbenten a lány. – Ugye Luciusra gondolsz?
- Nem, Hermione – nevetett fel keserűen Harry. – a ma esti műsort bizony Draco Malfoynak köszönhetjük.

Hermione érezte, hogy elsápad, és kiszáll az erő a testéből. Csak bámult maga elé, lelki szemei előtt megjelent a halott Luna arca… Draco nem tehetett ilyet… Nem ölhette meg a saját iskolatársát!

Csak szófoszlányok hatoltak el a tudatáig, de így is tudta, hogy pontosan tudta, hogy Harry igazat mond… és gyűlölte ezt az igazságot. Hallotta, ahogy Ron Malfoyt szidja, látta a megvetést az arcukon, olyan volt, mintha egy groteszk álomba csöppent volna, ahol minden és mindenki kifordult magából…

- … egyértelmű volt, hogy belőle se lesz több, mint egy koszos halálfaló… - ez a mondat volt az, ahol Hermione nem bírta tovább.

A gondolatok túlcsordultak az elméjében, és úgy érezte, menten megőrül, ha nem szabadulhat ki ebből a fojtogató légkörből.
Elnézést kérve kiment a konyhából, bár távozása fel sem tűnt a pár perce érkezett Tonksszal és Remusszal vitába bonyolódott fiúknak.

Fél perc múlva már a saját otthona csendje vette körbe Hermionét. De ebben a sötét ürességben a lelkében tomboló vihar csak még erősebb lett… Hogy tehette?! Hogy képes valaki ilyesmire?! Hát milyen embert szeret ő? Lehet-e egyáltalán szeretni valakit, aki ennyire nem érdemli meg…
Igaza van Harryéknek: Malfoy nem több, mint egy koszos halálfaló! Csak egy halálfaló…

Ám a lényének a másik fele rögtön a fiú védelmére kelt: ki szeresse őt, ha én nem? Hát ennyit nem vagyok képes elviselni, holott tudatosan mentem bele ebbe a kapcsolatba, vállalva minden veszélyével együtt? Elhatároztam, hogy meghagyom a szabadságát, jelentsen ez bármit, és most mégis vádolom? Jobb vagyok-e nála akkor bármiben is? Hiszen szeretem…

De ez az érzés csak keserűséggel töltötte el, semmi mással. Hasztalan győzködte magát… Ám a halott Luna képe egyre csak ott kísértett a fejében, szörnyű bizonyítékául annak, hogy mit tett az az ember, akit a kedvesének fogadott…

Képtelen volt megbocsátani a fiú vétkét. Malfoy iránt most csak gyűlöletet tudott érezni, semmi mást.


* * * *

Tudta, hogy el fog jönni. Tudta, anélkül, hogy megbeszélték volna… Hermione csak állt az ablakban, némán és hidegen, mint egy darab kő, és rezzenéstelen arccal figyelte a hóban nyugvó világot.

Hallotta, mikor halkan nyílt a bejárati ajtó, majd az ismerős léptek a szoba felé vették az irányt, de nem fordult meg. Érezte maga mögött Draco jelenlétét, tudta, hogy a fiú lazán támaszkodik az ajtófélfának, és őt figyeli. Sokáig nem szólalt meg egyikük sem, de a bennük lévő feszültségtől szinte vibrált a levegő.

- Nem akarsz elmondani nekem valamit? – törte meg végül a csendet Hermione.
- Nem tartozom neked számadással – hangzott a felelet.

- Ó, igaz… hisz én csak a szeretőd vagyok – nyomta meg gúnyosan a jelzőt a lány.
- Azt hiszed? Csak mert vannak dolgok, amiket nem mondhatok el neked? Vagy amik nem tartoznának rád?

- De ma megöltél egy embert. – mondta halkan Hermione.
Draco nem válaszolt.

- Ma megölted az egyik barátomat, Malfoy! – fakadt ki, miközben megfordult. A barna szemekben örvényként kavarogtak az indulatok.

- Nem volt más választásom – felelte hidegen Draco, miközben összeszűkült tekintetével a lány figyelte, aki egyre közelebb lépett hozzá.

- Ennyi? Mindössze ennyit tudsz mondani, Malfoy? – kérdezte dühtől remegő hangon. – Hogy nem volt más választásod? Vállat vonsz, és ezzel el van intézve? Igenis lett volna más választásod! Nem kellett volna beállnod ilyen mocskos gyilkosok közé!

Harcolhattál volna a jó ügyért, de nem, mert neked mindig a hatalom volt a legelső, ugye?! Az már mindegy, hogy milyen áron, nem számít, hogy hány emberéletbe kerül, csak te megkaphass mindent! Hát milyen szörnyeteg vagy te?! Nem ez volt az első gyilkosságod, ugye? Mondd Malfoy, hány ember vére tapad már a kezedhez?! És…
- Elég legyen!

Draco hangja olyan félelmetes volt, hogy Hermione önkéntelenül is elhallgatott. A fiú is közelebb lépett Hermionéhoz, és most teljes valójában tornyosult fölé.

- Nem tartozom neked számadással – sziszegte a lány arcába. – Megértetted?

- Rohadj meg – mondta sírástól elfojtott hangon Hermione.
- Csak utánad – vetette oda Draco, mire a boszorka szemei hatalmasra tágultak.

Egyetlen erőteljes mozdulat volt – csattanás hallatszott, és a fiú sápadt bőrén piros folt jelent meg ott, ahol Hermione kezével találkozott.

Draconál ezzel szakadt el a cérna. Elkapta a lány lehanyatló karját, és durván magához rántotta.

- Ez fáj… – tiltakozott Hermione, de mikor pillantása találkozott a perzselő haragtól villogó szemekkel, elnémult. Még sose látta Dracot ilyen dühösnek. A fiú remegett az indulatoktól, kezével olyan erősen szorította a lány bőrét, hogy annak könnyek szöktek a szemébe.

- Azt hiszed Granger, hogy csak neked szabad mindent?! – kiáltotta. – Azt hiszed, te mindent megtehetsz?! Elítélhetsz, sértegethetsz, irányíthatsz, kezet emelhetsz rám?! Vedd tudomásul, Granger, hogy nem vagyok a tulajdonod! Megmondtam már neked régen is, hogy így fogadj el, ahogy vagyok, és ne próbálj megváltoztatni! Mit tudsz te rólam?! Honnan veszed a bátorságot, hogy elítélj?! Igen, halálfaló vagyok, és gyilkos, ezt akartad hallani?! Így talán már nem férek bele a kis tökéletes világodba?! Így már nem vagyok elég jó neked?! Úgy gondolod, hogy egy halálfaló nem képes a szeretetre?! Tévedsz Granger, én jobban szeretlek téged, mint bármelyik barátod, aki jobb nálam csak azért, mert a te oldaladon harcol, de úgy látom, ez nem számít! Mert ennyit jelent neked a szeretet!

Draco finom vonásai megvető fintorba torzultak, majd ellökte magától a lányt. Vetett még egy utolsó, hideg pillantást rá, majd szó nélkül sarkon fordult, és elindult kifelé a szobából.

Hermione egy pillanatig döbbenten bámult Draco után. A fejében egymást kergették a gondolatok, de mindegyik olyan távoli volt, és olyan homályos… kivéve egyet… Draco épp most sétál ki az életéből. Draco elmegy! A hirtelen felismerés gyötrelmes kínként hasított bele. Nem veszítheti el a fiút! Abba belepusztulna…

Gondolkodás nélkül rohant utána. Draco még nem jutott messzire, félúton járt a lépcsőn, mikor Hermione utolérte. Olyan kétségbeesett erővel szorította magház a szeretett testet, mintha attól félne, hogy bármelyik percben eltűnhet a kezei közül. Szeméből forró könnycseppek buggyantak ki.

Egy percig csak álltak így némán, a fiú egyik lába már a következő lépcsőfokon volt, de a testét ölelő vékony karok nem eresztették.

- Ne haragudj, Draco – hallatszott aztán Hermione sírástól rekedt hangja. – Én nem azért mondtam… Nem akartalak vádolni, csak fáj… olyan nagyon fáj! Úgy gyűlölöm ezt az egészet… Gyűlölöm, hogy a barátaim utálnak téged, gyűlölöm, hogy az ellenségem vagy, gyűlölöm, hogy annyi minden áll közénk! Meddig fogjuk még ezt bírni?! Milyen világ ez, hol csak ennyi jutott nekünk?! Milyen istenverte világ ez, szeretni, hol csak nekünk nem szabad?!

A lány hangja zokogásba fulladt.
- Nem szabad… mi mégis megtesszük. – mondta Draco halkan.

Lassan megfordult, és tenyere közé vette a lány könnyáztatta arcát, pillantásával végigsimogatva a vonásokat. Olyan szép volt… olyan nagyon szép…

Érezte, hogy a szíve csordultig telik ezzel a keserédes érzéssel, úgy, hogy az már fájt… De nem számított. Már nem számított semmi, csak az, hogy itt vannak egymás karjában… Örökre egyek, ugyanabban az örömben, és ugyanabban a fájdalomban… Sajátos mennyországa két elkárhozottnak.


„- Nem félsz-e így a csendes éjbe nézni,
Mely, mint nagy szív, szerelemtől dobog,
Szeretni, hol csak nekünk nem szabad?
Nem félsz-e, hogy varázsa elragad?
- Az én világom e szörnyű emelvény.
Midőn ráléptél, veled egy darab
Mennyország szállt le, s szentélyébe zár.”

(Madách: Az Ember Tragédiája)