- Arra számítottam, hogy engem viszel majd magaddal – mondta Amanda, miközben jéghideg tekintetével a vele szemben ülő ifjú halálfalót pásztázta.

Draco szívott egy mély slukkot a cigarettájából, majd ő is ránézett a lányra. Amanda vékony teste hívogatóan nyúlt el a sötétzöld kanapén, de tudta jól, hogy ez a csábítás milyen veszélyeket rejt magában…

Sejtette, hogy a lány meg fogja keresni, de nem akarta az ő segítségét. Nem akarta, hogy pont Amandára legyen szüksége…

A feladatot ő kapta, és ő akarta véghez vinni a saját módszereivel, nem pedig úgy, hogy a lány irányítsa. Meg akarta mutatni, hogy érdemes a Nagyúr bizalmára.

Pontosan tudta, hogy ez a feladat csak a kivételeseknek jár, és ez büszkeséggel töltötte el. Úgy érezte, hogy végre kezdi meghozni gyümölcsét a sok áldozat, és magasra emelkedhet a Sötét Nagyúr kegyeiben…

- Jó okom volt rá, hogy Zambinit és Cartert válasszam – szólalt meg végül. – Tudom, hogy tapasztalatlanok, de megbízom bennük.

- Te tudod – felelte gúnyosan a lány. – Pedig élvezetes kis kaland lenne… Kíváncsi lennék annak a Lükének az arcára, mikor eltalálja a halálos átok… Lehet fel se ismerné – fintorodott el.

Draco nem mondott semmit. Neki nem jelentett külön örömöt, hogy egy volt évfolyamtársával kell végeznie… De a feladat világos volt: a Nagyúr szemét már régen szúrta az egy sült bolond álcája mögé bújó Mr Lovegood.

Az öreget senki nem vette komolyan, így olyan információkhoz jutott hozzá, amik igen csak értékesek voltak a Főnix Rendje számára, ennek pedig megálljt kellett parancsolni.

- Csak kudarcot ne vallj – mosolyodott el negédesen Amanda. – Azt nem szereti a Nagyúr…

- Nem kell aggódnod – viszonozta a hideg gesztust Draco. – Nem fogok csalódást okozni. Tudom, mit kell tennem.
- Remélem is. Bár…

A fiú kérdőn vonta fel a szemöldökét.
- Bár tudom jól, hogy még mindig ódzkodsz a gyilkolástól.

- Én nem így mondanám. Nem szeretek ölni, ez tény. De mint mondani szokás, a cél szentesíti az eszközt…
- Ahogy gondolod – vont vállat a lány.

- Miért, azt te normálisnak tartod, hogy ekkora élvezetet okoz neked a gyilkolás?
Amanda arcán kéjes mosoly jelent meg.

- Draco… kicsim, hát látom, még mindig nem érted. Múltkor pedig már elmondtam neked, hogy ez csak egy játék… Játék az életekkel. Hogy akarod megszerezni a hatalmat, ha nem vagy képes leszámolni azokkal, akik az utadba állnak? Hogy akarsz uralkodni, ha nem élvezed a hatalom felé vezető út minden fokát?

- De azt, amiről te beszélsz, már megszállottságnak hívják – mondta gúnyosan Draco.

- Úgy gondolod? – villant meg a lány szeme. – Mert engem nem irányítanak a szánalmas érzelmek, mint téged? Nemrég megöltem az apámat, tudtad? Ó igen – nevetett fel gonoszan, amikor Draco döbbent tekintetét látta.

– Végre megbosszulhattam mindazt, amit én tőle elszenvedtem! Az ostoba… láttad volna, hogy rimánkodott… de tudhatta volna, hogy én nem bocsátok meg! Nyolc éves koromban kész megváltás volt, hogy anyám elvált tőle, és nem emelhetett többé kezet rám… gyűlölt engem, mert nem hasonlítottam rá, és ő ezért azt hitte, hogy anyám megcsalta. Mondanom se kell, őt is többször verte félholtra… Boldog voltam, hogy én pusztíthattam el őt! Hogy láttam ugyanazt a félelmet a szemében, amit én éreztem régen… Nem tudod elhinni, mekkora örömöt okozott nekem, hogy megölhettem…

- Valóban nem. De én soha nem gyűlöltem a szüleimet.

- Nos igen, a te szüleid valóban kifogástalanok – biccentett kimérten Amanda. – Nekem ebben a szerencsében nem volt részem, anyám mindig is rossz pasikat választott. De tudod azért nyertem is… Mivel csak magamra számíthattam, megtanultam a túlélés művészetét… és hogy hogy érjem el a céljaimat.

- És elértél már mindent, amit akartál?
Amanda sokatmondó pillantással nézett Draco szemébe, és csak azután válaszolt:

- Még nem teljesen, de már közel járok hozzá. – mondta sejtelmesen. – De amint látod, már nem vagyok egyedül. A Sötét Nagyúr mindig velem van…

- Neki is a szeretője vagy? – kérdezte Draco enyhe gúnnyal a hangjában.

- Arra célzol, hogy kurva vagyok? Becsmérlő szó olyasvalamire, ami erősebb nálatok, férfiaknál, csak a hímsoviniszta öntudatotok miatt ezt soha nem vallanátok be… és inkább nem vesztek róla tudomást. Ez pedig nagy hiba… Nagyobb hatalmunk van felettetek, mint azt hinnétek! – kacagott fel hidegen. – Persze, csak annak a nőnek, aki tudja, hogy mikor és hol használja a testét… De a kérdésedre válaszolva: nem, nem vagyok a szeretője.

Amanda hátravetette szőke hajzuhatagát, és felállt a kanapéról.
- Most mennem kell, van némi elintéznivalóm – mondta, majd odalépett a fiúhoz, és felnézett rá. – Meg fogod bánni, hogy nem engem választottál a feladatra.

- Miből gondolod?
A lány végigmérte Dracot, majd elmosolyodott.
- Onnan Draco, hogy te meg én egyformák vagyunk… és ezen hiába próbálsz meg kézzel-lábbal változtatni. Tudod: a vér nem válik vízzé…

Küldött még egy csábító pillantást a fiúnak, majd dehoppanált.
Draco felsóhajtott. Hiába számított Amanda látogatására, mégis felzaklatta. Ahogy nézte a kanapén elnyúló lány alakját, akaratlanul is bevillantak az együttlétük képei.

Tisztában volt vele, hogy ez a vágy nem igazi, csak a testének az öntudatlan reagálása a szexuális hatásra, ami Amanda mellett nem volt újdonság a számára. Nem is ez volt a zavaró igazán… hanem sokkal inkább a lány utolsó mondatai.

Tényleg olyan lenne, mint Amanda? A lelke hevesen tiltakozott a feltevés ellen. Persze, ő is hatalomra vágyik, és egy célért küzdenek, de nem bármi áron. Ő nem leli örömét a gyilkolásban… ő nem kegyetlen.

Valóban nem? – kérdezte egy kaján kis hang a fejében. Hiszen ő is mindig kihasználta az embereket. Pont ezért nem értékelte Hermionét se sokáig… De miben változott volna meg azóta annyira? Csak mert Hermionéval szemben másképp viselkedik?

Attól, mert szeret valakit, az még nem jelenti azt, hogy más lenne… sőt… hiszen embereket öl. Mint Amanda… Azzal akar takarózni, hogy nem szívesen teszi? Ugyan mit számít az… Attól még nem lesz jobb.

„De én választottam ezt az utat” gondolta. „Én akartam így”. Valóban. Ő akarta ezt, pedig tudta, hogy mivel jár. Ezt vállalta, ő ebben hitt, erre tanították. Ez az élete… Keserűen elmosolyodott.

Lehet, hogy ő is egy hideg és kegyetlen halálfaló, de valamiben mégis több a lánynál: ő képes a szeretetre. Képes érezni… Amanda a testi vágy erejében hisz, de ő is lebecsül valamit: a szeretet erejét.

Draco kis híján elnevette magát, ez a gondolat annyira nem illett hozzá… Hiszen Dumbledore hangoztatta ezt mindig. És mégis, most érezte először, hogy volt igazgatója szavaiban talán volt némi igazság…

Amanda soha nem fogja megérteni, hogy milyen erőt tud adni az, ha szeretünk, és viszont szeretnek minket. Ő már kiölt magából minden érzelmet… Nem tudta sajnálni a lányt, mert nem volt már benne semmi emberi.


* * * *


Draco összeszűkült szemekkel figyelte az előtte lévő házat. Nem észlelt mozgást már jó ideje, úgy tűnt, hogy lakói mélyen alszanak.

Felesleges lett volna tovább várniuk, így intett Zambininek, hogy kövesse. A fiú nyugtalan pillantását a maszk mögül még így, a sötétben is ki tudta venni, így bátorítóan biccentett neki.

Ő maga meglepően nyugodtan érezte magát. Alaposan felkészült, több napot töltött a megfigyeléssel, és ezért úgy gondolta, nem hibázhat. Tudta, hogy mit kell majd tennie. Nem lesz sok idejük a feladat elvégzésére, gyorsan kell majd cselekedniük, hiszen a riasztó bűbájt nem tudják teljesen hatástalanítani.

Carter nem tartott velük, Draco kint hagyta megfigyelőként, hogy az aurorok érkezését a Sötét Jegy égre küldésével jelezze. Vett egy mély levegőt, és elindult a ház felé. Tisztában volt vele, hogy nagyjából milyen bűbájok védik a házat, így most a pálcájával villámgyorsan hatástalanította azokat.

Zambinivel a nyomában felsietett a házba, ám ahogy kinyitották az ajtót, valami éles, fülsüketítő rikoltás zengte be a néma házat. A két fiú egymásra meredt.

- Gyorsan! – sziszegte társának Draco, majd mindketten futásnak eredtek. Nem volt más választásuk, véghez kellett vinniük a feladatot, különben az életükkel fizettek volna érte.

Amennyire hangtalanul csak tudtak, felrohantak az emeletre, majd Zambini Luna szobája felé vette az irányt, Draco pedig tovább ment az apja hálójáig.

Kivont pálcával lökte be az ajtót, és vaktában megpróbálta lefegyverezni a férfit, aki viszont számított a támadásra. Draconak gondolkodnia se volt ideje, Lovegood támadásai olyan hevesek voltak, hogy épphogy csak védekezni tudott.

Odakint zöld fény villant, és a fiú tudta, hogy már az aurorok is megérkeztek: ha most nem győzi le az ellenfelét, elbúcsúzhat a életétől. Összeszedte minden erejét, és nagy erejű átkokkal kezdte bombázni Lovegoodot, így a párbaj állása megfordulni látszott.

Draco nem hiába volt reményteljes halálfaló: Bellatrix Lestrange és Lucius Malfoy tanította a pálcaforgatásra. Fölénye mellé egy kis szerencse is társult, mikor egy velőtrázó sikoly szelte át az éjszakát.

A férfi kétségbeesése elvonta a figyelmét a párbajról, így nem tudta védeni Draco átkát. Lovegood teste a falnak csapódott.

- Adava Kedavra! – kiáltotta Draco, és ellenfele immár holtan csuklott össze.

Ám ha azt hitte, hogy ezzel vége a harcnak, akkor tévednie kellett… Padló reccsent mögötte, és ahogy támadásra készen megfordult, egy átok már el is találta az arcát, amitől hátratántorodott.

Érezte a bőrén a hideg levegőt: a maszkja már sehol se volt. A dühtől villogó szemekkel nézett ellenfelére.
- Malfoy… - suttogta döbbenten Potter.