2002. július 11.

Pontosan 14 esztendővel ezelőtt, 1988. június 27-én este 7 órakor 200 ezer fős sokadalom tüntetett a Ceausescu-rémuralom, az eszement falurombolási akció ellen. Ma már erről a sorsfordító tüntetésről hallani sem lehet. Amikor a gondolattal foglalkozni kezdtem, hogy visszatekintek erre a párját ritkitóan szép budapesti júniusi estére, még nem volt Erzsébet hídi blokád, és a rendőrök nem verték és bilincselték az újságírókat azért, mert tudósítottak a szavazatok újraszámlálásáért tüntető, spontán népi megmozdulás eseményeiről. Most, hogy túl vagyunk a július 4-ei Medgyessy-féle kormány hebehurgya, időt húzó, lázadást szító rendőri intézkedésein, még inkább szükségét érzem a 14 évvel ezelőtti tüntetés kései méltatásának.
Ne feledjük, 1988-ban még a pártállam dirigált. A gyülekezési jog végképp felemás volt, a szólásszabadság ...ugyan már! A Kádár-rendszer korifeusai mondták meg: mit szabad nyilvánosan kimondani, és mit nem.

Abban az időben tüntetést szervezni elképesztő merészség volt. Sokkal inkább szükség volt a megfontoltságra, a körültekintésre és a sziklaszilárd hitre. Azért tüntetünk, mert mást nem tehetünk, azért tüntetünk, mert hitünk és akaratunk ezt diktálja.
A nagy erdélyi tüntetés gondolata május 15-én vetődött fel 1988-ban. Lapozva a korabeli dokumentumokat, megdöbbentő az a szakszerűség és körültekintés, ahogy talpig férfiemberek ezt a tüntetést szervezték. A tüntetés gondolatát május 15-én a Magyar Demokrata Fórum egyik vitaszünetében Buda Géza vetette fel, majd később Dragon Pál szentendrei lakásán az Erdélyt Védő Magyarországi Független Bizottság összejövetelén – jelen volt többek között Dénes János, Fónay Jenő és Dragon Pál – határozták el, hogy legyen a tüntetés napja június 27-e, Szent László napja, 950 évvel Szent István halála után. És így lett. Több változat után a tüntetés felhívását Csurka István fogalmazta meg. A tüntetésen elhangzott beszédet Csurka István írta meg, amit Bubik István színművész olvasott fel a hatalmas, népi sokadalom előtt.
Június 6-án a szervezők a rendőrségen bejelentették a tüntetési szándékot. Érdekes, kik írták alá a bejelentést. Íme, a névsor: Csurka István, Fónay Jenő, dr. Zétényi Zsolt, Fodor L. Bertalan, Medvigy Endre, Mécs Imre és dr. Nagy László. Bizonyára felkapja a fejét az olvasó, hogy mit keres ebben a névsorban az SZDSZ jelenkori országgyűlési képviselője, Mécs Imre. Mit keres az az SZDSZ-es képviselő, aki pártjával egyetemben, megtagadta a státustörvény megszavazását. Az SZDSZ elődje, a Szabad Kezdeményezések Hálózata is aláírta a tüntetést támogató felhívást. Aláírta a Bibó István Szakkollégium is, és sokak mellett aláírta a Magyar Demokrata Fórum is természetesen, valamint a Szabó Dezső Emléktársaság. Innen visszanézve a Szabad Kezdeményezések Hálózata már akkor is alakoskodott, miként jogutódja, az SZDSZ az első választások idején, amikor a legélesebb antikommunista hangnemet ütötte meg, félrevezetve, becsapva a magyar közvéleményt. Mi volt az akkori belpolitikai helyzet? Az MSZMP KB, a Politikai Bizottság tűrt és tiltott. Riogatta a népet, sejtelmes közleményeket adtak ki, hogy nacionalista provokátorok érkeznek fővárosunkba, beláthatatlan következményei lehetnek egy esetleges tüntetésnek. Végül a Központi Bizottság titkára, Fejti György tárgyalóasztalhoz ült. Június 20-án Budapesten, a Török utcai borozóban tanácskozott a tüntetést előkészítő szervezőbizottság. Ezen a félig illegális találkozón Csurka István és Bíró Zoltán (MDF-elnök) beszámoltak arról, hogy hatan (rajtuk kívül Kósa Ferenc, Makovecz Imre, Czine Mihály és Pálfi István) tárgyaltak a KB titkárával. Fejti bejelentette, hogy a tüntetést nem akadályozzák meg, ugyanakkor hivatalos állami és politikai szervezetek támogatását sem ígérték. A párt nem mert szembeszállni a hatalmas tömeggel. Tudták: egy nép mozdult meg. Ezen a napon, tehát a tüntetés előtt egy héttel osztották el a szervezők egymás között a szerepeket. Hárman vállalták több száz darab rendezői karszalag elkészítését. Külön felelőse volt a zenei anyag összeállításának és a hangosítás kiépítésének. Külön vezető gondoskodott a demonstráció tábláinak festéséről és elkészítéséről. Emlékezzünk rá: hány száz erdélyi székely falu neve tűnt fel a téren. Nemcsak magyar, nemcsak székely, de szász, szerb, ukrán és román falu neve is szerepelt. E falvakat halálra szánta a kondukátor. És külön bizottság készítette elő a rendfenntartást. Így volt. Így készítették elő sziszifuszi munkával, minden részletre kiterjedő figyelemmel az évszázad budapesti tüntetését, a nagy erdélyi tüntetést. Kétszázezer ember volt jelen. Kétszázezer ember vonult fel a Román Szocialista Köztársaság nagykövetsége előtt a szűk Thököly úton úgy, hogy senkinek a haja szála sem görbült. Végeláthatatlan sorokban vonult a tömeg, fáklyás, néma tüntetés volt, minden képzeletet felülmúló fegyelmezettséggel. A menet élén haladt a tüntetést szervező bizottság: Csurka, Dénes, Zétényi, dr. Nagy László és a többiek. Memorandumot szándékoztak átnyújtani a román nagykövetnek. Az ablakokat spaletták védték, az ajtókat vasrácsok. Két csengetés után a küldöttség még öt percig várt, hogy nyíljon meg az ajtó. Nem nyílt meg. Erre az időre megtorpant a tömeg a követség előtt. Magam is lélegzet-visszafojtva vártam, hogy mi lesz. Szavakkal vissza nem adható, mit érzett az ember, amikor pokoli, hosszú perceken keresztül sűrűsödött a tömeg körülöttünk. Hogyne sűrűsödött volna, mikor a menet eleje megállt, a Hősök terén még ott várakozott a menet vége. De a román elutasítás után a tömeg visszavonult a Hősök terére. Az Ajtósi-Dürer sor mögött láttuk: milyen katonás rendben állnak egymás mellett a vízágyúk. A diktatúra rendszerének oszlató eszközei. Az embert földre csapó gépezetek. Később tudtam meg: a Politikai Bizottság döntése nyomán a környék kórházaiban osztályokat ürítettek ki és mentőautók sorakoztak. A tüntetés óráira a műtőket teljesen felszabadították. Mire számított a kormány, mire számít a rendszer? A kérdésre fölösleges a válasz.
A rendszer sajtója sokkolni akarta a népet. Baj lesz a tüntetésből, szörnyű baj. Volt is félelem másban is. Gyülekeztünk a téren, már a két múzeum lépcsője is csurig telt. Feltűnt a tömeg, legszélén egy hatalmas román zászló, román emigránsok érkeztek a tüntetésre, félelem volt bennük. Bántani fogja őket a tömeg, esetleg lincselni. Magam is közvetlen közelről hallottam a románok és a szervezők közötti diskurzust. A magyarok előzékenyen biztatták az emigránsokat, jöjjenek csak zászlóstul, majd utolsó meggyőzésként Csoóri Sándor állt a román menet élére, és személyesen ő vezette be a román zászlós tömeget a tér közepére. A román tüntetőket a magyarok ovációval, hangos tapssal fogadták. Így volt, magam láttam és hallottam.
De mit írt másnap a Népszabadság? Békés tüntetés Budapesten. Íme, az egy gépelt oldalas tudósítás: „Tegnap este állampolgárok különböző csoportjai békés tüntetést szerveztek Budapesten. A demonstráció mintegy 25–30 ezer résztvevője a Hősök terén gyülekezett, ahol egy felhívást és egy memorandumot hallgatott meg, amelyben tiltakoztak az Európai Kulturális Örökség részét képező értékek Romániában tervezett megsemmisítése ellen.” Majd a tudósítás vége: „este 10 óra körül mintegy 7–8 ezres csoport fejezte be a demonstrációt.” A Népszabadság képtelen megtagadni magát. Már akkor is úgy viselkedett, amikor Szabad Nép volt. Így tudósított Pócspetriből, Vásárhelyi Miklós tollából az iskolák államosításáról. Így beszélt 1957-ben és így hazudott 1988. június 28-án a 4. oldalon. Csak tudnám, kik voltak – a Népszabadság szavait idézem – az állampolgárok különböző csoportjai. Az ugyanis színtiszta, magyar tüntetés volt. És honnan vette a Népszabadság a 25–30 ezres résztvevői számot? A vak is láthatta: a Hősök tere zsúfolásig megtelt. S a Népszabadság tudósítója korán fáradhatott, mert a tüntetés méltó befejezéséről nem szólt egy árva szót sem, ami pontban éjfélkor ért véget Csurka István méltató szavaival. De nem is ez a lényeg, hanem inkább a lelkifröccs, amiben részesített bennünket az MSZMP központi lapja. Idézem a talentumos napilapot: „Tudomásul kell vennünk, hogy a nemzetiségi kérdés roppant gyúlékony anyag.” Így a pártlap. Ezért aztán nem is foglalkoztak több mint 40 éven keresztül e témával, és ez vezetett többek között a Ceausescu-féle diktatúra rémtetteihez. De hogyan írt tovább 1988. június 28-án a Népszabadság: „Tüntetésekkel nem lehet a tárgyalások ésszerű vitelét kikényszeríteni. Tüntetésekkel kevéssé lehet szuverén államokat politikájuk megváltoztatására vagy jobb belátásra bírni. A tüntetések viszont veszélyeztethetik mindazokat a történelmi eredményeket, amelyeket eddig elértünk a magyarság hazai boldogulásában.” Ezekből a mondatokból a következők derülnek ki. A Népszabadság a magyarság boldogulását csak államhatárokon belül képzeli el, hogy azon kívül gyilkolták és üldözik a magyarokat, az őket nem érdekelte. Azonkívül ezek a rosszízű, tüsténkedő népszabadságos mondatok mélységes történelmietlen világképről árulkodtak. Mintha nem hallottak volna a nagy francia forradalomról, a berlini bődületes hitleri felvonulásokról, a szovjet kardcsörtető díszszemlékről és a többiekről. A diktatúra érvelése mindig átlátszó volt, miként az volt a nagy erdélyi tüntetés után is. Az erdélyi tüntetésnek nagy híre volt Európában. Akkor már sorakoztak a rendszerváltó erők Budapesten és Prágában, Lipcsében és az egész béketáborban. A budapesti, nagy erdélyi tüntetés hatalmas, reményt keltő láng volt, fáklya volt, égig csapó láng a szabadság tüze és fénye. A fényt az égről eltagadni nem lehet.
Most, 2002 júliusában, Budapesten van okunk eltűnődni a tüntetések természetrajzán. Az Erzsébet hídon nyolc autóst és egy maroknyi tüntetőt órákon keresztül vegzált a rendőrség, amíg botrány lett belőle. Két-háromezer fős tömeg éjfélbe nyúlóan tüntetett a Kossuth téren, a Körúton és a Rákóczi úton, majd az egész napi eseménysor véres cselekményekbe torkollott. A tüntetők jó szándékát kétségbe nem vonva, kötelességünk elgondolkodni dolgainkon. A tüntetés, a haza melletti tüntetés nagyon nagy dolog, szent dolog. Nem átallom leírni: a tüntetésszervezés körültekintést és szakértelmet igényel. A tüntetés akkor sikeres, ha védi az eszmét, a hazát és a tüntetőket. Ellenkező esetben a sunyi hatalom saját javára használja fel a legszentebb dolgainkat is, és azokat a visszájára fordítja. A nagy erdélyi tüntetés azért válhatott az évszázad eseményévé, mert gondos, körültekintő asszonyok és férfiak szervezték. A hatalom mindig fél a néptől, a százezres tömegtől

.

A nemzetnek meg kell emlékeznie történelme nagy napjairól -írta Gerendás Lajos. "A magyar nemzetnek ilyen jeles napja volt 1988. június 27-e, az Erdélyi Tüntetés a Hősök terén. A szerző a tüntetés szervezője volt, így a krónikás a szemtanú hitelességével próbálja meg az eseményeket felidézni." A tervezett falurombolás óriási felzúdulást váltott ki Magyarországon. A tüntetés gondolatát 1988. május 15-én Buda Géza vetette fel az MDF egyik ülésén. Máj. 23-án Dragon Pál szentendrei lakásán összejövetelt tartott az Erdélyt Védő Magyarországi Független Bizottság, ahol - Bereczky Vilmos javaslatára - megállapodtak abban, hogy a tüntetés Szent László napján, jún. 27-én legyen, a Hősök terén. A bizottság ezt felhívásában a máj. 27-i bős-nagymarosi vízierőmű elleni demonstráción jelentette be, közölve, hogy a tüntetés az elnyomott romániai kisebbségek és a lerombolásra ítélt magyar, sváb, ukrán, szerb és román falvak fennmaradása érdekében történik. A tüntetést jún. 6-án hivatalosan bejelentették, Csurka István elvállalta, hogy beszédet mond a tüntetésen.Elkészült a felhívás sokszorosítása, amely tartalmazta a felhívást aláíró szervezetek névsorát: Erdélyt Védő Magyarországi Független Bizottság, Magyar Demokrata Fórum /MDF/, Klubtanács, Szabad Kezdeményezések Hálózata, Széchenyi Casino Hagyományőrző- és Művelődési Társaskör, Szentendrei Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület, Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, Bibó István Szakkollégium, Veres Péter Társaság, Szabó Dezső Emléktársaság, Forrás Kör, Erdély Művészetéért Alapítvány. Jún. 13-án dr. Gehér József, dr. Zétényi Zsolt és dr. Nagy László megfogalmazták a román nagykövetségnek átadandó memorandumot.Egy hétre rá Csurka István, Bíró Zoltán másokkal együtt járt az MSZMP titkáránál, bejelenteni a tüntetést, kiderült, hogy a hatalom nem támogatja, de nem is tiltja a demonstrációt. A két fő szervező Dragon Pál és Szekeres László volt. Jún. 27-én Nagy László, Fónay Jenő és Töttösy Istvánné bevitték a nemzeti lobogót a Bazilikába, s meghajtották a Szent Jobb előtt, így tisztelegve Szent István király előtt. Négy órakor feltűzték a nemzeti zászlót a hangszórókkal felszerelt autóra, amely elindult a Hősök tere felé, útközben felcsendült a székely himnusz. Este hét órára a tömeg elborította a hatalmas teret, lehettek százötvenezernél is többen. A táblákon a pusztulásnak ítélt falvak nevei szerepeltek és ilyen feliratok: "Nem Erdélyt akarjuk vissza, hanem életet az erdélyi embereknek!" , "Nem Õk lépték át a határt, hanem a határ lépte át Õket!", "Éljen a román-magyar barátság!". A tömeg elénekelte a Himnuszt, majd Csurka István beszédét Bubik István színművész olvasta fel. Néhány gondolat a beszédből: "Évtizedek óta először történik meg, hogy magyar ügyért, önként és szabadon állunk ki..." "...ma este erre a térre figyel a fél világ. Itt most egy nemzet mutatja meg igazi arcát a népek családjának." "...fogadjuk meg, hogy nyugton addig nem maradunk, amíg minden magyar számára ki nem vívjuk a méltó emberi élet lehetőségét, fogadjuk meg, hogy az összes érvényben lévő nemzetközi szerződés és alapokmány tiszteletben tartása mellett minden lehetségest elkövetünk magyar testvéreink megmentése érdekében! Isten minket úgy segítsen!" A sokaság újra elénekelte a Himnuszt, majd fáklyákkal, gyertyákkal a kézben elindult a Thököly úti román nagykövetség felé. A memorandumot dr. Nagy László, dr. Zétényi Zsolt és Töttössy Istvánné dr. próbálták átadni, mindhiába. Az ajtó zárva maradt. Dr. Nagy László ismertette ezt a tényt a tömeggel, a válasz füttykoncert volt. Lassan oszlott el a tömeg. Este tízkor a Hősök terén felolvasták az amerikai magyarok, Lech Walesa és az ausztráliai magyar egyesületek táviratait. Fiatalok még sokáig a téren maradtak, népdalokat énekeltek, a tér tele volt letűzött égő gyertyákkal. /Gerendás Lajos: Az Erdélyi Tüntetés. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 6, 11, 18./