Egy izmos test magához szorítja… Megkönnyebbült sóhaj. Hermione átöleli Dracot, de biztonságérzete hamisnak bizonyul… Megremeg a szoba körülöttük, és a falak elkezdenek omlani. Érzi, ahogy Draco maga után rántja, rohannak végtelen folyosókon át, óriási kődarabok csapódnak le mellettük… Aztán hirtelen megtorpan. Vele szemben egy kicsi, szőke lány, aki megrémülve pillog körbe.

- Natalie! – kiáltja Hermione, és gondolkodás nélkül elindul a lány felé, de mielőtt elérné, Natalie eltűnik egy hatalmas kőtömb alatt…

Hermione felsikolt, és megjelenik előtte a Sötét Nagyúr, lába előtt egy tekergőző kígyóval, és sátánian felkacag…

Hermione a döbbenettől olyan hirtelen ült fel az ágyban, hogy sikeresen fejbe vágta a mellette fekvő fiút.
- Normális vagy, Granger?! – hallatszott Draco ingerült hangja a sötétből.

- Ne haragudj… - mondta megszeppenve a lány.
- Kész életveszély vagy…

- Draco, nekem most el kell mennem…
- Hajnali fél hatkor? – kérdezte gúnyosan a fiú, mire Hermione felsóhajtott.

Igaz. Harryék még alszanak… Visszahanyatlott az ágyra, és érezte, ahogy Draco átöleli, de az erős karok most először nem nyugtatták meg. Ahhoz túlságosan égette a felismerés tüze belülről…

Olyan hihetetlennek tűnt, és mégis, annyira egyértelmű! Natalie… „És aztán egy évre rá eltűnt egy kislány is. Az a kislány, akihez Denem meglepő módon ragaszkodott.”

Voldemort a saját elveit tagadta volna meg, ha nyilvánosan egy mugli lány szeret. De ha elvette a lány emberi mivoltát, úgy már nem került ellentmondásba saját magával. És persze az átlényegüléssel új nevet is kapott: Natalie… Ginewra… Nilson… Na… Gi… Ni…

Hermione érezte, ahogy végigfut a hátán a hideg. Hátborzongató érzés volt belegondolni abba, hogy Voldemort évtizedek óta tart egy kígyó testének börtönébe zárva valakit, akihez a saját, beteges módján vonzódik és ragaszkodik…

A birtoklási vágy eszelős megnyilvánulása, a vad, torz féltékenység, ami csak a magáénak akarja a másikat, és inkább rabságra kárhoztatja kedvesét, semmint hogy szabadon eressze.

Felrémlett előtte a szőke kislány arca, és érezte, hogy a keze ökölbe szorul. Milyen elkorcsosult formája az a szeretetnek, ami képes ezt tenni? Milyen mérhetetlen önzőség kell ahhoz, hogy valakit így magunkhoz láncoljunk? Csak egy olyan őrült képes erre, akinek fogalma sincs az igazi szeretetről…


* * * *


Hermione végül késő délelőtt érkezett meg a Rend főhadiszállására, hiszen ismerte már annyira a fiúkat, hogy tudja: ilyenkor nehéz rávenni őket arra, hogy kimásszanak az ágyukból
.
A kávéjukat nyúzott arccal kortyolgató barátait a nappaliban találta meg. Az összeboruló párocskák érdeklődve néztek a betoppanó lányra.

- Jó reg… gelt… - köszönt egy hatalmas ásítás közben Ron. – Na milyen volt anyukádékkal a Szilveszter? Biztos remekül szórakoztál…

- Jó volt – felelte türelmetlenül Hermione, majd jelentőségteljes pillantást vetett Harryékre. – Fiúk, beszélnünk kell!
- Ma hagy’ pihenjünk – mondta Ron álmosan. – Majd holnap gyakor…
- Most kell beszélnünk – hangsúlyozta a lány, amiből úgy tűnt, végre értettek a többiek.

Ron lemondó sóhajjal, Harry viszont érdeklődő pillantással pattant fel.
- Mindjárt itt leszünk – mondták Ginnynek és Parvatinak, majd felsiettek Ronék szobájába.

- Mi történt? – kérdezte rögtön Harry, amint becsukták maguk mögött az ajtót.
- Várj… Disaudio – intett Hermione a pálcájával, majd a barátaira nézett. – Történni nem történt semmi. Viszont rájöttem valamire…

Harry és Ron tátott szájjal bámultak a lányra.
- De ez képtelenség… - csóválta a fejét Ron.
- Miért ne lehetne? – vonta föl a szemöldökét támadóan Hermione.

- Mert… nem! Azt a lányt több mint ötven éve rabolta el Tudodki! Nem lehet ennyi évig egy kígyó testében élni!
- Féregfark tizenkét évig bírta – jegyezte meg szárazon a boszorkány.

- Igen, de… ő legalább varázsló volt! A muglik nem élnek olyan sokáig, mint mi, Natalie már egy öregasszony lenne!

- Igen, de a kígyó testébe zárva megváltozik a helyzet! Úgy öregszik, mint egy kígyó, és nem úgy, mint egy ember! Az életfunkciói jelen pillanatban nem egy emberének felelnek meg!

- Hát nem tudom… oké, elismerem, hogy vannak gyanús dolgok, mint az a név dolog is, de mi van ha csak véletlen egybeesés? Mi van, ha Tudodki csak elnevezte a házi kedvencét az ex-barátnőjéről? Nem létezik, hogy valaki ilyen hosszú ideig bírja egy állat bőrében! Ez hülyeség, ugye Harry?

Az említett maga elé meredve gondolkozott, majd lassan felemelte a fejét, és Hermionéra nézett.

- Nem, ez nem hülyeség – mondta végül. – Tudtam, hogy Natalie ismerős valahonnan… ez teljesen Voldemortra vall. Csak ő lehet ilyen önző… Az a kígyó közelebb áll hozzá, mint bárki vagy bármi más. Más módon nem tarthatta maga mellett azt a szerencsétlen lányt. És ha el is telt ötven év, Natalie még csak 68 éves lenne, az pedig még mugli szemmel se olyan sok.

- Hát, nem tudom… - húzta el a száját Ron.

- És ha Natalie a kígyó, nem lehet ő a hatodik horcrux! Már az elején is sántított az, hogy Voldemort egy élő teremtményre bízza a lelkének egy darabját, egy olyan élőlényre, aki előbb-utóbb meghal. Ennek semmi értelme, hiszen akkor a horcrux is azonnal elpusztulna. Ráadásul Harry, azt mondtad, hogy Dumbledore állítása szerint ez a horcrux akkor készült, mikor Voldemortnak még teste sem volt! Hogy tudott volna lehasítani egy újabb darabot a lelkéből, ha az élethez is alig van ereje?

Ron elismerően hümmögött, Harry pedig feszült figyelemmel hallgatta a lányt.

- És van még valami… - folytatta szemöldök ráncolva Hermione. – Dumbledore szerint a hatodik, az utolsó horcrux azon az estén készült volna, amikor megpróbált téged megölni… - pillantott a szemüveges fiúra. – Szerintem erről a céljáról még most se tett le. Ha várt arra, hogy a te véredből születhessen újjá, akkor arra is várni fog, hogy a te halálod árán emelkedhessen halhatatlanná.

Szavait néma csend követte, a fiúk az elhangzottakon rágódtak. Hermione karba font kézzel nézte őket, tekintete elszántan csillogott. Valami különös ösztön azt súgta neki, hogy igaza van…
Ronnak egyenlőre nem jutott semmilyen kifogás az eszébe, Harry arcán pedig a keserű felismerés tükröződött.

- Tudjátok, mit jelent ez? – törte meg végül a hallgatást, mire Ron és Hermione kíváncsian néztek rá.
- Annak az ereklyének, amit Voldemort a horcruxának választott ki, még ott kell lennie a szüleim házában…


* * * *


A kis utca halottnak hatott a ránehezedő csönd alatt, csak a szél neszezett halkan a csupasz faágak között. Az emberek a hideg elől az otthonukba húzódtak.

Harry némán bámulta a magába roskadt, félig összedőlt házat, ami egykor az otthona volt… Az a hely, ahol a világra jött. Ahol a szülei boldog voltak. Ahol az édesanyja az életét adta érte…

Harry csak állt, és nézte mereven a leomlott falakat, a leszakadt ajtót, az összetört bútorokat. Érezte, ahogy megremeg a teste. Édes álmok temetője… A kicsi ház csontváza szomorúan nézett vissza rá, megtörve a bánattól, és felemésztve a múlttól.

Valami hideg érintést érzett az arcán. A kósza hópelyhek lágyan cirógatták a bőrét… Belülről olyan keserű könnyek fojtogatták, amikről tudta jól, hogy sosem fogja elsírni őket. Ahogy ott állt a szakadó hóesésben, úgy érezte, hogy ez a fagyos, fehér lepel nem csak a romokat, de az ő szívét is betemeti. Hiszen a hó mindig valami szomorú dologra emlékezteti az embert… Ilyenkor a lélek dermedt magánya szembekerül a külvilág fagyosságával, és az emberi benső szívszaggató ürességén túl már csak az elmúlás van…

Harry lassan, mint egy önkívületben indult meg a ház felé, és ahogy áthaladt a kerten, az elgazosodott növények szelíden húzódtak félre az útjából. Megsimította a szakadtan lógó ajtót, és az érintéstől villámként csapott belé a szörnyű emlék…

Látta maga előtt a hullaszínű, hosszú ujjakat, ahogy kinyitja a kaput, látta az Eleven Halál közeledését, hogy leszámoljon azokkal, akik nem hódoltak be neki… A rettegett élmény képe, amit a dementorok közelében homályosan, de mindig újra és újra átélt, most kiélesedett. Most tisztán látta maga előtt minden egyes pillanatát…

Ott állt a romos nappali közepén, nézte a helyet, ahova az édesanyja élettelen teste zuhant, és érezte, hogy megroggyannak a lábai. Gyengének érezte magát, olyan gyengének, mint még soha életében, térdre akart borulni az emlékek súlyától, és megtörni…

Egy apró kéz érintését érezte a vállán, ami visszarántotta a valóságba. Hátrafordult, és pillantása találkozott Hermionééval. A lány nem mondott semmit, de a tekintetében volt valami, ami Harry számára többet jelentett az üres szavaknál. A néma együttérzés…

Eszébe jutottak Dumbledore szavai, amit akkor mondott neki, mikor Edevis tükrének varázsába esett. Nem élhet örökké a múltban…

Bólintott Hermionénak, majd rekedt hangon megszólalt:
- Álljunk neki a keresésnek.

Két barátja szó nélkül nekifogott. Pálcájukat előre szegezve óvatosan lépkedtek a szobában, a törmelékek között keresgélve valami olyat, ami egészen nem oda illő.

Harry is elszántan vetette bele magát a kutatásba, és annak a bizonyos tárgynak a megtalálására koncentrált. A pálcájával gondosan tisztította maga előtt az utat, megemelve a kisebb-nagyobb darabokat, majd végül megakadt a szeme egy szokatlan dolgon: mintha halványan megcsillant volna valami a gyér megvilágításban…

Odasétált a sötét kupachoz, és megfogta. Keze a legfinomabb selymet érintette, amit csak el tudott képzelni. Ámulva emelte feljebb, és a fényben most tisztán látszott az anyag mélyvörös színe, amit néhol arany szálak törtek meg. És ahogy szétterítette, a meglepetéstől eltátotta a száját. Az arany csíkok képpé álltak össze, és megmutatták egy hatalmas, büszke oroszlán alakját…

Egy percig mindhárman döbbenten bámulták a talárt, ami olyan tisztának hatott a sok por között, mintha új lenne. Végül Hermione szólalt meg fojtott hangon:

- Ez hihetetlen… Ez Griffendél Godrik talárja volt!
- Végül mégis megkaparintott valamit tőle is – mondta keserű mosollyal Ron. – De miért nem jött el azóta érte? Nem hiszem, hogy ajándéknak szánta…

- A házon ugyanaz a bűbáj ül, mint a Privet Drive-on… Voldemort ide többé nem teheti be a lábát.

- Ez nyilvánvaló… De… Harry! Ez tényleg hihetetlen… - Hermione csodálattal nézett fel a fiúra. – Voldemort, aki Mardekár utolsó leszármazottja, Griffendél hagyatékából akarta elkészíteni az utolsó horcruxát, de nem sikerült neki! Nem győzhet vele szemben!

Harry lenézett a kezében tartott, gyönyörű talárra, majd zöld szemeiben különös tűz gyúlt ki.
- Egy igazi Griffendéles soha nem mocskolja be magát fekete mágiával… - mondta. – Voldemortnak sosem lesz hatalma felette!
Hermione bólintott.

- Harry – szólalt meg ismét. – Az a talár… szerintem Téged illet.
- Mardekár utódjával szemben a Griffendélé? – vigyorodott el Ron, majd barátjához fordult: - Na, mire vársz Harry? Nem próbálod fel?

- Nem is tudom…
- Vedd csak fel, Harry. – noszogatta Hermione.

Harry elgondolkodva nézte a fényes szövetet, amit egykor a Nagy Griffendél viselt, több mint ezer éve… Hihetetlennek tűnt, hogy ezt a kincset épp ő tartotta a kezében. Remegő ujjakkal lassan levette a saját köpenyét, majd miután a barátai küldtek neki egy – egy bátorító pillantást, sóhajtva belebújt a talárba.

Ron és Hermione döbbenten nézték barátjukat. Talán csak a köpeny tette, talán valami belső tűz, ami most jobban ragyogott, mint máskor, de a megszokott, tizenhét éves fiú helyén most egy érett férfi állt, akinek a teste ugyan még fiatal, de a lelke, ami a zöld szemekben tükröződött, az öreg volt, ősöreg… És az arca… Hermione egy pillanatig úgy látta, hogy a vonások sokkal finomabbak és sokkal tisztábbak rajta, semmint hogy emberinek lehessen mondani…

Harry érezte, hogy valami különös erő szabadul fel benne, olyan, amit nem tudott megmagyarázni. Elszántnak érezte magát, és erősnek, és furcsamód most először el is hitte azt, hogy be tudná teljesíteni a jóslatot, hogy ellenfele lehet a Sötét Nagyúrnak, ha maga Griffendél tartotta méltónak rá, hogy a színeiben harcoljon…

Egyszeriben megkönnyebbült.
- Úgy néztek rám, mintha most látnátok először – nevette el magát. – Íme, a hősies Kiválasztott…

- Javíthatatlan vagy – mosolyodott el Hermione is. – Viszont épp eleget időztünk itt. Meg van, amiért jöttünk.
Ron bólintva mellé lépett, Harry azonban nem mozdult.

- Menjetek csak – mondta halkan, és az arca megint elkomorult. – Én még ki szeretnék menni a temetőbe…
Hermione odament hozzá, és megölelte barátját. Tudta, hogy Harry egyedül akar maradni, hogy elbúcsúzhasson a szüleitől…

- Vigyázz magadra, és siess vissza hozzánk… - suttogta, majd visszament Ron mellé, és felkészült a hoppanálásra.

Az eltűnés előtti utolsó pillantása Harryre esett, akinek arca most megint idegennek hatott, ahogy a mély bánat kisejlett az álarc alól…