Tűz! – adta ki a parancsot a dragonyos őrmester. A macskaköves utcán mintegy ötven katona emelte célzásra fegyverét a szemben lévő barikádon lövöldöző lázadókra. A puskákból szinte egyazon időben távozó acél magvak ordítva rohanták meg a számukra ismeretlen embereket, és sokuk húsát kezdték élvezettel marcangolni. Pierre ruháján vérfolt kezdett alakot ölteni, fehér ingjét tűzpiros kokárdával ékesítve. Ezen felbátorodva a vérfolyamok a szája szegletén is csörgedezni kezdtek, és az eddigi üvöltő hangzavar, egyre csendesült körülötte. Egy társa meleg kezét még megérezte a testén, ő volt az, aki segíteni próbált, hogy az esés ne tegyen további kárt felszaggatott testében, eközben jóleső érzés suhant át gondolatai útvesztőjében - a forradalomért ő is meghozta a maga áldozatát.
A forradalomnak a továbbiakban nélkülöznie kellett Pierre szolgálatait, mivel időközben a sírásók két méter földréteggel takarták be, korábban egészen jóképűnek nevezhető, kihűlt tetemét.
A forradalom egyébként elég jól boldogult nélküle a továbbiakban, ez lehet, hogy bántotta volna, ha tudomására jut, de szerencsére a föld egész jól szigetel. A kommün győzött, az új eszmék kireppenve párizsi fészkükből, egész Európában félelmeket, vagy rajongást szültek, attól függően mely néprétegek értesültek róluk. Az elkövetkező évtizedekben ezen fellelkesülve Európa lakossága, vérző tetemekkel telerakott tömegsírokat gyártott a szabadság nevében. Abban mindenki egyetértett később, hogy jó móka volt ez a forradalom.

Reggel álmosan kinyitotta szemét, bekapcsolta a tévét, hogy a reggeli újdonságok nehogy elkerüljék, de szomorúan tapasztalta, hogy a műsoridőt ismét elfoglalja a zavargásokról szóló híradások, amik az előző éjszaka fáklyaként használt autók pontos számáról tudósították őt. Kicsit bizonytalan volt azt illetően, hogy a fiataloknak miért nem felel meg a modern elektromos közvilágítás, de gondolatai hamar másfelé terelődtek, azon kezdett tűnődni, hogy mit vegyen fel az esti randevújára. Végül az egy hete vásárolt fehér inge mellett döntött, a tükörképe a gallér igazítása után elégedetten vigyorgott rá.
A napi üzleti ügyetlenségei elvégzése után, elindult megkeresni a randevú másik résztvevőjét, ami sikerült is neki, lévén, hogy ez a finom hölgy megsúgta neki a címét, amit nagyon rendes dolognak tartott tőle.
Pierre – köszöntötte ujjongva őt – már nagyon vártalak – folytatta ezzel a kis érzelmes vallomással a hölgy. A találkozás első öröméből felocsúdva elhatározták, hogy sétálnak egyet, mivel a tavaszi Párizs meglehetősen romantikus hírben állt, ezt mindenképpen meg akarták tapasztalni saját maguk is. Útjuk a hírekben emlegetett zavargó városrészen keresztül vezetett, de ez nem tudta őket eltántorítani elhatározásuktól, hogy erre sétáljanak, annak ellenére sem, hogy a nap elhalványulni látszott, de bíztak benne, hogy nem gondolja komolyan.
A sétájuk közben hosszan ecsetelték, az egymás iránt érzett érzelmeiket, aminek az lett a következménye, hogy a nap sértődötten levonult a színről, és az utcai lámpákat fel kellett kelteni, nappali álmukból.
Hirtelen füst szaga csapta meg orrukat, és valaki ordítozni kezdett. A korábban néptelen utca megtelt fiatalokkal, akik kezükben Molotov-koktélokat szorongattak kissé idegesen és a futástól erősen lihegve. Aztán felharsant egy sziréna a közelben majd továbbiak léptek be e bizarr éjszakai kórusba, és a zűrzavar tisztulásával láthatóvá vált, hogy a rendőrautók körbeveszik a lázongó ifjúságot és a lecövekelt Pierréket is.
A dühöngő ifjak egy közelben parkoló autót fölborítva rögtönzött fedezéket készítettek a nagyobb biztonságuk érdekében, arra gondolva, hogy ez majd megvédi őket a gumilövedékek fájdalmas lökdösődéseitől. Eközben a rendőrök egyre szorosabb gyűrűbe zárták a maroknyi csoportot, Pierre és rémült kedvese pedig igyekezett távolodni a csoporttól, és minél közelebb kerülni a hatóság nyújtotta menedékhez.
Mikor már majdnem úgy érezték, hogy a veszély percei a végéhez közelednek, egy rendőrségi rohamterepjáró vágódott ki az egyik közeli mellékutcából, hatalmas rácsokkal a varacskos disznó-szerű ormányán. Az útját pont Pierre és kedvese keresztezte. Pierrenek volt annyi lélekjelenléte, hogy eltaszította a szörny útjából nemes hölgyét, aki hála a sok tánctermi gyakorlásnak nem vesztette el az egyensúlyát, hanem elegáns piruettel a fal tövében találta meg a biztonságot.
Neki magának nem volt ily szerencséje, az óriás öklelésétől homokzsákként terült el a kövezeten, oly szerencsétlenül, hogy homlokát – ami a hétköznapokban értelemmel ruházta fel tekintetét – a kiálló utcakövek egyikében összezúzta. Vére szivárgott, lassan szétterülve a kövezeten, majd ezt megunva, hófehér ingjét kezdte izgalmas mintákkal tarkítani, de ezt csak azután láthatta mindenki, mikor a kocsiból kiszálló rendőr felfordította a testét.
Általános megdöbbenés fogadta az éppen erre baktató csendet, aki maga is részvéttel tekintett az áldozatra.

Az ifjú hős két hétig feküdt kómában, mikor az orvosának fel kellett hívnia a szomorú hírrel a családját, akinek már csak egyetlen kötelessége volt hátra, intézkedni a temetésről, amit bánatosan meg is tettek.
Pierrenek a komában halványan derengeni kezdett egy múltbéli emlék a barikádokról és a forradalomról, de szerencséjére nem tudta eldönteni, hogy egy álma volt csupán, vagy ez a valóság, ezért az utolsó pillanatait a forradalom hőseként élte át.