|
Tudom
Tudom, már rég kész vagyok,
minden helyére került,
elértem, amit lehet
és van, mi nem sikerült.
Tudom, itt-ott már omlok,
porlad az emlék bennem,
egyre kevesebb álom
bújik meg szemeimben.
Tudom, mit jelent a tél,
melyben eltűnik a nyár,
évről évre gyakorlom,
hogy milyen is a halál.
Tél van, hópehely kering,
látom, érzem, és tudom,
mégis, ha rád gondolok
mind színes virágszirom.
Tudom, már rég kész vagyok,
porlad az emlék bennem,
tudom mit jelent a tél,
de tavaszt kell keresnem.
Másik hold
Ma éjjel öltözik a hold
áttetsző fellegek mögött,
lábujjhegyre áll egy bokor,
két összebújt nyárfa között.
Levélszemeiben a fény
aranya árad, s felragyog,
ahogyan a hold előlép,
iriggyé lesznek a csillagok.
A csend cérnájára fűzi
sóhajom páragyöngyeit,
s míg bámulom az éjcsodát
a gondok lelkem nem lelik.
Vetkőzik a hold, fénye hull
a horizont bíborára,
áttetsző ködfátyolkorong
gurul, a tejút porába.
Reggel
Füvön hó, lukas kabát
zöld foltjai foszlanak,
fény festi az orgonát,
bíbor egy cinkealak.
Csend guggol az ereszen,
lába alatt fagyos hó,
de megriad hirtelen,
elröppen, mint a rigó.
Verebek serege száll,
kúttető a repterük,
zajongnak, veszekednek
hogy legyen egy jó helyük.
Párolog az itató,
búzaszem barnája int,
mellette kukorica,
és én mosolygok megint.
Csend cseppek (Esti mélabú)
Csend cseppen a mennyezetről
s hallgatásom egyre nő,
mint egy cseppkő, barlang mélyén,
hová nem jár az idő.
A gondolat bujkál bennem,
talpa alatt szó recseg,
kiszáradó ihlet patak
nem csobog, nem csicsereg.
A hallgatás oszlopának
nekidől a mellkasom,
a visszhangzó szívdobogást
egykedvűen hallgatom.
Éltem jégcsap, földre cseppen,
és a halál egyre nő,
árnyékába beleveszve,
én, a vers, és az idő.
Haza- futás
Kézen fog az idő és elszalad velem
viseltes szívemből pereg a szerelem,
a foltozott remény, és a kinőtt álom,
mint bennrekedt sóhaj a zárt szájpadláson,
haszontalan dolgok, már nem érnek semmit,
a halál mellém áll, és lövünk egy szelfit.
Az idő elenged és én lemaradva,
a múlt idő jelét tűzöm mellkasomra,
lassan elveszítve az élő jelleget,
lepergetem gyorsan a szokott képeket.
Persze, persze, tudom, Isten és mennyország,
a tudatnak hitet, még pénzért sem adták.
Tizenhat plusz négy
Négy év után, kitárta karját,
ölelni akar, mint ki szeret,
nézd, kezében mennyi konc!
Ha kell, tavasszá hazudja a telet.
Négy év után, fontos lettél,
jön az egymillió és hat havi,
békét ígér és földöntúli jót,
azt mit szeretnél, szeretnél hallani.
Négy év után, te poloska vagy
mert lopását, hazugságát unod,
láttad, értetted korrupt tettit,
és te köreidet a becsülettel futod.
Négy év után, húsz év fidesz hatalom!
Ez lehet fél élet vagy épp egész,
mára a hatalom eldobta fékeit,
és hidd el, holnap már bármire kész!
Négy év után, ami persze húsz,
üres a kassza, nyomorult a bér,
nincs orvos, és úgy nincs semmi,
de más a hibás, mindig mindenér’.
Húsz év után, mentség nem lehet,
bilincs kell, mert még nem állhat bitó,
igaz, becsületes tettek kellenek,
és ember kell vezérül, ember, aki jó!
Én
Emlékek
és érzések halmaza,
ez vagyok én, és némi más,
megtanult dolgok, illemek és talán egy-két én villanás.
Nem alkottam jelentőseket, néhány írásom ugyan verssé nőt,
persze, én csak írni szerettem,míg szolga szívem morzsolta az időt.
Kis semmiség a létem, egy apró darab, valami hatalmas gigászi piramis része,
de a jövő, ha akarom, ha nem, vállamon áll,s a végén csak egy kérdés marad, megérte?
Úgy volt (Évbúcsúztató)
Úgy volt, hogy nem lesz, ami van,
véres kabátját ledobja a világ,
s nem talál magának gyermeket
a korgó hasú fájdalmas árvaság.
Avarrá lett ezernyi ígéret,
benne dőzsöl, rág a hazugság ,
s az elszáradt remény ágán
öngyilkossá lett az emberi jóság.
Arany sugarát szórja a Hold,
de tudom, hogy ez a fény hamis,
már nem hiszek az esti fénynek,
oly sokszor voltam becsapva magam is.
Megfogja a fagy vénülő kezem,
s együtt állunk szótlanul az udvaron,
halott rózsabimbót ölel leheletem,
s ébren apró tavaszról álmodom.
Néhány óra még, s az évnek vége,
tűzijátékok festenek csillagot,
sípszó kerget hangos durranásokat,
s én a kertben apró szitokszót hagyok.
Csendre vágyom, melyben béke van
béke, ki mindenkit egyformán szeret,
mindegy, hogy mit gondolsz a világról,
a béke rád néz, átölel, s nevet.
Mit kívánhat az év utolsó perce
mielőtt rálép az idő bakancsos lába?
Legyen egészség az újévben,
s becsület fertőzzön széles e világba’!
Őszintén
Hazudnak a mérlegnyelvek
az igazság súlytalan,
nincs istenem, se jó apám
lásd, így állok itt magam!
Percek futnak el előlem
zsebükben az életem,
kedvem nem lesz kergetőzni,
tudom már, reménytelen.
Bennem a rég szökik szárba,
ezerágú lombos fa,
a jövőnek udvarára
árnyékot vet álmomba,
nem vágyom az udvart, árnyat
ölelnek a tegnapok,
itt hintázom még a mában,
azután majd meghalok.
Édesapám, drága vérem,
félek nem lellek sehol,
nincs mennyország, égi játék
szétfoszlott a valahol.
Emlékeim kastély fala,
melyből tégla, vakolat
hársfa törzse elé omlik,
s rátérdel az alkonyat.
In memoriam / Peti/
Szavakat küldök, oda fel, utánad
remélem, még utolérnek!
Üzen az utca, a régi szülőházad,
és bús, fájó csendje a Hősök terének.
És jönnek a szavak, bennük a rég,
üzen a néhai iskola, a kopott padok,
a kisdobos avatás, emlékszel-e még,
mikor arcunkon gurultak a mosolyok?
Hozzák a szavak a fejük felett tartva
a zsinagóga galambszárnyú porát,
Weimann néni üveges áhított pultja,
hányszor izzadt a fillér tenyerünkben barát?
Az emlékek megállnak, mind letérdel,
és én egy sóhajt tűzök az utolsó szóra,
de ha végül egy szó, egy sem ér el,
könnykén hulljanak vissza a koporsódra!
Kállóy Molnár Péter emlékére.
2025.12.01.
Szürke kék
Szürke kék az ég,
vászonként feszül ,
az alkony kezébe
lángecset kerül,
napnak parazsa
festék, és ragyog,
szürke kék égen
lángszárnyú sasok.
Fákon, bokrokon
estnek lába jár,
árnyék cipőjén
maszat holdsugár,
szürke kék égen
sasszárnyak helyén
csillag nyújtózik,
apró kis remény.
Abda
Novembert olvas újra az idő,
sorok között ködök, hideg szelek,
bakancsok nyomára a fagy szorít,
könnyként peregnek a falevelek.
A fák alatt régi csendek lépnek
ólomnehéz teher nyomja mindet,
valaha itt, egy menet haladt át,
volt-e valaki, ki feltekintett?
Egy kabát alatt erőtlen beteg,
fárad arcán a láz rózsát nevel ,
járása, légzése erőltetett,
érzi, tudja ő, a vég oly közel.
Megáll a menet, ő a földre ül,
előtte papír, kezén toll dobog,
és szavak születnek, melyben üzen,
és fényképpé lesznek a mondatok.
November volt, az égen kerek Hold
bámulta a sírba tett testeket,
egy kabát alatt papír és egy toll,
üzent,” kiálts rám! s fölkelek!”
A halál muzsikája
Ősz jár,
nyomában fest a halál,
bokorra aranyat,
vörös tüzeket a fára,
s lenn fűközt kígyózik
a sárga szárazsága.
Az idő lép,
talpa fejem fölött suhan,
előbb csak száll,
majd ezüsté lesz hajam,
és mikor túllép lába,
bennem csend, a halál muzsikája.
Az idő és az ősz
majd egy percre megáll,
míg nevemet megfesti
egy sírkőre a halál,
és a bokor aranya pereg,
a fákon a tűz elszendereg.
Levelek
Földre hull, sárba vész
láb tapossa el,
őszi éj rá zuhan,
fagyon térdepel.
Holdsugár hófehér
fátyol szemfedél,
alatta porlad el
ez a kis levél.
Verseim levelek,
mind a földre hull,
rájuk lép az idő
mind porlad fakul.
Lesz jövő valahol
miben nem leszek,
ennyi az ember is,
mint a levelek.
Napraforgó
Száraz, csörgő rozsda
bús fejről pereg,
a szántón repedések,
vértelen erek,
se sóhaj ,se dobbanás,
csak csend, mi oly nehéz,
szememben halott nyár,
de lelkem rég tavaszt idéz.
Gyönge napsugár jár,
a szél oly óvatos,
hol van még a pitypanggömb,
még sárgakör lapos.
A napraforgó lágy szár,
feje földi napkorong,
mely fölött fecske száll,
benne méh gondja zsong.
Szára százaz rozsda
szél kezén csörög,
magkönnye hull,
kopogó a rög,
és a repedések
a vértelen erek,
mint csendes sír,
a magok belefekszenek.
Vérvörös szirom /Nyárvég/
Bágyadt rózsafej a hőség tenyerén
lassan halálba szendereg,
a tegnap még hófehér szirom,
ma könnyű rozsdaként pereg.
Guggol a szél az orgona alatt,
szaladni, futni nincs kedve,
fonnyadt levélről pókfonál leng,
s bámulok a nyolclábú keresztre.
Pakol az augusztus, vége a nyárnak,
az idővel csak a mirtuszom dacol,
fiatal vérvörös szirmai égnek,
hallom a szívét is, ahogy zakatol.
Alkonyi kohó
Izzó fém az ég,
olvadó arany,
fellegek falán
elfolyó folyam,
narancsosra hűl
lesz majd szürke kék,
és mint két galamb,
bújik föld s az ég.
Zuhog
Zuhog az eső, mosdat az élet,
hogy mossa le rólam a percet, az évet?
Miképpen lehetne lelkem újra tiszta,
mint mikor kezemből szállt a parittya
a hársillatos kastélykert gyepén,
mikor kicsi volt a világ, de én álltam közepén?
Zuhog az eső, az esti por sár
belerepül egy fekete madár,
csőre üt vízbe, folyó sárba,
micsoda boldogság van e pocsolyába!
Zuhog az eső, a villám kékel,
s elbánik a fával, az egésszel
a dörgés a csattanás, ha elül,
évgyűrűk a halál ujján, a zivatar szelídül.
Pára mászik a fára,
ágra, eltört derekára,
s megcsillan az alkony fénye,
vöröslő könnyben ázik a kérge.
Zuhog az eső, szivárvány ível
itt állok lüktető, sajgó szívvel,
rajtam a percek, rajtam az évek
mosdtat az élet, szöknek a fények,
pillantás réved a halott ágra,
lelkem zuhan sárba, langy pocsolyába.
Hárslocsoló
Egyszer majd nem jövök,
s nem megyek,
elfeled a táj ,
az is, akit ismerek,
lépteim alól nem szökik
se koppanás, se por,
talán egy elbújt csend
őriz meg valahol.
Egyszer a hársfám
majd nagyra nő,
s virágot bont
a locsolóból ráöntött idő,
és száll a virágillat, a kert felett lebeg,
egy locsoló felleget a kezembe veszek,
és bő esővel a hársfám öntözöm,
és a langy cseppek között lesz némi könny.
Mert egyszer, majd nem jövök
s nem megyek,
elfeled a táj, s az emberek,
verseim, szavaim, s bennük, ami én,
semmivé lesz mind,
mint az útvégi remény.
Embernek lenni (Kívánság vagy ima)
Embernek lenni,
egy emberi létben,
apró kis kérés
a nagy mindenségben!
Nem kell értelem,
mit keresni keljen,
csak az életünk
emberségben teljen!
Ne legyen idő,
csak tér, mi befogad,
mindenki egyenlő,
legyen tej ,csontfogad,
ne legyen vagyon,
templom és trónterem,
ne tudjuk mi az,
hogy halálfélelem!
Embernek lenni
a meggyógyult Földön,
hová háború
soha el ne jöjjön,
kerüljön betegség,
ne fogjon az átok,
és akik élnek
legyenek barátok!
Embernek lenni
ha van, ha nincs Isten,
jóságnak jóság
önzetlen segítsen,
ne lásd a bőrét,
hite legyen rejtve,
úgy ítélj embert,
amilyen a tette!
Embernek lenni,
egy emberi létben,
apró kis kérés
a nagy mindenségben,
mindegy kik vagyunk
lehessünk egyformák,
mint halálunkban,
ha hamvaink szórják!
Kitisztuló égbolt
Befalva az összes fény,
az est nagy hasa feszül,
karja közt sötét henyél,
dorombol, majd földre ül.
Nőnek az apró csendek,
mint körgyűrűk a tavon,
parttól partig sietnek,
föld és ég közt szabadon.
Térdeplő reményre száll
és a vállán megpihen
egy apró sóhajmadár,
csőrében tört rekviem.
Hold ébreszt árnyékokat
nyafogva, lustán kelnek,
elhagyják a bokrokat,
megnyúlva menetelnek.
Az idő tenyerében
a pillanat áll lábra,
és ámul csillagfényben,
hisz fönn az ég varázsa.
Fényt önt az égbolt, ragyog,
mint egy locsoló feje,
millió lukból csobog
a mindenség ereje.
Hajnali játék
Sápadt búzavirág az ég,
a Nap, izzó pipacskehely,
zöld szegély a messzeség,
lábamhoz pitypang ül közel.
Útifűn harmatgyöngy ragyog,
bámész árnyék bámulva nő,
a szellő még andalog,
lábnyomán gomba az idő.
Szénaillatú szerető
a fénnyel csókoló hajnal,
bennem a vágy nagyra nő,
de kuncog és tovanyargal.
Lépek, a reggel integet,
egyre árad az aranyfény,
szemem tükre kis liget
kis dombján ott ül a remény.
Mag-ad
Hegygerincen a Hold, mintha lába lenne,
fény szikrázik léptén, megy a végtelenbe.
Lába alatt sziklák, délceg fenyőágak,
a vöröslő fényben árnyak magyaráznak.
Bosszús a szél, dühös, ágat tép a harag,
lezuhant tobozból szétgurul a mag,
rozsdás fűközé ül, mohás korhadt gallyra,
éhes földrepedés e magot akarja.
Reszkető magoknak felhő lesz az anyja,
vizével itatja, árnyékkal takarja,
ringató esővíz, dédelgeti őket,
bebújnak a földbe, hosszú álmok jönnek.
Üres az esti ég, nincs Hold, nincs már felleg
elfáradt a máma, horizonton billeg
a közelgő holnap, karján új nap fénye,
embernek és magnak, feltámadt reménye.
Alkony a háztetőn
Sétál az alkonyi fény,
bokrokon, háztetőn jár,
elalszik az ég kékje,
felleg takarója száll.
Árnyékok nézelődnek,
kíváncsian hajlanak,
a csend teste már ívben,
ölén szavak alszanak.
Háztetőn siklik a fény,
vörös csúszda a kupás,
fekete tó az udvar,
de néma a csobbanás.
Sápad az alkonyi fény,
lábat lógat az este,
bokornyi árnyék bámul
a holdfényes ereszre.
Felhő fényekkel
Felhő úszik a Nap homlokára,
láza csitul, fénysóhaja száll,
a feszült villanydrótokon
az alkony, csendet komponál;
s bámulják az ablakszemek
a nagy cserép kalap alól,
hogy lopódzik egy árnyék,
de rá már a rigó se szól.
A kerítés résein bebújik
lassan a lomha estidő,
s elenged a nyár forrókarja,
s elhagy ,mint csalfa szerető.
Egyszer
Egyszer majd oly bonyolult lesz a világ,
hogy eltéved benne az értelem,
az ember, mint levél lóg majd
az öntudatra ébredő gépeken,
és kacattá lesznek a versek,
s a szó festette képek a lapon
kikopnak, és semmibe tűnnek
az idő kezében himbálódzó radíron.
Egyszer majd halálos beteg lesz a Föld,
felszökő lázában minden megég,
poshadt tengerek vizében fuldoklik
a civilizáció, és az önző emberiség.
S ha nem lesz már se ember, se gép
szűnik a láz, és eltűnik az ember szennye,
meggyógyul a Föld, s talán egyszer
feltámadnak a szavak, e világegyetembe’.
Májusi csend
Rózsám szirmai rejtik el
az alkony utolsó fényeit,
a hang lassan letérdepel,
fűközt a szavak már nem lelik.
Csend jár, zsebében nesz motoz,
egy csillag pillája kéken rebeg,
kacsint a fenyőről egy zöld toboz,
de árnyékot vetnek rá a fellegek.
Hallgatom a csendet, s beszél,
hozzám bújik, lágyan ölel,
hársvirág illatát hozza a szél,
rég voltam a békéhez ily közel.
A csend egy nagy meleg tenyér,
lassan ráhajtom őszülő fejem,
szívemben csak andalog a vér,
talán a halál lehet pont ilyen.
Lélegzet oson, a szív néha üt
csend bennem és mindenütt
körbezár az árny és a fény
ma a világ mindene enyém.
Szikrák, szelek, tavaszok
Újra festik a kopott reményt.
Nagy szavak, szép ígéretek
bódítják újra a Kossuth teret.
Megannyi méh zúg, dongva nyüzsög
és mind, mind virágporra vár,
és az ábrándokból hazát eszkábál.
De üzennek a régi tavaszok,
melyeknek rügye maradt meddő,
néhány fa dőzsölt, de éhezett az erdő.
Ne higgy a tavasznak, nézd az őszt,
hová hulltak a gyümölcs ezrek,
kik vittek mindent és semmit sem fizettek!
A szó kering, száll, mint könnyű por,
de az ígéret, ha valótestre nem talál,
újra régi idők jönnek, hol az élet, maga a halál.
Újra festik a kopott reményt,
a szabadság bilincseit törik,
talán már holnap a jó, a gonosszal megütközik.
De tudd, nem elég csupán győzni,
az igazságot és a becsületet,
úgy kell félteni ,óvni, akár az életet!
Az ígéret te vagy, te magad magyar,
áldjon vagy verjen az isteni kar,
de ha önmagad sorsáért nem teszel.
mint a harmincévnyi ígéret, semmivé leszel!
Hervadó kokárda
Nagy fekete szárnyát
|