néha
néha meginognak a hatalmas falak
sajgó repedés fut téglák sikoltanak
boltív torzul üvegét kupola szórja
szilánk és törmelék a falak sorsa
néha meginog a szív s a lélek
egymást üldözik mint lápi lidércek
a szív gyöngül vágyakat súg hangja
a lélek üresen kong mint magány harangja
néha meginog sőt eltörik az ember
ki reggel álmából kelni már nem mer
hisz a valóságban minden lépés
szemrehányás isten felé kérdés
minek ad az isten szerelmet vágyat
ha azokra nincs ír sem bűnbocsánat
versvilág
dörömbölnek a versbe zárt szavak
a pont feszül a vessző dárda alak
szóközök tágulnak s a kérdőjelek
válaszért görbülnek s a gondolatjelek
te érted nyílnak téged idéznek
legyél hang s én a szó kit kitépnek
ki a sorok börtönéből rá leheletedre
legyek oxigén társa jussak a szívedbe
ne itt legyek a betűk alakjára fonva
ne legyek görcs mi sosem lesz kibontva
had legyek az mire oly régen vágyom
érintés ölelés csók egy puha álom
ne legyek szó a testetlen kínvalóság
sorok közt gubbasztó sajgó nyomorúság
ne legyek kit a hideg csended megöl
legyek egy hang szívedben legelöl
hisz mit számít más mit az egész élet
a világ nélküled csak málló enyészet
ne hagyj itt itt hol verslábak tipornak
gyere nyújts kezet e szívbezárt titoknak
szavam hangod legyen érezd meg a lelkem
vigyél a szavakból vigyél el engem
ha csak egy lépésen egyetlen lépésen át
vidd a versem e vén bolond aranyát
és ha nem kell csak dobd le a sárba
had legyen semmi nem nyúlok utána
magamra borítom az itt hagyott csendet
és megfojtom magamban a sápadó szerelmet
…ne hagyj itt hol a szavak dörömbölnek
ne hagyj meg engem betűkbe zárt rögnek
vagyok aki lehetek
vagyok aki lehetek
egy bonsái a világnak
kiben nő a végtelen
de mindig visszavágnak
cserepem apró szürke
vizem hangja is kimért
több a sötét mint a fény
nem kiálltok istenért
ide tesz és oda rak
ráncos kezű vén idő
levelem közt nincs virág
csak magány mi nagyra nő
vagyok aki lehetek
egy bonsai kis világa
szárba szökő félelmem
már nincs ki visszavágja
abdai töredék
ma minden magyar szóra
rideg sötét köd szitál
jaj te tétova óda
karján ringat a halál
erőtlen járni sem bír
szívében Fanni remeg
arcáról a lázas pír
sáros avarba pereg
hol mondd hol van az ember
mindenütt csak fenevad
gyűlölet kezén fegyver
és a préda te magad
őrült felsőbbrendűség
rád sütötte billogát
a tébolyult szörnyűség
beléd mélyeszti fogát
a határ mint őszi ág
hullt az utolsó levél
pörgő csoda-versvilág
oly korban… már nem remél
a csend foga között szó
szép szárnya nem remeg
fölénk úszó mementó
„virrasztó éji felleg”
évelő
sápadó ablakon
jégvirágok nyílnak
szirmokon átdereng
a sárga holdsugár
és a fagyvirágok
a csend vállán sírnak
mikor a kéményből
a tűznek füstje száll
rád gondolok fagy szorít
lélek reped szív rian
nincs isten ki megsegít
ajkam szorítja fogam
serken a vér íze fáj
kínom könnyek közt nyelem
halál s köztem akadály
mért nem ölsz meg szerelem
olvad a hó tél szökik
ibolya kel fű közül
szirma fénybe öltözik
bibén méhnek csókja ül
rügy mosolyán hófehér
meggyfavirág születik
sóhajával fut a szél
alma szilva követik
rád gondolok leszel tű
szívbe öltő fájdalom
minden öltés gyönyörű
reménytelen bámulom
érzést hímző gondolat
szívfalára odavarr
szemed szád az arcodat
mindazt mint a vágy akar
pipacs pirul búzaközt
álmosan ring a kalász
fönn az égen sas köröz
bodzabokor hadonász
kakukk röppen odaszól
évet ígér a csibész
fácán riad valahol
még a nap is odanéz
rád gondolok fut a tűz
minden sejtem ég lobog
pokol falára kitűz
jön az ördög vicsorog
kínjaimból verset ír
és kántálja Lucifer
de nem jut még puha sír
melybe testem lehever
rozsda marta falevél
keringőzve földre száll
hideget hoz már a szél
v alakban sok madár
kökény kékre fagy lehel
sárga fűközt jár a dér
elbújik ki élni mer
szállingózva itt a tél
rád gondolok mindig
múlnak az évszakok
fut a perc az óra
lassan elfogy időm
mély ránc fölött ősz haj
vének a mondatok
csak te maradsz örök
nem ölelt szeretőm
számtan mértan
mint egy tört a négyzeten
úgy ülök itt a széken
kedvem aprócska semmi
nullára kerekítem
osztható önmagammal
már réges-rég nem vagyok
bennem a kivonás él
szorozni meg nem tudok
egymásnak merőleges
a két megfoghatatlan
az álmom és a vágyam
de befogót magamban
nem találok nincs sehol
így nincs mi összekötné
az időm pedig kevés
nem válok derék-szöggé
mint elnyújtózó nyolcas
a szerelem úgy hever
hol kezdődött nem tudni
de úgy tűnik forever
igen itt törtek jönnek
mert egész az nem lehet
hiszen te ott én itt
elrontjuk a képletet
önmagam vízbe mártom
a bánat mennyi bennem
mint a kiszorított víz
már tele minden vedrem
a vízbe könnyem csordul
most vétlenül de csalok
cseppnyit szomorúbb lettem
lehet bele is halok
ha most összegzésre vársz
hát jó nem bánom legyen
számolatlanul vágyom
rád egy egész életen
és nincs képlet egyenlet
mi magyarázatot ad
de te vagy az origó
mi fejem fölött halad
karácsony margójára
ülj le mellém hideg a semmi széle
de te ne rezzenj ne rezzenj mégse
nézd a világot úgy mint még soha
látod mennyi út egy sem fut sehova
térdig vagy derékig hazugságban állnak
azok kik szent este együtt vacsoráznak
valami még dereng egy születés szeretet
jó ez a fasírt dobd vissza anya a kenyeret
gondolják magunkban mily jó az isten
s várják hogy szívükbe beletekintsen
aztán megrezzenve kapnak kabát után
nem gondolták végig a szívűk úgy igazán
hol volt isten mikor egy gyermek tűzben égett
s hol mikor apja temette ki egy élő kísértet
és hol van nap mint nap ha baj van
csak most van itt az asztalnál a halban
vagy talán kettő az egy isten
egyik a bajban másik az örömben nincsen
vagy az ember is ki isten földi mása
mind a kettő bűnös egymást sose lássa
ki a bűnös ki pusztító tűzet szít a tájon
vagy az ki csak nézi a békés mennyországon
hogy ez a tűz az otthont s az embert falja
hát hogy üvöltsek hogy isten is meghallja
hiába vagyok jó fej leszegve járok
nincs előttem út csak kő és sáros árok
minek imádkozzak hisz lassan nincs kiért
istenhez szóljak de mi az istenért
nincs apám bátyám és a sor végtelen
megannyi szerettem már csak gyertyafényeken
fel-fellobbanva lelkem paravánján
csak megvillannak s maradok én árván
minek és miértelme hogy legyen bennem hit
szeressek vakon egy sosem látott valakit
valakit ki megteremtet s talán már szégyell
vagy hibázott ő is megjelenni ezért nem merészel
vagy istent s engem is csak kitaláltak
úgy adtak szemet hogy vele sose lássak
legyek szolga ki fél s vakon remél
és majd hamvaink szétfújja s szél
nem kel karácsony nekem nem kell a hit
én szeretni akarok egy hús-vér valakit
ki viszont szeret más vágyam nincsen
ha ez teljesül legyek majd por s hintsen
utam végén semmibe az isten
de nem baj ha a semmi és isten sincsen
nekem nem kell karácsony két napos szeretet
én szeretni hoztam egy egész életet
Szívradír
Dörzsölgetem, itt-ott átszakad,
az se bánom, ha semmi nem marad,
csak egy kopott, tépett szívalak,
körötte morzsa, utolsó szavak.
A való fakó, csak az álom festeget
omló falakra színes képeket,
rózsatövisek közt szappanbuborék
a lebegő ábránd, halott voltaképp.
Ha a hajnali bíbor szívemre oson
körömszakadtáig, de kiradírozom
míg nem lesz újra sápadt hófehér
fáj a tűzpiros, de mi az istenér’?
HÁRSFALEVELEK NET-Kötet
(katt a szövegre)
ringató
alkony ágyaz a Napnak
völgyben bágyad a fénye
árnyékok mosolyognak
alvó széncinegére
ritmust suttog a szellő
bokrok lejtik a táncot
sírva kacag egy felhő
mosva szürke világot
éj feketéje paplan
terül az alvó Napra
alszik a tűz a katlan
csend pisszen a szavakra
szirmát bontja az álom
bűbájos tavirózsa
kelyhén ring a világom
jöjjön a csók a múzsa
rekviem
isten verte szívverés
erekbe zárt büntetés
tüdő falta levegő
kilélegzett múlt idő
öregedő sejteken
ráncba fut a szerelem
megritkuló csontokon
halál szele átoson
fényét vesztett szemgödör
benne sötét tündököl
fejfa alatt gyertyakönny
és a lélek elköszön
pipacsfény az ég alatt
búzavirág nem maradt
éj földjében gyász terem
tücskök sírta rekviem
Adj
Adj hazát a hontalannak,
saját fényt a sápadt holdnak,
testet a levágott üszkös lábnak,
adj erőt a zuhanó madárnak!
Adj reményt a reménytelennek,
ölelést annak, kit sosem öleltek,
zsenge levelet a haldokló fának,
adj csecsemőt, az elvetélt anyának!
Adj apát apró, árva fiaknak,
gyökeret a földbe hullt magnak,
jövőt az alkonyba bújó mának,
adj békét minden katonának!
Adj hitet minden hitetlennek,
Istent, kik istent keresnek,
házat ,kik szabad ég alatt hálnak,
adj csendet e háborgó világnak!
Adj azoknak, akik kérnek,
akkor is, ha nem remélnek,
de nyúlj a szívembe s vedd ki belőle,
az átkozott szerelmet, s tedd ki a kőre!
Esteéj
Sóhajként szökik a távolság,
egymáshoz bújnak a párhuzamok,
a ma szeme még résnyire nyitva,
de pilláin már lógó, álmos mondatok.
Árnyékait hívja magához az alkony,
a Nap kanócát összecsípi ujja,
és kihuny a fény, a vöröslő ködöt
hegyek csúcsain szél maszatolja.
Csillagsugár kacsint suttogó percre,
a tétova pillanat lábujjhegyre áll,
meg-megbillen, majd eltűnik hirtelen,
szárnyára kapta egy suhanó madár.
Ráérős a szívverés, lehelet csitul,
párna ráncain arcvonás pihen,
gyengül a tudat, forgó bakelit világ,
álom tűhegyén vágy szól csendesen.
Szendergő pillanat
Futórózsa áll ablakom alatt,
szendereg szirmain a pillanat,
fények takarják a csöppnyi időt,
aludj csak, tedd párnáddá a jövőt!
Szellő ringat, alszol, s én álmodom,
képzelet hintáz a hajló ágakon,
tövis tövén huncut harmatgyerek
csillogó szeme kuncogós kerek.
Megcsúszik a csepp, szárcsúszdán rohan,
pitypangra huppan, amely színarany.
Árnyék ballag, szirmon botlik lába,
megriad a pillanat a félhomályba,
és elillan, mint a rózsa lelke,
álmom is leejt, s itt hagy sietve.
Hajnal-kép
Álmom nagy kócait fésüli a reggel,
vízcsepp az arcomon libabőr hideggel,
pára mögül kacsint, kávém mosolyog rám,
forróság bontja le jeges lélekruhám.
Szemeim lehunyom, visszahúz egy álom,
az ébrenlét hintáz lehelet fonálon,
de pilláim alatt a falatnyi résen,
zúdul a valóság, és felráz egészen.
Fekete alagút nagy kabátom ujja,
tenyerem redői cérnaszálát húzza,
megakad, megfeszül, hangtalan elpattan,
mint néhány érzelem a leírt szavakban.
Cipőim indulnak, megy velük a lábam,
elhagyott lábnyomok csak néznek utánam
kanyargó mintázat kígyózik a havon,
nyikorgó perceim az utcában hagyom.
Lassan felkel a Nap, véres szemefénye,
bíbor fájdalmait ráfesti az égre,
megszökő köd alatt elsurran egy gerle,
elvitte lelkemet, én megyek emerre.

Nyafogó (Mindenszentek előtt)
Apa, gyere, játszunk még,
heverj le mellém ide!
Látod mily színes az ég?
Nézd, ott száll egy gerlice,
hallod szárnyai neszét,
ahogy evez a légben?
Apa, suttogj egy mesét,
idebújok egészen.
Apa, mért vérzik az ég
ott a hegyek csúcsain?
s hová lett a messzeség,
mért szürke a rózsaszín?
Apa, mért hideg kezed,
mért csendes a mellkasod?
Apa, nyisd ki a szemed,
apa, nézd, nézd, jó vagyok!
Apa, nem játszol velem,
fejfádra száll sóhajom,
gyertyán reszket a kezem,
füstbe bújik homlokom.
Apa, gyere, játszunk még,
nézd, leheverek ide!
Látod, mily sírós az ég,
fönn lebeg egy gerlice.
Érintő
A gondolat nem játszik velem,
oda lett a könnyed lebegés,
mellkasomon térdel a félelem,
tétován jár ritmust a szívverés.
Álmok keringnek a plafonon,
mint varjak őszi vetés fölött,
a valóság dióját még fogom,
de csontos héja csőröktől törött.
Örvény a szoba, kering az ágy,
magába szív a padló rése,
elveszett tudatot forgat a vágy,
hogy nevedet újra belevésse.
Színek szitálnak a feketén,
bíbor játszik elpirult kéken,
fűszálakon fekszünk, lényed meg én,
ujjaink hegyével összeérten.
Mifelénk
Mifelénk,
állandó lakcímen gond és baj lakik,
ablakot bedobó kölyök az öröm,
de csak néhanap rosszalkodik,
s szilánk mosolyunk megcsillan a kövön.
Mifelénk,
az apák nem lesznek nagyapák,
túl hamar hajol le értük az ég,
olyanok ők, mint kivágott fák,
fakuló évgyűrűk közt nőnek a csemeték.
Mifelénk,
szövőmadár a szürke árvaság,
rozoga lengő fészkében lakunk,
alattunk kietlen végtelen pusztaság,
mely sírrá lesz, ha egyszer lezuhanunk.
Mifelénk,
a csend is túlontúl zajos,
a fény már megszokta árnyék rácsait,
a szívekben a vér zavaros, habos,
örvény nyeli el, rejtett vágyait.
Csend
Takaró terül, bújik a hegy,
csúcsán hunyorog, guggol a fény,
alkonyat jön, a délután megy,
billeg a ma az ég peremén.
Halkul a világ, nyugodni tér
a zaj,a dal és a suttogás,
erekben már nem száguld a vér,
egykedvűn ballag a dobbanás.
Hallgatok, csendek cseperegnek,
a nagyvilág álom hintán leng,
a gondok, bajok rám nem lelnek,
szívem ajkad mosolyán mereng.
Kapaszkodj belém
Kapaszkodj belém,
ha megcsúszik talpad,
tiéd minden erőm, hogy megmaradj,
kapaszkodj belém,
én segítek rajtad,
hogy zuhanás helyet csak szaladj!
Kapaszkodj belém,
karomba, nyakamba,
akár a szívembe is, ha muszáj,
kapaszkodj belé,
csak szorítsd, el ne engedd,
akkor se, ha már nem kalapál!
Kapaszkodj belém,
szemed szemembe,
de ha zuhansz, ránts magaddal,
kapaszkodj belém,
és nézzünk az egekbe,
míg a fütyülő szélből elfogy a dal!
Árva-ház
Pattan a lakat, nyög a zár
ahogy megmozdul a kilincs,
vállam fölött beszökő fény
lopva les be, de benn már senki sincs.
Repedezett a mennyezet,
mint kapától feltört tenyér,
közepén életvonal fut,
de deltaágra szakad, véget ér.
Agg mész sárga pora pereg,
bennük apám utolsó sóhaja
elterül a beton padlón,
és eltűnik, mint vizes lábnyoma.
Ágyán csak emléke pihen,
cipőim suttogva lépnek,
tenyerem langya élt simít
a lepedőn gyűrődő emléknek.
Pók szalad, nézem keresztjét,
közben szövöm lyukas imám,
de fonalam hamar elfogy,
soha nem volt fekete bibliám.
Az asztalon gyertya csonkja,
a kanóc viaszba zárva,
piros fejű gyufaszálak
már nem indulnak tüzes csatára.
Utolsó beszélgetésünk
szavai keringnek bennem,
ő már beteg volt, de tréfált,
én belül sírtam, kívül nevettem.
Ősz hajába bújt a tavasz,
arcán virult a pipacs láz,
mikor elbúcsúztam tőle,
nem tudtam, Isten rá már nem vigyáz.
Falvak
Felnőtt a gaz, az úr újra gyom,
beszakadt tetőn ül a fájdalom,
vályog húsról tapaszbőr szakad,
bozót mélyén lesben áll a vad.
Kiborultak a százéves falak,
a gerendán megbújó szavak,
mint fiókák és a fecskefészek ,
földön hevernek, levert remények.
Nagyot lépett a harang lába,
üresség hever a lábnyomába,
ami kúszik, bekebelez lassan,
mindent, ami halott, lakatlan.
Udvaron sír a régi szoba,
eltört bölcsőn az idő tejfoga
a ringató kéz nyomait rágja,
mi lesz majd, ha fogait váltja?
Meggörnyedve a templom letérdel,
utolsó imát téglavér pecsétel,
s mikor a falut a hit magára hagyja,
nagyot sóhajt nyelvetlen harangja.
Visszaszámol
A tegnap lábnyoma még épp, meleg,
szülőágyon vajúdik anyám,
szakad a hús, a test remeg,
első lélegzetem sír az éjszakán.
Egy idegen tenyerében fázom,
fehér vakít és sárga-kék neon,
bőrömre bőr simul és látom,
árnyékok táncát nyeli a plafon.
Éles fém villan, egyvérünk cseppen,
sebemmé lesz a köldökzsinór,
elvágták, visszaszámol bennem
az élet, robbanni fog valamikor.
Minek?
Minek a szó, hogyha hallgatsz,
megbújva a csend alatt,
simogatva minek altatsz
lelket nyomó hangokat?
Minek a lét, ha csak szolga,
úri népnek lábtörlő,
életednek van más útja,
neked nem kell szebb jövő?
Minek a tűz, hogyha oltod,
világgá nem engeded,
hogyha lázad belül hordod,
s nem öntöd ki a szíved?
Minek fiad, minek lányod,
hogyha mind csak menekül,
határokon hátuk látod,
itt maradsz majd egyedül?
Minek tartunk ennyi urat,
élősködő tetveket,
ki csak hízik, ki csak mulat
ördög lelkű szenteket?
Minek kéne bocsájtani
álnok hazug kutyáknak,
hagytuk hazánk kifosztani,
öltönybe bújt betyárnak.
Minek a szó, minek a láng,
mit az ősök ránk hagytak,
Dózsa Györgynek mit mondanánk,
értelmetlen lázadtak?
Minek a kard, ha csak tartod,
nem vág húst és véreret,
hogyha dühöd visszatartod,
ami tegnap égetett?
Minek a nép, minek haza
hogyha hagyjuk meghalni,
mennyit ér a költő szava
ki fog rá majd hallgatni?
Egyszerű szöveg (egy kritikára)
Ódon szöveg leng bennem
poros pókhálóként
egy-két harmatcseppel,
nem sok ez, de én vagyok
a megdőlt betűkön
szegényes ékezettel;
és ha szakad a pókháló
és fehér papírra terül,
a sorokban nem csak
én vagyok egyedül,
hisz betűimet én is kaptam,
mikor Petőfi rónáján merengve hasaltam,
hová be-benézett Arany bajnok Toldija,
és itt bujkál a sorok közt
a költészet ki tudja hány fia.
Nem egyszerű a szöveg, itt- ott ciráda
a hason latolgató csengő sorvégek,
igaz néha csak hasonlítanak,
tudom nem édes testvérek.
Valami régi elfeledett emlék,
egy múlt időn átütő festék,
vagy tudja az ég, hogy mi,
ami lelkemet a papírra ily mód teszi,
nem
|