Ez utóbbiban vitathatatlanul Argentína és Brazília jár élen, igaz néha Uruguay és a se délhez, se északhoz nem tartozó Mexikó játékosai is megcsillannak, mint a napfény az Amazonas vizén.

Két szomszédos ország, két örök viszálykodó a déli féltekén.

A brazilok büszkék magukra, hiszen van riói karneváljuk, szamba iskolájuk, Isaurájuk, és rengeteg karamell színű tehetséges kiskölykük, akik a copacabanai strand homokjában (a legendák szerint) mezítláb rúgják a bőrt, várva, hogy felfedezi őket valaki, és elkerülnek a Botafogo vagy a Sao Paulo korosztályos csapatába, hogy aztán mondjuk a Konföderációs Kupán feltűnve egy európai (leginkább spanyol vagy olasz) klub felfigyeljen rájuk, és olyan sztárok nyomdokaiban kergethessék a labdát, mint Pelé, Bebeto, Romario, Ronaldo vagy Ronaldinho. Talán ilyen lehet a megvalósult (dél-)amerikai álom.

Az argentinok mások. Már a mezükön is látszik. Amíg a braziloké a buja természetet idézi, addig az övék világoskék és fehér, mint az ég és a magas hegyek hófedte csúcsai. Náluk pampák vannak, finom borok, sok második és harmadik generációs olasz család. Nekik volt Eva Peronjuk és gazdasági válságuk. Ott a gyerekek álma a Boca Juniorsban vagy a River Plate-ben focizni, és a példaképek között régi és új csillagok vannak, mint Maradona, Burruchaga, Battistuta, Crespo és most már nyugodtan kijelenthetjük, Messi is.

Hogy mit hoz a jövő, eldől-e valaha is, kik a jobbak, még nem lehet tudni. Mi itt Európában habitusunktól függően csodáljuk vagy irigyeljük a dél-amerikai csodát, miközben a kávénkat kevergetjük és az aztékok kultúrájáról olvasunk, Montoyának vagy Massának szurkolunk, csodáltuk Sennát, a szamba ritmusára megpezsdül a vérünk, Evitával dúdoljuk, hogy Don’t cry for me Argentina, és tikon örülünk, hogy nálunk (már) nincs diktatúra.

(2006-07-11)