Kicsit morbid, de talán izgalmas, így első olvasásra.
Hadd fejtsem ki egy kicsit bővebben is ezt a címet.

Nemrégiben beszélgettünk, illetve leveleztünk egy jó barátommal arról, hogy ki hogyan szereti a könyveket.
Ő azt írta, kicsit sznob a kultúra ezen ágával kapcsolatban: ha könyv, akkor legyen ott a polcon, mert maga körül szereti tudni élete meghatározó olvasmányait - vagy azokat, amik valami kapcsán megtetszettek neki valamikor. Persze mindet a lehető legjobb, újonnan vásárolt állapotban.
Én a magam részéről kicsit idegenkedem az új, jó állapotú könyvektől, fogalmam sincs miért, talán mert olyanok, mint egy másik, idegen, egyéniség nélküli élőlény, még nem visel semmilyen külső, vagy belső nyomot, melyről feltételezhető lenne, hogy van valami közünk egymáshoz, egyáltalán van-e valami köze annak a könyvnek bármelyik emberhez is. Szeretem a használt könyveket. Mindegyiknek megvan a maga egyénisége.
De - és azt hiszem, ebben mind a ketten egyetértünk - azt szeretem a legjobban, ha egy könyv nem csak áll a polcomon - és ebben az esetben talán nem is muszáj állnia a polcomon - hanem el is olvasom.
Képletesen szólva bőrkötésbe csomagolom. Emberbőr-kötésbe.
Elteszem a kicsi, nyithatatlan-zárhatatlan koponyaládikómba.

Sorra járom mostanában az antikváriumokat, hátha megvan valahol Márquez a Szerelem kolera idején című regénye. Eddig sajnos még csak nemleges válaszokat hallottam: elfogyott az összes már jó régen. Valahogy karácsony körül.
Persze olvastam már a fent említett művet, dehát az ember csak szereti a bőrén érezni kedvenc olvasmányainak pillantásait. Meg nem is elsőrsorban magamnak szeretném, hanem annak a jó barátomnak keresem, aki viszont nem olvasta.
Beszélgettünk valamikor Márquezről, tanácsomra belekezdett a Száz év magányba, majd miután sikerült letennie, egyből elment a legközelebbi könyvesboltba, és megvette A szerelemről és más démonokról-t, megvette a Bánatos kurváim emlékezeté-t.
Én pedig kölcsönkértem a Bánatos kurváim emlékezeté-t.

Emlékszem, mikor megjelent, rögtön megosztotta az általam ismert közvéleményt. Hogy engedheti meg magának Márquez ezt a címet? Hogy engedheti meg magának ezt a szalonképtelen szót? Valószínűleg erőt vett rajta a szenilitás, az öregség, a modern kor téveszméi...
Emlékszem, mikor megjelent eszem ágában sem volt elolvasni.
Azt hittem már minden olyan könyvét olvastam, amit érdemes volt megismernem, elolvasnom. Dehát az ember ugye hajlamos azt hinni magáról húsz évesen - csak azért mert végre nem egyessel kezdődik az életkora - hogy tud mindent (valamit?) amit tudni lehet.
Emlékszem, amikor megjelent elolvasta mindenki, aki (számomra) akkoriban számított.
Elolvasták, de több szó nem esett róla sehol, semmilyen körülmények között, mintha ez az ismeret valamiféle rossz fényt vethetne rájuk. Mintha hibázott volna Márquez, és ezt helyette ők látták be.

De miről is van itt szó, kérem szépen?
Arról van szó, hogy Bánatos kurváim emlékezete címmel valóban létezik egy (fiktív) írásmű, de ez nem az. A főhős ugyanis vezetett egy naplót minden egyes olyan nőről, akivel valaha volt dolga az életben (mindegynek fizetett érte), és később úgy gondolta, regényt, irodalmi alkotást farigcsál belőle, mert a fikcióhoz soha nem volt fantáziája.
Ebből a nemi naplóból két, vagy három adatot használt fel.
Ez a regény a szerelemről szól.
Nem pedig a szexről, mint azt bárki is gondolhatná a cím alapján.
Márquez rám mindig is intenzív érzelmi hatással volt az első betűtől az utolsóig. Szereplőivel - vele - együtt örültem, szomorkodtam, megrendültem, izgultam, haltam meg, és estem szerelembe. Magyarán: úgy táncoltam, ahogy ő fütyült.
De vajon megérdemli ő ezt? Megérdemli, hogy ekkora átélést váltson ki az írása bárkiből is? Honnan tudhatom, hogy az utókor nem fogja esetleg ponyvának nyilvánítani néhány száz év múlva?

A könyv egy idős (épp kilencven éves) újságíró és spanyol-latin tanárról szól, aki pánikba esve évei száma miatt elhatározza, hogy városkája egyik legrafináltabb madámjától rendel egy szűz kamaszlányt egy éjszakára.
Nem túl romantikus kezdet, ugye?
Mégis a főszereplő úriember a maga nemében páratlanul romantikus, mintha magát Florentino Arizát látnám magam előtt megjelenni, aki megszökött a Szerelem kolera idején utolsó oldaláról, megszökött a hajóról, hogy némileg öregebben viszontláthassam ebben a történetben.
A sors úgy hozza, hogy azon az éjszakán - és után még sok éjszakán keresztül - nem szabadítja meg a lánykát a szüzességétől, viszont fülig szerelmes lesz kilencven éves fejjel. (Kilencven éves. De nem mindegy-e hány éves az ember? Mikor szerelembe esik új időszámítás veszi kezdetét, mondhatni újjászületik.)
Szerelmes leveleket írogat, ábrándozik, új erőt önt belé ez a soha nem tapasztalt érzelem, majd mikor az élet elszakítja egymástól őket, teljesen összeomlik, értelmetlenné válik számára az élet, az élet minden egyes apró mozzanata.

Vannak dolgok, amikről nem lehet a maguk megérdemelt helyén beszélni. (Bár szerintem kérdéses, hogy a dolgoknak vannak-e megérdemelt helyeik.)
Vannak dolgok, amiknek muszáj megfelelő kontrasztot adni, különben nem rajzolódik ki annyira élesen a kép a szemünk előtt, vagy a fejünkben, mint amennyire a szerző azt szeretné.

Ilyen dolog talán a szerelem is.
A szerelemnek, az abszolút tisztaságnak pedig mi adhatna teljesebb kontrasztot, mint az abszolút romlottság, az álszent képmutatás? Ráadásul mindez egyetlen ember lelkében...
Ez a könyv - számomra - nagyjából száz oldalban összefoglalta a szerelmet, és ez említésre méltó teljesítmény.
Sok, nagyon sok olyan részletet találtam ebben a könyben, amelyeket ki akartam írni magamnak, melyeket meg akartam osztani itt mindenkivel, de végül úgy döntöttem, inkább elolvasom még egyszer. Akár a könyv egészét beírhatnám ide, annyi okos, igaz gondolatot találtam benne.
De csak egyetlen egy félmondatot biggyesztenék ide, soraim végére, amiért érdemes volt kölcsönkérnem: "...a szex csak vigaszul szolgál annak, akiben nincs elég szerelem.""