Fiatalkori művei - 48-as tematikájú életképek mint a Regélő honvéd, a Levélolvasás, vagy a valamivel későbbi Búsuló betyár - rajzbeli fogyatékosságok és kompozicionális hibák ellenére éreztetik Munkácsynak azt a jellegzetességét, amellyel a történelmi festés pátoszát eggyé ötvözi a népi tárgyú életképpel. Így vált lehetségessé, hogy amikor 1863-ban Pestre érkezett, Telepy is, Ligeti is mindjárt felismerik rendkívüli képességeit és lehetővé teszik bécsi, majd müncheni továbbképzését. Innen Düsseldorfba ment, ahol 1869-ben festi az Ásító inas című - csak töredékben ránk maradt - képét. Ez már Munkácsy saját hangja, noha aprólékosabb előadásmódja, "galéria-", azaz egységbe fogott sárgásbarna tónusa még a régies képek öröksége.

E kép sikere után festi első nagy kompozícióját, a Siralomházat (1870), amelyet azonnal eladott. Az elnyomatás okozta szenvedések, az erkölcsi elbizonytalanodás, a várható tragikus végkifejlet kiváltotta különféle reagálás sűrített előadásban él ezen a képen. Az elítélt mint főalak, idealizálás nélkül, kerül a középpontba és minden szimpátiánkat megnyeri. A nézők egyénien jellemzett alakjai, a borongós világítás és az egész művet betöltő fojtott drámaiság olyan vonások, amelyek változatlanul hatnak ma is és Munkácsy legjava műveire jellemzők. A Siralomház kirobbanó sikere szinte megfélemlítette a művészt. Szorongva gondolt arra, tudja-e majd ezt a szintet tartani, illetve fokozni? E szorongás úgyszólván egész életét végigkíséri és párosul később kialakuló súlyos betegségével.

1871 -ben végleg letelepedik Párizsban, magas társadalmi körből házasodik, ettől kezdve szinte kettős életet él. Még befejezi a Tépéscsinálókat, bizonyos tekintetben a Siralomház párdarabját, amely a német-francia háborúból veszi tárgyát, majd több nagyméretű és drámai hangvételű képet fest, így az Éjjeli csavargók vagy a Zálogház címűeket, bizonyítékául annak, hogy megfigyelése a nagyvárosi élet jellegzetes drámai, eddig nem szereplő alakjai felé tereli. Különösen megkapó az ezekben az években festett úgynevezett kétalakos képek sorozata. Nemcsak a Siralomház egyik változata, hanem a Köpülő asszony, a Búcsúzkodás tartozik ide. Ez utóbbi - noha az aszfalt túlzott használata miatt erősen megsötétedett - a nemes, bensőséges érzésnek olyan gazdagságát, a szavak és mozdulatok nélküli kifejezés festői lehetőségeinek olyan világát állítja elénk, amely párját ritkítja. Ha Munkácsy ezt folytatta volna, feltehetően további festői revelációkat nyújt. De az újat keresés láza ragadja magával és barátjával, Paál Lászlóval a Párizs közelében levő Barbizon faluba megy, hogy tájképfestészettel foglalkozzék. Barbizonban valóban néhány remek alkotása született, így a kétalakos képek közeli rokona, a Rőzsehordó is. De másutt is dolgozik, tájképei elkísérik a 80-as évek közepéig. A Colpachi park vagy a Poros út című festmények a festői előadásnak olyan szabadságát, a lombokon, illetve poron áttetsző fénynek olyan vibráló könnyedségét állítja elénk, hogy művészetének sajátos festői kiteljesedésére következtethetnénk. Ugyanezt a felfogást képviselik színgazdag és dekoratív pompájú, összhatásukban is igen könnyed csendéletei, amelyek főleg századunk első felében váltak közkedveltté.

Munkácsy igazi területe azonban az emberábrázolás volt és így nem csoda, ha felesége unszolására részint nagyarányú kompozíciók - mint amilyen a Milton diktálja az Elveszett Paradicsom című művét - részint ugyancsak nagy alakú vallási tárgyú képek festésével foglalkozik (Krisztus Pilátus előtt, Ecce homo! 1896). A részletekben jelentkező páratlan szépség mellett e képek szerkezete és előadásmódja lazább és felszínesebb, az az őszinte pátosz, amely a korábbi műveket forrósította, hiányzik belőlük. A műkereskedelem azonban nagy propagandával társadalmi és pénzügyi sikereket formált belőlük és ez arra késztette Munkácsyt, hogy ezt az utat folytassa. Emellett - ugyancsak külső unszolásra - úgynevezett szalonképeket festett. Olyan gazdag szobabelsőben lejátszódó jeleneteket, amelyek a gazdagok életének egy-egy mozzanatát tetszetősen és többé-kevésbé szívet melegítően állítják elénk mint a Délutáni látogatás című vagy az ehhez hasonló életképek. Noha festői kvalitásai e képeken is megmutatkoznak, egyike-másika, például a Műteremben, ahol önmagát ábrázolta felesége társaságában, bensőséges hangulatával, érzékletes festői előadásával legjobb alkotásaira emlékeztet, a szalonképek kissé elhomályosítják a Munkácsyról alkotott nagyon kedvező képet. Sokat festett e témakörből, néhányat többször is megfestett, így nem csoda, ha a szalonképek csakhamar felszínessé, üressé váltak.

Kolorisztikus tehetsége, emberábrázoló ereje arcképein is fényesen érvényesül, mint ezt az idős Liszt Ferencet vagy Haynald bíborost ábrázoló művei bizonyítják. Élete végén, mindjobban küzdve betegségével, amely elméje teljes elborulásához vezetett, két jellegzetes, sokalakos kompozíciót festett. Egyik a Sztrájk (1896), amely szokatlan témát újfajta emberábrázolással állít elénk, kevéssé sikerült képszerkezetben, a régi szenvedélyességet csak külsőségesen érzékeltetve. A másik a készülő Országház egyik nagy terme számára festett Honfoglalást ábrázoló nagy pannó, amelynek sokalakos kompozícióját néhány jellegzetes figura gazdagítja, de a színpadias beállítottság és a sajátos színadás a lovon ülő Árpád alakjánál arra vall, hogy sikertelenül próbálja újjáéleszteni a történelmi festészet egykor meggyőző ünnepélyességét. Mindkét mű és néhány kisebb társa a művész lankadó erejét, szintetizáló képességének hiányát mutatja, az itt-ott felcsillanó nagyszerű kolorisztikus részletek mellett. E részletek, illetve a hozzájuk készült tanulmányok láttán nem meglepő, ha Munkácsy munkásságából a vázlatok és részlettanulmányok különösen nagy vonzerővel emelkednek ki. Munkácsy is - akár Székely - megközelíti a szabadban festés látásmódját és hatását, az impresszionizmus közelébe jut, noha heves ellenfele ennek az új és számára idegen festői felfogásnak.