Legtöbbünk a forradalmi kifejezés alatt egy halom ütős újítást, korszakalkotó grafikát és valami olyat vár, amit eddig soha nem láthatott. Horvátországban viszont nem így értelmezik ezt a szót, így a Serious Sam úgy lett forradalmi, hogy a megjelenésekor uralkodó grandiózus fejlődéseknek hátat fordítva inkább visszafejlődött a good ol' nineteez-es szintre. Kaptunk egy halom fegyvert, gigászi méretű pályákat, még több ellenfelet és el kellett jutni a kezdőpontból a végpontba. Kevesen gondolták akkor, hogy ezzel bármit is el lehet érni, de a Croteamnek mégis sikerült, a First Encountert egy még jobb Second Encounter követte.

A játék letaglózott mindenkit az elképesztő mértékben primitív, de ennek köszönhetően oltári humorával és a cooperative játékmóddal, mely még ma is egy közkedvelt módja a Serious Samek nyüstölésének. Aki még nem próbálta, annak kötelező, szavakba nem önthető élmény nyolc-tíz emberrel nekimenni több száz, netán több ezer monsztának és órákon át csak nyomni a fire buttont, majd a végén diadalittasan, elégedettséggel hátradőlni a fotelben, hogy pár perc pihenőt követően újra elkezdődjön mindez elölről.

Az új epizód (ami tulajdonképpen a harmadik, de hivatalosan csak a második) készítése során a fejlesztők nem bíztak a véletlenre semmit. Megint vannak pályák és ellenfelek, köztük pedig esetleges őslakosok és három idétlen figura, akik megidézik Samet, hogy segítsen nekik megtalálni egy nagy erővel bíró szent tárgyat. Az ereklye öt darabja külön-külön világokban lelhető fel, így mindjárt öt fejezeten kell átvágnunk magunkat, majd a végén további pár vár ránk. Természetesen a cél újból Mental legyőzése, akinek hiába adtunk már egy óriási nagy pofont az első rész végén, mégsem feküdt ki végleg.

A sztori és a humor az első öt fejezetben rendesen ott van, utána viszont eltűnik egykettőre. A kőkoszaktól kezdve a Shrek világán át egészen a csontvázlovak birodalmáig mindent bejárhatunk és ezeken a helyeken főhősünk parádézik, nagyon kemény vicceket süt el. Beszól a kamerásnak, kiosztja a Quake-et, az Unrealt és a Duke Nukemet, összegyűjti a király elveszettnek hitt slágereit és a többi, azaz a fejlesztők tényleg kitaláltak egy rakás jópofa viccet és sikerült kellemes, szórakoztató kivitelbe önteniük mindezt, így amikor még csak az ereklye után kutattam, nagyon jól éreztem magam. Később aztán elfogyott a humor, a harcok monotonná váltak és az utolsó helyszín is óriási csalódást okozott, tehát Sam ezúttal csak félmunkát végzett, de legalább azt a felet hibátlanul.

Ezt persze még elviselné a játékostársadalom, de a redesignt már annál nehezebben. Bevallom, nekem is sokkal jobban tetszett a régi köntös, ez az új körülbelül annyira primitív, mint a főhősünk. Nem tetszik a fegyverek kinézete, a szörnyek nagyrésze sem képes olyan hatással ránk vicsorogni, mint évekkel ezelőtt. A főmonszták persze jók, némelyik akkora, hogy akár saját irányítószáma is lehetne, tehát néhány esetben még a Painkiller rosszfiúi is eltörpülnek mellettük. Az új szörnyek amúgy nem rosszak, van bennük ötlet, csakhogy ez a fajta művészeti megvalósítás nincs az ínyünkre.

A Next Encounter igazi nagy újdonsága a vezethető járművekben rejlik és meglepően jól irányíthatóak a masinák. Majdnem minden pályán beleülhetünk valamilyen tákolmányba és sokszor megkönnyítik a tűzharcokat, de a hangulatot nem fokozzák, így tulajdonképpen simán meglennénk ezek nélkül is.

Ha nem lenne a játékmenet még mindig sodró, magával ragadó és nem lenne cooperative mód, akkor Sam igen gyorsan eltűnne a süllyesztőben. Így viszont van egy jó fél éve, de utána szerintem mindenki vissza fog térni a Second Encounterhez, mert bár a gépigény a korhoz képest alacsony és gyakorlatilag minden ugyanolyan, mint volt, a kinézet brutálisan riasztó. Kár érte, mindenesetre egy újabb epizódot szívesen fogadunk.