Nincsenek véletlenek

Jenő szeret táncolni. Ezt azonnal észreveszi az ember, ha beül a Gördülő Show műsorára. Jenő tud élni. Ezt, ha nem is azonnal, de a beszélgetés végén a riporter állapítja meg. A kelenföldi tízemeletes ház egyik kétszobás lakásában ülünk. A lift – ritka kivételeként a hazai paneleknek – a földszintről indul. Az épület mindkét oldaláról van bejárat, és az egyiknél nincsenek lépcsők.

„Az ember életében nincsenek véletlenek. Hiszek a sorsban, és ha felismerem a jeleket, akkor a javamra fordíthatom.” Ajánlom, ennek a fényében olvassák Jenő történetét.

Budapesten született 1967 decemberében. Az év végi hónapnak jelentősége van az életében. Nem ismeri a szüleit, sosem akarta megkeresni őket. Annyit tud róluk, hogy mindketten vidékiek. A kórházból senki nem vitte őt haza.

Az alig pár hónapos csecsemő megbetegszik. Járványos gyermekbénulás a diagnózis. Akkoriban ugyan már volt ellene kötelező védőoltás, amit meghatározott időben adtak be. A decemberi születésű kisfiú védőoltása ősszel volt esedékes. A betegség valamikor december és ősz között kapta el Jenőt.

A gyógyulás után egy kis falu, Tarján állami intézetébe került: „Amolyan elfekvő volt ez. Mindenféle korú mozgássérült élt ott, sokkal súlyosabbak, mint én.” A lakók nem ismerték a kerekes széket, a földön, négykézláb mászva közlekedtek. „Szégyen, nem szégyen, de nem emlékszem, ki volt az, aki felfigyelt arra, hogy értelmesebb vagyok, mint a többi. Magántanárt fogadtak mellém, így végeztem el az alsó tagozat négy osztályát.”

A következő iskolaévet már Budapesten, a mozgássérültek Mexikói úti általános iskolájában kezdi. Ez talán annak a pedagógusnak jutott eszébe, aki Jenővel foglalkozott, látva a gyerek tudásvágyát. Nagy bánatára, és sérelmére meg kellett ismételnie a negyedik osztályt. Nem azért, mert kevesebbet tudott, mint leendő osztálytársai, hanem azért, mert Tarjánban nem tanult gépírást, márpedig az benne van az iskola oktatási rendjében. Megtanulta hát ezt is, és a visszavágás legjobb módját választotta: „Bosszúból onnan kezdve végig kitűnő tanuló voltam.”

A nyolcadik befejezése után a Mozgássérültek Állami Intézetébe, a Marczibányi térre került, hogy finommechanikai műszerész váljék belőle. Az intézetet eredetileg azért hozták létre, hogy a tanulni akaró mozgássérülteknek helyben oktatást és szállást adjanak. Elvileg három-négy-öt évente kellene a lakóknak cserélődniük. Legtöbbjük valóban elhagyta az intézetet, amikor befejezte a tanulást, de voltak/vannak olyanok, akiknek a Marczi az otthon: évtizedek óta ott élnek.

Jenő a Marczin töltött időszakot így jellemzi: „Éldegéltem, mint hal a vízben.” Hogy mégsem lehetett olyan felhőtlen az élet, azt csak egy elejtett félmondatból hámozom ki: Jenő estin tanult, mert a Marczin semmit nem adtak ingyen. Érte nem volt, aki fizessen, hiszen állami gondozott volt, hát megkereste rá a pénzt. De ezt olyan természetesnek veszi, hogy nem is veszteget rá több szót.

A szakmunkásvizsga után dolgozni kezdett, és továbbra is az intézetben lakott. „A fordulópont ’90 májusában történt. Szerelmes lettem, megnősültem.” Az Orosházán élő, balesetben megsérült fiatal lány akupunktúrás kezelésekre utazott a fővárosba, és a Marczibányi téren szállt meg. Jenő Orosházára költözött.

Hogy a házasságnak mi vetett véget, azt nem árulja el, de az biztos nem tett jót egy alig meginduló életközösségnek, hogy Jenő Orosházán nem kapott állást. Míg munkanélküli volt, jelentkezett átképzésre – gondolta, ne teljenek üresen a napok. Valamire majd jó lesz, hogy oklevele van arról, ő akár pénzügyi asszisztensként is dolgozhat. Állást így sem kapott, és közben szép lassan tönkrement a házassága. Úgy döntött, beül a Trabantjába, és visszamegy Pestre. 1994-et írtunk akkor. Hová máshová mehetett volna, mint a Marczibányi térre? Balga fejjel azt gondolta, ha mások, akiknek van családjuk, élhetnek ott, miért ne élhetne ő is, akinek ráadásul senkije sincs csak az állam. Elvégre a Marczi nevében benne van: „állami intézet”. Tévedett. Az akkori igazgató egy hetet adott neki, hogy lakást és állást találjon magának. Talált, mert a sors rajta tartotta Jenőn a szemét (ha szabad ilyen képzavarral élnem). Találkozott Kamarás Péterrel, a Rolfilm Elektrotechnikai és Finommechanikai Szövetkezet egyik vezetőjével. Jenő hajdani pesti életében dolgozott már a szövetkezetnél. A Rolfilm-nél épp volt üres állás, sőt a cég lakásokat is bérelt – egy épületben a szövetkezettel – a dolgozóinak. Volt is egy üres, amibe Jenő rögvest beköltözött.

A rolfilmes évek alatt ismerte meg Andit. A szerelem nagy volt, egy hónapos ismeretség után Andi hozzáköltözött, és 1999-ben megszületett Fanni. „Ő az Isten gyermeke, akit ajándékba kaptunk” – Jenő oda van a lányáért, és bár úgy két éve vége lett az élettársi közösségnek, a volt szerelmesek között baráti a kapcsolat.

A családi változások közepette munkahelyet is váltott. Most hasznosíthatta Orosházán szerzett ismereteit: pénzügyi asszisztensnek állt a DHL Magyarország Kft.-hez. A nemzetközi csomagküldő szolgálatnál 1996-tól nyugdíjazásáig dolgozott. Hogy miért ment nyugdíjba? „Mert megvolt a nyolc év a rokkantnyugdíjhoz, és mert jött egy új főnök, aki nem szerette a rokkantakat. Olyan helyzetet teremtett, hogy jobb volt nyugdíjba menni, mint megvárni, hogy munka nélküli legyek.” – hangzik a válasz. Ez korántsem jelenti azt, hogy nem dolgozik. Olyan munkát vállalt, aminek köze van a kerekes székben ülőkhöz, hiszen Jenő is abban ül, azóta, mióta úgy döntött, eldobja hatkilós járógépét. Amúgy a gyerekkora azzal telt, hogy V. professzor kísérletezett rajta és sorstársain. Legalábbis Jenő így látja, őt tízszer műtötte a professzor: „Sintérnek hívtuk. Az volt a fixa ideája, hogy ő talpra állít minket, járót csinál belőlünk.” Ez nem sikerült, és ma már kideríteni sem lehet, hogy vajon szüksége volt-e ennyi szenvedésre egy kisfiúnak ahhoz, hogy a kerekes székben üljön. Jenő most az Ability Parkban dolgozik, amit nagyon kedvel. Ő a kerekes székes részlegért felelős, azaz segíti azokat az épeket, akik hajlandók néhány percre vállalni a sérültek közösségét, és beleülve a kerekes székbe, végigmennek azokon az akadályokon, amelyekkel a kerekes székesek a mindennap szembe találják magukat. Igaz, ez csak jó idős, nyári munka, de Nagy Géza, a főnök, már gondolkodik a télisítésén. Csak hely kellene. Az Ability-nél az is jó, ha tánc van, elengedik. Mert Jenőnek a tánc első.

Arra már nem emlékszik, hogy a találkozás pontosan mikor történt a gördülősökkel. Úgy két vagy három éve Fanni lányával ült a XVII. kerületi Dózsa Művelődési Házban, és nézte a táncukat. A műsor után zártkörű fogadás volt, ahová őt is beinvitálták. „Szívesen mentem, mert teljesen elvarázsoltak. Régebben sem voltam otthonülős, sok helyre jártunk a barátokkal. Szerettem a zenét, és táncnak nem nevezhető ráncigálásokat csináltam rá. Most az a jó, hogy ez koreografált, amit jó csinálni, és jó nézni… legalábbis remélem” – teszi hozzá nevetve. Jenő amúgy is sokat nevet és jóízűen, az embernek muszáj vele együtt nevetni. Nem bízta a véletlenre, hogy utolérje a többieket: „Ha már bevettek a csapatva, fordítottam annyi energiát rá, hogy jól csináljam. Itthon a tükör előtt gyakoroltam.”

De nemcsak a közös táncra fordított energiát, hanem a Kátai Virággal közösen előadott páros táncukra is. Nagyon jól csinálják, és a tánc végén felcsattanó taps jelzi, megérte a befektetett energiát. Virágtól tudom, hogy erre a táncra még Jenő kocsija is ráment.

Az egyik közös próbájuk után hazafelé indult, de a vasúti síneken már nem jutott át: leállt a kocsija és kigyulladt. Szerencsére jött egy busz, a buszvezető nem vesztette el a lélekjelenlétét, nekiállt a poroltóval oltani. Az utasok közül valaki kihívta a tűzoltókat. Az autó teljesen kiégett. Jenőnek hónapokig nem volt kocsija. Hogy Jenő ezt az epizódot nem említi, azon meg sem lepődöm, hiszen életfilozófiáját ebben summázza: „Soha nem hadakozom semmi ellen. Mindig megtaláltam a magam kis lehetőségei között azt, ami nekem jó.” Ebben valószínűleg az volt a jó, hogy azonnal ott volt a segítség, és a sok évet megélt autóját – igaz, csak hónapokkal később – lecserélte egy újabbra.

Ha az olvasónak, aki eddig eljutott Jenő élettörténetében, hiányérzete támad, akkor igaza van. Rá is kérdeztem, és mielőtt Jenő bármit mondott volna, a széles mosoly elárulta. Persze hogy nem él egyedül. Egy éve ismerte meg a földrajz–biológia szakos tanárnőt. Az ismerkedés csöppet sem szokványos, amolyan „jenős”. Az Interneten találtak egymásra, a sok levélváltás után találkoztak egyszer, kétszer, sokszor, aztán egy fél év után a tanárnő Jenőhöz költözött. 2003. szilveszterén, pontban éjfél után volt a gyűrűváltás. Ezek szerint a romantika sem áll távol Jenőtől. Hogy a házasságkötés mikor lesz, azt még ő sem tudja. De tervezik.

Sajnos az interjú után Jenő felhívott és arról számolt be, hogy a tanárnő és közte vége lett minden. Úgy döntöttek szétköltöznek. De úgy érzem Jenő, nem adja fel a boldogságát. Azt mondta: „Hiszem, lesz az életbe olyan társam, akivel nagyon boldog lehetek majd. Tudom és érzem, de ez még várat magára. A soros majd elvezet hozzá, és én akkor leszek boldog, nagyon boldog.”

Amikor egyéb terveiről kérdezem, és arról, hiszi-e hogy valaki mégis csak igazgatja fenn a sorsát, így válaszol:

„Nem vagyok vallásos, de hiszem, hogy valaki vagy valamilyen erő vigyáz rám, mert nekem itt még dolgom van. Az álmom egy alapítvány, ami a sérült embereket támogatná. Például úgy, hogy fizetést adnék a Gördülő Tánccsoport tagjainak, és olyan szállítószolgálatot üzemeltetnék, amelyiken egy BKV-jegy áráért utazhatnának a kerekes székesek. Szeretnék nyerni a lottón…”

Riporter: Ági