Szikrák, szelek, tavaszok

Újra festik a kopott reményt.

Nagy szavak, szép ígéretek

bódítják újra a  Kossuth teret.

Megannyi méh zúg, dongva nyüzsög

és mind, mind virágporra vár,

és az  ábrándokból hazát eszkábál.

De üzennek a régi tavaszok,

melyeknek  rügye maradt meddő,

néhány fa dőzsölt, de éhezett az erdő.

Ne higgy a tavasznak, nézd az őszt,

hová hulltak a gyümölcs ezrek,

kik  vittek mindent és semmit sem fizettek!

A szó kering, száll, mint könnyű por,

de az ígéret, ha valótestre nem talál,

újra régi idők jönnek,  hol az élet, maga a halál.

Újra festik a kopott reményt,

a szabadság bilincseit törik,

talán már holnap a jó, a gonosszal  megütközik.

De tudd, nem elég csupán győzni,

az igazságot és a becsületet,

úgy kell félteni ,óvni, akár az életet!

Az ígéret te vagy, te magad magyar,

áldjon vagy verjen az isteni kar,

de ha önmagad sorsáért nem teszel.

mint a harmincévnyi ígéret, semmivé leszel!

Hervadó kokárda

Nagy fekete szárnyát

kitárja az este,

árnyék madárhad ül

nemzeti színekre,

Himnusznak hangjai,

Szózat szavaival

nyugovóra térnek ,

nincs már Nemzeti dal.

Dicsőség fényei,

szabadságnak lángja,

elszunnyad, szendereg

múló nap porába’,

magasztos nagy szavak

üres csenddé válnak,

egymásnak az urak

bőszen gratulálnak.

Ma, kik egyek voltak

holnap kettéválnak,

kapzsiság ül neki,

neki a hazának,

két pofára eszik

a Balaton partot,

mit nekik a nemzet,

sarokba a kardot!

Oda harmincévnyi

csodás nagy ígéret,

nemzeti szalaggal

fojtják meg a népet,

meglopott érzelmek,

ember cserbenhagyva,

ábránd marad-e, a

kokárda szalagja?

Ünneplő magyarság

Árpád vérű nemzet!

Nem akarunk hazát,

igazabbat, szebbet?

Vagy elég mit adnak

az új ispánjaink?

Ránk omlik az ország,

elhagynak fiaink!

Kikeleti hangulat

Tavasz az ágon hintázva lengett,

néztem a Napot, a földi epret,

az ég peremén vöröslő húsa,

levet engedett a földes útra.

Bíborban ázott a bodza ága,

szégyenlős, vörös apró madárka

kitárta szárnyát, a hangja cserfes,

dala vidám volt, igaz szerelmes.

Megtisztult az ég, oda a felhő,

apró kis kedvem hirtelen felnő,

napsugár kacsint barackvirágra,

lent a fűben már a pitypang várja,

hogy arany szirma szemekben csengjen,

lélek tisztuljon, a szív csevegjen,

jöjjön szebb világ az emberekre,

legyen mindenki végre, szeretve!

űrsisak ispánokkal

mára elég lenni csak

kiszorul az értelem

működnek az ösztönök

szív és agy két fél elem

lép az élet fogy az út

a boldogság misztikum

cigaretta füstje száll

egy üveg sör fél a rum

fájlokba zárt szeretet

tömörített sorsokon

a letiltott  valóság

már a halállal rokon

zúg a gép és száll a por

méreg rágta a tüdő

áttéteken a sugár

árnyék nyúlik holt idő

mára elég lenni csak

minek is az értelem

rabszolgák az emberek

bilincsük a félelem

pin kód kártya kibertér

emberiség marsra száll

ispánokon űrsisak

rajta a turulmadár

felfalt bolygó csontjai

csillagfényben hófehér

ha lesz ki egyszer erre jár

meglátja hogy mennyit ér

hová visz a fejlődés

mily buta az értelem

teremtésen korona

lezuhanó szégyenem

Fura vers a csendről

Léptem tör a csendből darabot,

s elgurul az út kövén,

az árok mélyén meglapul,

hová nem jut el a fény.

Sötétből csend szökik szárba,

kúszik, teste végtelen,

ága bogas ágvilláján

fészket rak a félelem.

Hangtalanul reszket az éj,

tenyerében fénydió,

felhők jönnek összetörni

a villám hangja koppanó.

Fénydiónak minden húsa

lábam elé lepereg,

a csend sebét összehúzza,

amely sántán elbiceg.

reggel van

reggel van árnyék lép

ablakban élőkép

két rigó felröppen

száz veréb nincs csöndben

létrára fel a Nap

felhők közt feladat

napsugár egy-kettő

mezőről hegytető

hóvirág rám kacsint

tavasz van szép megint

hófehér zöld és kék

fölött a cinegék

röpülnek magasba

csicsergés nyakamba

lábait lógatja

szívemen a talpa

kikelet fényei

a lelkem megleli

boldogság békesség

mosolygó mindenség

Köd leng (reflexvers)

Köd leng, az éj fátyla,

a táj titok, sejtelem,

bokor homlok, fa arcvonása

érnyék barázdás végtelen.

Se hang, se fény nem jár

a hallgatag szürke sötét,

börtönfal ,rács nélküli ,

foglyul ejti életét,

annak ,aki nincstelen,

ki otthontalan árva,

kit eladott a félelem

az éhségnek vacsorára.

Foszló kabát, koszos ingnyak,

benne egy test reszket,

kékülő ujjak ,gyönge sóhaj,

holnap ki állít keresztet?

  Leltár

Vállakat rándító közöny

bámul a kéregető percre,

ki mellett görnyed háttal

földön kuporog a remény,

köhög , vért köp  a szorgalom,

megrázkódik sebbel teli  teste,

mely fölött  döglegyek röptét

festi  meg  a menekülő  fény.

Kivágott nyelvű harang hallgat,

a falak alatt az  ácsorgó csendek

fekete sóhajt feszítenek az égre,

s a  gyermekfélelmek pityeregnek.

Rúgásra lendül a nagy vagyon lába,

s nyüszítve elfut a kóbor emberség,

gyűlölet járőröz, övén  bilincs s törvény,

a hatalom határtalan, övé a mindenség.

Abdai szél

Mikor lehunyta szemét

az Abdai fák  alatt,

az elmúlás kezében

ott hitázott a lakat.

Míg peregtek a képek

lezárt szemhéja mögött,

az őszi szél sóhajtott,

fagyos kínok közt nyögött.

A világ gonosz maradt

és kapzsi ,telhetetlen,

tört sorsok a markokban,

és profit a zsebekben.

Maradtak a fegyverek,

felsírtak a háborúk,

és a békéért öltek,

haltak apák és fiúk.

Az ártatlanok vére

fekete földön rózsa,

a hatalom szakítja,

de mi tehetünk róla.

Nem tudhatom, hogy másnak

kínnal tűrni, hogy lehet,

hogy az urak ,mint a borsót

pergetik az életet,

a másét , a szolgáét….

és a hízott gaz mulat,

miközben törli kését,

ő dicséri az Urat.

Az Abdai fák alatt

sóhajt és felnyög a szél,

bakancsos idők jönnek,

hol az ember  nem remél.

Felszín alatt

Fölöttünk fagyos felszín,

görcs fogta ujjak rajta,

járőr a hideg örvény,

zord, kegyetlen fajta.

Harminchárom éve

ide nem jut le a fény,

didergő testünk tápja

a rothadó remény.

Víz szorít lent, és fönt

szél zajong, hullám rohan,

ujjainkat csizmák rúgják,

s a megfagyott lelkünk rian.

Kifosztott kagylóhéj létünk

üresen iszapágyra száll,

a felszínen tűzijáték mulat,

s a mederben sétál a halál.

Millióknak szótlansága,

millióknak beletörődése

kétmaréknyi urat éltet,

de senki nem bánja mégse.

Nyárvég

Nem jön velem, mert nem jöhet,

mögöttem lemaradva lépeget,

és leül majd a hárs alatt a padra,

néz utánam, pillantása simít a hajamba,

és közben az ősz ezer színével  ölel,

ha visszakiáltanék? tudom már nem felel,

elgyengült karja int, s az avarba hull

pont mint a szívem, egyre csak fakul.

És halott a nyár, bőrén megcsillan a dér,

elsiratja az ősz és temeti a tél.

Szeptember

Szemben a háztetőről

lassan lemászik az este,

cserépről cserépre áll,

majd ráfog az ereszre,

és lassan hintázva, lengve,

ráhuppan a rózsalevelekre.

Nagy, sötét mellkas a kert,

széllélegzet neszez benne,

megfeszülő  bordaágak

reccsennek a végtelenre,

mely a kerítésen ülve bámul,

kertbe ölel ,s vele tágul.

Sötétségből szárnyak nőnek,

kert - mellkasban kergetőznek,

csendet fog a bagoly karom,

viszi messze, én és a som,

hallgatjuk, hogy  szól a kuvik,

és az ősz is hozzánk bújik.

Alkony a városban

Kiül a tompa tekintetű könyöklő közöny,

bámész nyomorúság jön, biccentve köszön,

hömpölyög az idő, most az utca a meder,

sorsok fuldokolnak, de úszni egy se mer.

Templomok csendje gurul ki az útra,

zajok lépnek bele, csilingelő szilánk

cserepei a füleknek csapódnak,

ma még az Isten se néz le ránk.

Kátyúk mélyén porladó ígéretek

lesik a pattogó futóműveket,

a jelen szakadt zsebét tapogatja,

a jövő az úton valahol elveszett.

Nemes urak lomha lépte port kavar,

ravasz mosolyuk felett napozik a derű,

s míg foghegyről jó napot szólnak,

a pór szájakban szitok feszeng, a keserű.

„Szép ez a város, és hát fejlődni se rest!”

Csak halkan, mert még fel kell a valóság!

Nagy szavak hullnak a kis semmi tettekre,

és bimbót feszítve virágzik a nyomorúság.

Kiül a tompa tekintetű könyöklő közöny,

bújik az igazság, a becsület biccent s elköszön,

hömpölyög az idő, most az utca a meder,

sorsok hullája úszik, a ma csak halni mer.

Júliusi pocsolya /Reflex vers R.M. –Július/

Dörren az ég, madár csitul,

szivárvány,

villám kacsint, kék lesz tőle

a párkány,

nagy lábakon eső ballag,

de hova?

Alga zölddel integet a

pocsolya.

Megcsillanó levelek közt a rigó

fütyül egyet ,július van,

halihó!

Hajnali pára

Nézd, ahogy a hajnali pára száll,

testében bokrok, egy gubbasztó madár,

levélen, virágon, könnye felragyog,

valahogy így tűnök el, ha majd meghalok.

Nézd, ahogy a hajnali pára ül,

bámul mozdulatlan, teste  nem feszül,

árnyék és  a fény benne  összeforr,

ahogy bennem  is majd, holtan valamikor.

Nézd, ahogy a hajnali pára leng,

az ébredő táj már mocorog, feszeng,

és mikor a nap parazsa lángra gyúl,

eltűnik a pára, semmibe simul.

Nézd, ahogy a hajnali pára száll,

fönn az égen nincs felhő, madár,

eltűnik a pára, s a levél,a  virág nem ragyog,

ha eltűnök majd, szállnak-e utánam sóhajok?

Nézd, ahogy a hajnali pára száll,

csendeket sóhajt a kakukkmadár….

Májusi este

Kakukkszó, pacsirtadal

becsomagolva szépen,

áttetsző papír a csend

a vén alkony kezében.

Zöld közt apró hógolyók,

bújó gyöngyvirágkehely,

szellőtenyér rásimít,

és ő illat énekel.

Megsötétült perc pereg,

fényt suttogó csillagok,

hunyorognak huncutul

szemük tükrén én vagyok.

Ember, csillag összenéz,

halványkéklő szembogár,

múlt időknek képeit

vetíti egy fénysugár.

Harangszó

Légy vessző, elválasztójel,

vagy szóköz csupán

az egybeírt,

egybemondott hazugságok között,

hogy meglássa a legbutább is,

hogy a hazám

súlyos beteg, és minden végtagja törött!

Légy jel, üzenet,

körmöd véste kín falak vakolatán,

mutass, taníts,

tépd a hazug zászlaját, mint a szél,

mert ennyi bajt, szélhámost

nem láttak még e hazán,

légy a becsülettel,

de tenni rest, és néma ne legyél!

Légy a harang nyelve,

melynek  dühe nem csitul a bronzfalon,

légy rianás, fület süketítő,

mely végig robog az ellopott partokon!

Jó lenne, ha Ady „bamba gatyás” népe,

túllépve naiv önmagán,

élne,és nem szolgaléttel,

e gyönyörű,  magyar hazán!

Nagypéntek

Húsba, csontba vágyó szeg,

gond a kalapács fején,

istent ölnek emberek,

Golgotának szent hegyén.

Kínfát öntöz csorgó vér,

égig nő a fájdalom,

dárda hegye nem testvér,

tanú az, nem szánalom.

Bújik a nap, este jön

színét osztja a halál,

szikla gördül, elköszön

lélek testre nem talál.

Pokol nyílik, sír az ég,

karján bűneink hada,

szála alá, szenvedék,

bár ember a gyilkosa,

érte a kín, minden szó,

Isten elé ima száll,

„Könyörülj mindenható,

engem vigyen a halál!

Kereszt áll a Golgotán,

fáján vér, és könny ragyog,

kínnal teli éjszakán,

angyal szárnya már suhog.

Eggyé

Egymás kezét fogva, táncolni csak körbe,

egymás szemét nézve, egy gerinc se görbe,

egy nagy kört formázva, milliókból eggyé,

kedvelnék az ősök, Isten is szeretné.

Egymás kezét fogni, nem messzire lökni,

egymást nem bántani, csakis megölelni,

egy nemzetté válva mind a földön járva,

nem engedni senkit dölyfös palotába!

Egymás kezét fogva, magyarul dobogva,

egy jövőt álmodni, majdan sírhalomba’

meg nem bánva semmit, úgy hunyjon ki fényünk,

majdan letérdelve, unokáink, vérünk

szórják virágaik emlékünk porába,

és ha büszkék lesznek, nem éltünk hiába.

semmi jár (fáradtság)

bennem a semmi jár

áttetsző holt madár

semmi fa semmi ág

kietlen pusztaság

szárnya csap por repül

nincs visszhang nincs belül

csend csöppen hangtalan

cseppkő nő sorstalan

szívdombra semmi száll

lábához  a halál

ágyat vet lepihen

lüktetés rekviem

bennem a semmi  ül

nem lazul nem feszül

nincsen fény nincs árnyék

nincs ihlet ajándék

szememnek bogarán

múlt idő viaszán

emlékképp illanó

semmi száll porfogó

Bújócska, hajdanán

Elbújtam, és elrejtett a bodza,

hajamba pergett az apró, fehér virág,

üstököm sötétjének számos foltján

kuncogott a bokorban  a mellém ült világ.

Egy félszeg cinke fészke bújt velem,

tollpehely között néhány tojás,

nagy szemekkel  csak bámulta őket,

én, a guggolva is hatalmas óriás.

De nem, nem nyúltam feléjük,

számba vettem egy szivacsos ágat,

és mint, aki a cigarettát szívja,

utánoztam  drága édesapámat,

Ne bántsd fiam, lélek a madár,

mely röppen, cikáz a fák fölött,

hát hogy repül majd a majdani madár,

ha a tojás kezeid  között törött?

Bújtam tovább, mint kit keresnek

tenyerembe  rejtve lélegzetem neszét,

s hallgattam a fák között lépő

nyári szél fújta délutáni mesét.

Galamb szólt, majd utána anyám

hangja szökött be az apró bokor lakba,

és már nem  bújtam, szaladtam

boldogság lógatta lábát a nyakamba’.

Megtaláltak, hát meg lettem lelve,

mert aki fontos, akit szer