Július

Házfalának dől a nagy meleg,

alkony vállán délután piheg,

nagy szita a felleg tarka ég,

megszűrt napsugár már csak maradék.

Szellő szendereg, rigófütty sehol,

nyárfa csúcson csendesség honol,

lába lengve lóg, széke zöld levél,

fönn a koronában bíbor üldögél.

Rózsaszín szitál, kékkel elvegyül,

ég peremén a nap lüktet sebül,

magány ölte vágy, izzó fájdalom,

a síkon vérzik el, hajló ágakon.

Fekete az ég, gyásza, csendje süt,

könnyes csillagszem körbe mindenütt,

lassan bandukol a tejút köd porán,

egy díszes üstökös, mint egy mohikán.

Feketében kék

A kék húsában csillagfény szegek,

keresztként feszül a horizont síkja,

villám dárdát döfnek a fellegek,

könnyekkel telik a remény sírja.

Futó fény hasít, elevent talál,

törzsnek tetején koronába csap,

égő hársvirágból isten inhalál,

s az ember, reszkető ajkába harap.

Nincs ima, csak a sötét ég mennydörög,

földön a remény, kékje csupa sár,

özönvíz rohan, a sóhaj már hörög,

hangtalan felrepül a halálmadár.

Rózsák

Rózsaszirommal  játszik a szél,

zöld fűnyeregben a bíbor vörös

vágtat a rozsdás orgonák alatt,

mint csóvátlan, apró üstökös.

Rigófütty borzolta csenden

a virágillat törékeny bárka,

lassú örvényben keringve

merülök alá, úszom utána .

 Kortyra korty, tüdőm telik,

 felfeslik  a múlt édes íze,

rózsatövisnek támaszkodva

sajog az ember, megvénült szíve.

Tavasz

Napsugár ragyog, kacér fény

kacsint, s leveszem az ingem,

sarjadó fűszállak, mint a remény

tartanak, ahogy hanyatt fekszem.

Nincs gondolat, csak a szél, s a nap,

lelkem üressé próbálom tenni,

darázs kering, arcomra ül, de nem harap,

lehunyt szemmel hagyom pihenni.

Bokor készülődik, a zöldben már lilák

nyújtóznak, nesztelen aprót sóhajtanak,

illatuk magamba szívom és az orgonák

már benn, szívem ritmusán játszanak.

Könnyű vagyok, már-már súlytalan,

mélyet  lélegző szelíd dobogás,

és eszembe jutsz, elárulom magam,

szívembe bújik egy régi vacogás.

más ez a tavasz

víg tavasznak kéne lenni

születni és nem temetni

nem sírokat puha ágyást

nem bűnöket megbocsájtást

kéne hozni a tavasznak

nemzetnek a népnek kasztnak

víg tavasznak kéne lenni

palántához letérdelni

mintha a tő Isten volna

locsolóból ima folyna

akkor is ha hitetlenül

üres szívvel és egyedül

víg tavasznak kéne lenni

árnyékból a fénybe menni

gödröt ásni nagyot mélyet

betemetni büszkeséget

haragot a kapzsiságot

rosszat mit a világ látott

víg tavasznak kéne lenni

emberségnek megfelelni

összefogni minden kezet

tiszta gézzel fedni sebet

örülni a légnek fénynek

pitypang szirom száll a lélek

víg tavasznak kéne lenni

meggyfák alatt énekelni

vagy suttogva csókolózva

bámulni a kelő holdra

víg tavasznak kéne járni

nem egy új sír előtt állni

víg tavasznak kéne járni

nem a szobák csendjét rágni

ágyak alól tövis szárral

félelem nő meg is ágyal

belefekszel ébren alszol

bújó álomra gyanakszol

víg tavasznak kéne lenni

magunk elé letérdelni

nézni föl hogy kik is vagyunk

mivé leszünk ha meghalunk

járjon ez a tavasz búsan

maradj otthon csonton húsban

Pusztaság

Pipacs helyén kóró zörög,

sárga fű közt búsul a rög,

cickafarkon pókháló leng,

eső cseppen, csendben, nem zeng.

Sötét a föld, sötét az ég,

fényt présel le a messzeség,

úgy mint egykor könyvlap között,

őszi levél csöndet nyögött.

Puszta síkja, akár a tó,

fákból szőtt folt, ringó hajó,

szép vitorla lombkorona

kikötnének, na de hova?

Komor esté lesz az alkony,

nincs fénysugár, nincs már talpon,

éj kezében fekete zsák,

beleszedve tó, meg a fák.

elszendergő

fény festi a sápadt jeget

fenyőfáról szárny integet

cinke repül ágról ágra

le a földre kis morzsára

lábak előtt van a morzsa

kabát ujjban kéz mely szórja

nagy sapkából két szem ragyog

hideg szélben is mosolyog

apó csoszog zacskó csörög

lépte alatt avar zörög

galamb kering veréb cserfel

mind boldog az eledellel

padra ül a nagy kabátos

teste fárad lelke álmos

keze lazul a mag pereg

és az öreg  elszendereg

álma könnyű szárnyon lebben

szíve halkul fagyos csendben

lábujjhegyen lép az alkony

jön az este ő se talpon

holdat fest az éj az égre

millió könny csillagfénye

veréb cinke gerle galamb

szárnya zúg mint a nagyharang

szendergésből örök álom

lélek hintáz fenyőágon

fény festi a sápadt jeget

ég kapuján apó siet

szárnytalan

te adtál szárnyakat

fel sosem vehettem

csak ültem a földön

és néztem meredten

kómában révedve

úgy mint egy tetszhalott

szívem szorította

 a végső mondatot

a tavasz  itt hagyott

éjfekete földje

voltam a virágnak

mit sosem ültetnek

csak mindig kivágnak

madzaggal átkötik

hurokba sietve

könnycseppel szegelik

a fejfa keresztre

szirma hull sebekre

mosolyom almahéj

bánathúst fedi el

magházban feketén

szívmagom térdepel

dobogna fél ütem

bicsaklik nyögve szól

húsban a félelem

foga jár  zakatol

boldogság nincs sehol

jég verte alkonyat

horpadásán fekszem

didergő lélekkel

istennel veszekszem

ordítva üvöltve

szavaimat szórom

nincs imám se hitem

ördögnek adózom

életem egy polcon

napsugár bújik át

az alkonyfal résén

csendemet foltozom

hallgatással békén

békén a világgal

mindenről lemondva

álmaim és vágyam

már összepakolva

nyeli a csatorna

üresség semmivel

színtelen szivárvány

virágzó fák helyett

fölöttem csak márvány

fekete lapja fed

néhány szám pár betű

jöttem a semmiből

eltűnni egyszerű

szív helyén nő a fű

őszi pirkadat

felszakadt lüktető seb az ég

elvérzik sápadó teste az éjnek

harmat cseppen vöröslő messzeség

ravatal az éji meséknek

ébredés lángján korhadó álom

elhamvad hirtelen sóhajra ül

füstje mar könnyem pillámon

milyen sötét hideg lett itt belül

a hajnal karvalya kering

megbújó vágy ágy alatt remeg

lecsap a valóság véres az ing

kilincsen a gond kígyója sziszeg

szívtelen világ vár elindulok

dobogó húsom őrzi a párna

köd szitál ruhámon fagyos burok

tavasz suhan el nem nézek utána

télre vágyom dermesztő jégre

szél keze torkom szorítsa kékre

zuhanjak földre légszomjtól halva

hárslevelekre avar ravatalra

pont olyan

nyitott esernyőmből

zuhog az eső

talpam alatt szívem

buborékos kő

lenyugszik a remény

ott az ég peremén

összetört fényeit

szél söpri körém

nincs tavasz csak április

az ősz örök burok

sóhajtanék de minek

lassan haza indulok

cipőmbe kapaszkodva

a hideg sár lép velem

bámulom hisz pont olyan

mint szívemen a szerelem

furcsa istenség

nincs senki senki más

furcsa imádott  istenség lettél

mindenki  halandó

s elveszik belőlem

pedig csak vagy

semmit nem tettél

előbb a szél hallgatott el

behunyta szemét a nap

kifordult a föld

és már nem volt talpam alatt

csillagok törtek szét

apró finom  szilánkos lett az ég

szárnytalan repültem

bőrömön égett vérem az izzó festék

a csend hálójába esve

bámultam hangtalan mellkasom

eltűnt a dobogás és nem szorít

nem szorít a fájdalom

megérkeztem bár elvesztettem magam

szemedbe nézek s eltűnök benne

s utánam már béke béke van

félárbócon a csend

félárbócon leng a csend

fejet hajt a suttogás

nem méltó emlékezni

e szent napon semmi más

szennyes és mocskos a szó

így szólni sem érdemes

eldobott eszmék hantján

ünnepel az új nemes

ma nézz a múltba hallgass

kortyolj Petőfi verset

hazáról a nemzetről

más nem nem írhat szebbet

meséljen ki akkor élt

a régi könyv erre való

félárbócra a csendet

nem kell az orbáni szó

ha mégis szóra vágynál

szóljon Széchenyi Kossuth

mert ők e nemzet fái

hát ma ne hallgasd a szút

tövis tüske éj

vak hold koldul a tejút mentén      

mint aprópénz csörren a csillagsugár

fellegen botlik elcsoszog gyöngén

sötét foltjában fekete madár

tövis szememben a lámpafény

a nehéz csend szempillámra ül

kinn a párkányon gubbaszt a remény

majd szárnya hangja itt hagy egyedül

körém nő az este szúrós rózsaág

semmi az ember ha magában se hisz

zajokkal porladó avar a világ

csak az est ágából nő belém tövis

értelmét veszíti minden dobbanás

a csöndes lélegzetek hiábavalók

a magány ujjai közt metsző csattogás

 s mint rózsafejek hullnak a mondanivalók

szavak rügyeit letépi az éjjel

kietlen pusztaság a papír síkja

szeretni nekem nem lehet  fénnyel

vágyaim a sötét magához hívja

a csend leple

szürke alkonyi csend takar

szívem dobbanása  átüt leplén

csak lüktetés semmit nem akar

élek nélküled ez a balszerencsém

viaszként csorduló percek

a  vén idő hideg lábánál gyűlnek

megsárgult emlékek peregnek

majd mozdulatlanná kövülnek

még világít a szerelem kanóca

de fekete kormot fest lángja

itt hagy a remény a kis bicebóca

nincs erőm hogy kiáltsak utána

üvegpohár magány ereszkedik

szája köröttem a földet zárja

minden légzés egyre nehezedik

ez a szív s a szerelem haláltusája

fáradt percek

ágyamba zuhannak

a fáradt percek

kopott csillag hunyorít

a függönyön át

szívemben a szú

a dobbanáson perceg

és a ma maga köré

fonja bábját

korhadó szív körül

repedezett kéreg

réseiben sárga mohaként

haldoklik a vágy

a bábból kibújó holnap

lassú méreg

jó lenne újra halni

kínoz a honvágy

sötét sírgödör az ágyam

benne halott percek

álmok állnak fölénk

s rögöt dobva lassan eltemetnek

esti sóhaj

lábujjhegyen lép mögém az este

vállamon feszeng  a sárga lámpafény

árnyékom  asztalon kissé meggörnyedve

mint ahogy szívemben a kolduló  remény

óra ketyegésközt bujkálnak a csendek

apró szösz kering s pókfonálra ül

míg én a kastélykert fáin merengek

a délután fájdalma is előkerül

sóhajom ütődik a monitornak

bújik át az ablak résén szökik

és nem hagy semmit a szavaknak

az ihlet megvakult tükörként törik

hozzám bújnak a didergő falak

lámpát olt a magány sötét ölel

kalitka vagyok elbújó szavaknak

a végtelen csöndhöz már oly közel

néha

néha meginognak a hatalmas falak

sajgó repedés fut téglák sikoltanak

boltív torzul üvegét kupola szórja

szilánk és törmelék a falak sorsa

néha meginog a szív s a lélek

egymást üldözik mint lápi  lidércek

a szív gyöngül vágyakat súg hangja

a lélek üresen kong mint  magány harangja

néha meginog sőt eltörik az ember

ki reggel álmából kelni már  nem mer

hisz a valóságban minden lépés

szemrehányás isten felé kérdés

minek ad az isten szerelmet vágyat

ha azokra nincs ír sem bűnbocsánat

versvilág

dörömbölnek a versbe zárt szavak

a pont feszül a vessző dárda alak

szóközök tágulnak s a kérdőjelek

válaszért görbülnek s a gondolatjelek

te érted nyílnak téged idéznek

legyél hang s én a szó kit kitépnek

ki a sorok börtönéből rá leheletedre

legyek oxigén társa  jussak a szívedbe

ne itt legyek  a betűk alakjára fonva

ne legyek görcs mi sosem lesz kibontva

had legyek az mire oly régen vágyom

érintés  ölelés csók egy puha álom

ne legyek szó a testetlen kínvalóság

sorok közt gubbasztó sajgó nyomorúság

ne legyek  kit a hideg csended megöl

legyek egy hang szívedben legelöl

hisz mit számít más mit az egész élet

a világ nélküled csak málló enyészet

ne hagyj itt itt  hol verslábak tipornak

gyere nyújts kezet e szívbezárt titoknak

szavam hangod legyen érezd meg a lelkem

vigyél a szavakból vigyél el engem

ha csak egy lépésen egyetlen lépésen át

vidd a versem e  vén bolond aranyát

és ha nem kell csak  dobd le a sárba

had legyen semmi nem nyúlok utána

magamra borítom az itt hagyott csendet

és megfojtom magamban a sápadó szerelmet

…ne hagyj itt hol a szavak dörömbölnek

ne hagyj meg engem betűkbe zárt rögnek

vagyok aki lehetek

vagyok aki lehetek

egy bonsái a világnak

kiben nő a  végtelen

de mindig visszavágnak

cserepem apró szürke

vizem hangja is kimért

több a sötét mint a fény

nem kiálltok istenért

ide tesz és oda rak

ráncos kezű vén idő

levelem közt nincs virág

csak magány mi nagyra nő

vagyok aki lehetek

egy bonsai kis világa

szárba szökő félelmem

már nincs ki visszavágja

abdai töredék

ma minden magyar szóra

rideg sötét köd szitál

jaj te tétova óda

karján ringat a halál

erőtlen  járni sem bír

szívében Fanni remeg

arcáról a lázas pír

sáros avarba pereg

hol mondd hol van az ember

mindenütt csak fenevad

gyűlölet kezén fegyver

és a préda te magad

őrült felsőbbrendűség

rád sütötte billogát

a tébolyult szörnyűség

beléd mélyeszti fogát

a határ mint őszi ág

hullt az utolsó levél

pörgő csoda-versvilág

oly korban… már nem remél

a csend foga között szó

szép szárnya nem remeg

fölénk úszó mementó

„virrasztó éji felleg”

évelő

sápadó ablakon

jégvirágok nyílnak

szirmokon átdereng

a sárga holdsugár

és a fagyvirágok

a csend vállán sírnak

mikor a kéményből

a tűznek füstje száll

rád gondolok fagy szorít

lélek reped szív rian

nincs isten ki megsegít

ajkam szorítja fogam

serken a vér íze fáj

kínom könnyek közt nyelem

halál s köztem akadály

mért nem ölsz meg szerelem

olvad a hó tél szökik

ibolya kel fű közül

szirma fénybe öltözik

bibén méhnek csókja ül

rügy mosolyán hófehér

meggyfavirág születik

sóhajával fut a szél

alma szilva követik

rád gondolok leszel tű

szívbe öltő fájdalom

minden öltés gyönyörű

reménytelen bámulom

érzést hímző gondolat

szívfalára odavarr

szemed szád az arcodat

mindazt mint a vágy akar

pipacs pirul búzaközt

álmosan ring a kalász

fönn az égen sas köröz

bodzabokor hadonász

kakukk röppen odaszól

évet ígér a csibész

fácán riad valahol

még a nap is odanéz

rád gondolok fut a tűz

minden sejtem ég lobog

pokol falára kitűz

jön az ördög  vicsorog

kínjaimból verset ír

és kántálja Lucifer

de nem jut még puha sír

melybe testem lehever

rozsda marta falevél

keringőzve földre száll

hideget hoz már a szél

v alakban sok madár

kökény kékre fagy lehel

sárga fűközt jár a dér

elbújik ki élni mer

szállingózva itt a tél

rád gondolok mindig

múlnak az évszakok

fut a perc az óra

lassan elfogy időm

mély ránc fölött ősz haj

vének a mondatok

csak te maradsz örök

nem ölelt szeretőm

számtan mértan

mint egy tört a négyzeten

úgy  ülök itt a széken

kedvem aprócska semmi

nullára kerekítem

osztható önmagammal

már réges-rég nem vagyok

bennem a kivonás él

szorozni  meg nem tudok

egymásnak merőleges

a két megfoghatatlan

az álmom és a vágyam

de befogót magamban

nem találok nincs sehol

így nincs mi összekötné

az időm pedig kevés

nem válok derék-szöggé

mint elnyújtózó nyolcas

a szerelem úgy hever

hol kezdődött nem tudni

de úgy tűnik forever

igen itt törtek jönnek

mert egész az nem lehet

hiszen te ott én itt

elrontjuk a képletet

önmagam vízbe mártom

a bánat mennyi bennem

mint a kiszorított víz

már tele minden vedrem

a vízbe könnyem csordul

most vétlenül de csalok

cseppnyit szomorúbb lettem

lehet bele is halok

ha most összegzésre vársz

hát jó nem bánom legyen

számolatlanul vágyom

rád  egy egész életen

és nincs képlet egyenlet

mi magyarázatot ad

de te vagy az origó

mi fejem fölött halad

karácsony margójára

ülj le mellém hideg a semmi széle

de te ne rezzenj ne rezzenj mégse

nézd a világot úgy mint még soha

látod mennyi út egy sem fut sehova

térdig vagy derékig hazugságban állnak

azok kik szent este együtt vacsoráznak

valami még dereng egy születés szeretet

jó ez a fasírt dobd vissza anya a kenyeret

gondolják magunkban mily jó az isten

s várják hogy szívükbe beletekintsen

aztán megrezzenve kapnak kabát után

nem gondolták végig a szívűk úgy igazán

hol volt isten mikor egy gyermek tűzben égett

s hol mikor apja temette ki egy élő kísértet

és hol van nap mint nap ha baj van

csak most van itt az asztalnál a halban

vagy talán kettő az egy isten

egyik a bajban másik az örömben nincsen

vagy az ember is ki isten földi mása

mind a kettő bűnös egymást sose lássa

ki a bűnös ki pusztító tűzet szít a tájon

vagy az ki csak nézi a békés mennyországon

hogy ez a tűz az otthont s az embert falja

hát hogy üvöltsek hogy isten is meghallja

hiába vagyok jó fej leszegve járok

nincs előttem út csak kő és sáros árok

minek imádkozzak hisz lassan nincs kiért

istenhez szóljak de mi az istenért

nincs apám  bátyám és a sor végtelen

megannyi szerettem már csak gyertyafényeken

fel-fellobbanva lelkem paravánján

csak megvillannak s maradok én árván

minek és miértelme hogy legyen bennem hit

szeressek vakon egy sosem látott valakit

valakit ki megteremtet s talán már szégyell

vagy hibázott ő is megjelenni ezért nem merészel

vagy istent s engem is csak kitaláltak

úgy adtak szemet hogy vele sose lássak

legyek szolga ki fél s vakon remél

és majd hamvaink szétfújja s szél

nem kel karácsony nekem nem kell a hit

én szeretni akarok egy hús-vér valakit

ki viszont szeret más vágyam nincsen

ha ez teljesül legyek majd por s hintsen

utam végén semmibe az isten

de nem baj ha a semmi és isten sincsen

nekem nem kell karácsony két napos szeretet

én szeretni hoztam egy egész  életet

Szívradír

Dörzsölgetem, itt-ott átszakad,

az se bánom, ha semmi nem marad,

csak egy kopott, tépett szívalak,

körötte morzsa, utolsó szavak.

A való fakó, csak az álom festeget

omló falakra színes képeket,

rózsatövisek közt szappanbuborék

a lebegő ábránd, halott voltaképp.

Ha a hajnali bíbor szívemre oson

körömszakadtáig, de kiradírozom

míg nem lesz újra sápadt hófehér

fáj a tűzpiros, de mi az istenér’?

HÁRSFALEVELEK NET-Kötet

(katt a szövegre)

ringató

alkony ágyaz a Napnak

völgyben bágyad a fénye

árnyékok mosolyognak

alvó széncinegére

ritmust suttog a szellő

bokrok lejtik a táncot

sírva kacag egy felhő

mosva szürke világot

éj feketéje paplan

terül az alvó Napra

alszik a tűz a katlan

csend pisszen a szavakra

szirmát bontja az álom

bűbájos tavirózsa

kelyhén ring a világom

jöjjön a csók a múzsa

rekviem

isten verte szívverés

erekbe zárt büntetés

tüdő falta levegő

k