7. rész

- Ez nem igazság – mondta Rió. – Mindenkinek előbb sikerül egy lányt megtalálnia, mint nekem.

- Hagyd már, szerintem csak blöfföl. – legyintett Trey. – Ki akarna vele járni?

Lizi szeme szikrákat szórt.

- Mondjuk én – sziszegte.

A fiúknak leesett az álla.

- Te képes vagy egy ilyennel leállni? Találhatnál ezer jobb pasit, mint például minket – mondta Trey és biztatóan vigyorgott.

- Ööööö… Inkább nem – motyogta Lizi döbbenten.

Trey kissé sértődötten hallgatott. Lizi szintúgy, összefont kézzel. Mindenki csendben maradt.

- Fiúk, én nem akarok senkit kinyírni – szólalt meg békítően Zik.

- Ja, majd hiszünk is neked.

- Igazat mond. – szólalt meg Yoh. A többiek tátott szájjal meredtek rá.

- Lizi mondta, hogy ő – Ren Zik felé bökött – a te engedélyeddel van itt, Yoh.

Súlyos csend telepedett a szobára. Yoh úgy érezte, most szívesebben lenne akár Anna kiképzésén, vagy bárhol… Bátorság, Yoh! – biztatta magát, míg végre Lizi felmentette a magyarázkodás alól.

- Igen, az ő engedélyével van itt. – feleselt. – Talán azért, mert ő kicsit rugalmasabb, mint ti! Nem tudjátok elfogadni a változást! Egyedül Yoh közületek az, aki meglátja az emberekben a jót, mikor már senki nem hisz nekik! Egyedül neki van esélye a Sámánkirály címre!

A lány utolsó mondata úgy hasított a fiúk szívébe, mintha tőrt döftek volna belé. Lizi ráhibázott egy gyenge pontjukra: mindannyian tudták, hogy Yoh sokkal erősebb sámán náluk. Renen látszott, hogy agyonütné Lizit, ha nála lenne a guan-daoja.

- Nyugi Ren. Úgyis tudom, mit csinálsz. Nem tudsz megütni – mondta nagyon nyugodtan, amire a megszólítottnak már végképp elállt a szava. – Rendben. Ha ezt megbeszéltük…

Nemes egyszerűséggel kézen fogta Ziket, és kivezette az ámuló csapaton át. Az ajtóból még visszaszólt:

- Nem akartam senkit megsérteni, mert az nekem nem kenyerem. De ez az ostobaság, amit ti műveltek…

Megcsóválta a fejét, majd becsukta az ajtót maga után. A két sámáncsapat magára maradt a borús gondolatokkal.

Zik és Lizi csak mentek, mentek. Zik irányított, a lánynak fogalma sem volt róla, merre mennek. Már régen elhagyták a házat is, a tető sem látszott. Lizi aggódva tekintett vissza, a végtelen fák közé. Egy erdőben voltak. Zik megállt, de ezt barátnője nem vette észre, és nekiment.

- Bocsi – suttogta a félhomályban. Ide már a napfény derengése hatolt csak le, még délben is félig sötét volt.

- Nem kell suttognod – hallotta Zik hangját Lizi. – Nincs itt senki, aki bántana téged.

De miért jöttünk ide? – koncentrált Liz erősen a kérdésre. Már belefájdult a feje az összpontosításba, mikor végre elérte célját: emlékek, érzések, kavargó gondolatok: mind, mintha a sajátja lenne. Egy pillanat múlva erős ütést érzett, és elterült a földön. Meglepve nyitotta ki a szemét, és Ziket látta a tűzkarddal a kezében. A kard a torkának volt szegezve. Lizi nyelt egyet. Tudta, hogy azzal, hogy Zik gondolataiban kutatott, túlment a határon. És ezért most bűnhődni fog.

- Mit képzelsz, mit csinálsz? – kérdezte Zik dühösen. Szinte kiabált. – Ne képzeld azt, hogy csak te tudsz ilyen trükköket! Rent átverhetted, mert ő képzetlen sámán, de tudd meg, hogy én ezerszer erősebb vagyok, mint amilyen te valaha leszel!

Lizi behunyt szemmel tűrte a sértéseket. Már hozzászokott, hiszen a szüleitől minden nap hallott ilyen „jó szándékú kritikát”. Mégis, fájt neki, hogy ezt pont Zik mondja…

- Gyenge vagy – adta meg a kegyelemdöfést végül a fiú. Lizi szívébe mintha kést döftek volna.

- Gyenge vagyok, úgy gondolod? – ekkor már a földön ült, és a földnek is beszélt. Hangja remegett. – Úgy gondolod talán? Nem, nem vagyok az. Egész életemben arra neveltek, hogy sámán legyek, hát ismerem már nagyon alaposan. És még annyit: edzek, küzdök, takarítok, főzök. Ezek után, ha gyengének hiszel…

- Márpedig annak hiszlek – válaszolt Zik gúnyosan mosolyogva. – Mint a szüleid…

Lizi szívében megforgatták azt a kést.

- A szüleim… - teleszaladt a szeme könnyel. – Te ölted meg őket… Amikor megláttalak, azt hittem, magadhoz veszel a szüleim kárpótlásáért… De rájöttem, hogy a szüleim neked semmit nem jelentettek… Gondoltam, akkor talán én majd fogok… De nem értem neked sem semmit… - a földre csapott fájdalmában. Zik nyugodtan nézte a lány szenvedését. Igaza volt: Liz semmit sem jelentett neki, csak múló kaland volt, semmi más… De mit jelent ez neki: a világon semmit. Ő magasabb célért küzd. Mit jelentett ez szegény lánynak, akit még sohasem szerettek: halálos szerelmet.

- Mikor találkoztunk, éreztem, hogy kettőnk sorsa ugyanaz. Szeretet nélkül élni… Én úgy szomjaztam a szeretetre, mint sivatagi vándor egy korty vízre, de sosem kaptam meg. Találkoztunk, barátok lettünk, de éreztem, hogy valami rossz fog történni… És igazam lett, ide hoztál, hogy kínozz…

- Nem foglak bántani. Nem ütlek meg.

A lány büszkén felnézett.

- Engem megüthetsz, de nekem fizikai fájdalmat nem okozhatsz…

- Meglátjuk.

Lizi ismét a torkára szegezve érezte a tűzkardot. Aztán Zik felemelte a fegyvert, és lesújtani készült. Lizi nem egyesült a szellemével, nem használta a furijokuját sem. Mikor a kard a közelébe ért, egyszerűen felemelte a karját.

A vér piros esőként hullott a földre, mely mohón felitta. Lizi karján hosszú, mély vágás piroslott. Zik döbbenten nézett rá.

- Neked elment az eszed.

Lizi nehezen kipréselt magából egy fanyar, sírós mosolyt.

- Engem nem tudsz úgy bántani, hogy fájjon. – suttogta büszke szemmel.

Zik elmosolyodott. De most nem lágy, hanem gúnyos, megvető mosoly játszott az ajkai körül.

- Tehát neked a fájdalom semmi. Lássuk, mit szólsz ehhez.

A lány félve tartotta karjait a feje fölé, a karjáról a ruhájára csepegett a vér. Meglepetésére Zik megfogta a karját. Ugyanakkor hálás volt érte, hogy az ép kezén fogta meg. Zik lassan felfelé húzta, míg végül a lány felállt. Lizi lehajtotta a fejét. Úgy nézett ki ott, mint egy szerencsétlen kis mókus. Zik az álla alá tette a kezét, és felemelte a lány fejét.

- Nem is vagy olyan gyenge. Nekem egy időre most el kell mennem. Nem fogjuk egymást látni. De lehet, hogy te már csak az angyalokkal találkozol.

Megcsókolta Lizit. Mikor elengedte, a lány arcán csorogtak a könnyek. Megfogta a lány csuklóját, és szinte a földhöz vágta. A sebesült aléltan terült el.

- Viszlát, kedvesem.

Letépett egy rongyot a köpenyéből, bekötötte Lizi sebét, majd elnyelte őt az éjszaka.

Lizi azonban már nem volt olyan állapotban, hogy bármit érezni tudott volna.

- Ren mester, megtaláltam! – hangzott egy mély hangú kiáltás az éjszakában. Bason, a szellem az erdő felett lebegett.

- Rendben, szólj a többieknek is! – válaszolt Ren.

- Nem kell, itt vagyunk! – lihegett Yoh. Futva jött a csapattal a tisztásra. A látványtól azonban földbe gyökerezett a lábuk.

Lizi aléltan feküdt a füvön, selymes haja most kócosan terült szét körülötte. Karján véres kendő, lába sebes, csuklóján látszott, hogy valaki erősen megszorította. Fejéről lomha patakként csordogált a vér.

- Lizi! – kiáltott fel Yoh kétségbeesetten. Odarohant a lányhoz, és megrázta. – Lizi, élsz még?

Nem érkezett válasz.

- Lizi! – Yoh még erősebben rázta. A lány feje bábként billegett jobbra-balra. Nem látszott benne élet. – Azonnal kórházba kell vinnünk! Ha megtudom, ki tette ezt…

- Gyere haver, most ne ezzel törődj. A fő a csaj – nyugtatta Trey. – Vigyük el a kórházba, nincs olyan messze. Még biztos segíteni tudnak rajta.

A tisztásra súlyos csönd ereszkedett. Mindannyian ugyanarra gondoltak: mi van, ha mégsem…

A kórházban öt perccel később az egész csapat gondterhelten nézett Lizire: az orvosok azt mondták, az kisebb csoda lenne, ha túlélné. A karján nagyon mély a vágás, a csuklója megrándult, kisebb fejtörést is szenvedett, és mellé még egy-egy csont eltört.

Yoh még éjjel sem mozdult mellőle. Őrizte a lányt, míg a többiek csak kisebb csoportokban jártak be. Szomorúan meredt a szép arcra, amely most élettelenül pihent fehér párnák között. Nem tudta elviselni, hogy egy barátot így kell viszontlátnia. Ráadásul pont veszekedés után.

Aztán négy nap múlva Lizi óvatosan behajlította az ujjait. Yoh várakozóan nézett rá, de más nem történt. Akkor jött be a többi fiú. A lányok otthon maradtak, takarítottak, főztek. Lyserg sem jött el. Zik sem.

- Szerintetek felébred még?

- Nem tudjuk Trey, és nem mondok újdonságot, ha kijelentem, hogy MINDENKIT EZ ÉRDEKEL!!!

- Nyugi Ren, olyan piros vagy, mint a paradicsom! Tényleg, meséltem már, hogy…

A következő pillanatban hatalmas csattanás hallatszott. Ren rövid úton padlóra küldte Jocót.

- Nyugodj már meg, haver! Mindenki ideges…

Ren becsapta maga mögött az ajtót.

- Ennek meg mi baja… - nézett utána Trey fejcsóválva.

- Csak feszült. Mindenki az – válaszolta bölcsen Rió.

- Nem mindenki. Yoh, hogy bírsz olyan nyugodtan ülni, mintha nem is melletted haldokolna valaki?

- Mert tudom, hogy nem lesz baja. Visszajön.

- De jó neked… Én már nem tudom, mit higgyek.

A szobára megint csönd ereszkedett, és ebben a csendben egy halk kis hang suttogta:

- Itt vagytok?

A fiúk úgy pattantak fel a székekről, mintha darázsfészekre ültek volna.

- Ren, gyere be, él! Lizi él! – kiabálta Trey. A következő pillanatban egy nagy BAMM-mal kitárult az ajtó, mögötte a hitetlenkedő Ren.

- Ne kiabáljatok… - Lizi hangja ijesztően gyenge volt.

- Hogy érzed magad?

Lizi erőtlen szíve nagyot dobbant erre a hangra. Az ajtófélfának támaszkodva ott állt a mosolygó Zik.

- Bírom a szarkazmusodat… - Lizi végre kinyitotta a szemét, és egy fájdalmas pillantást vetett a fiúra. A többiek úgy kapkodták a tekintetüket közöttük, mintha teniszmeccset néznének. Zik továbbra is gúnyosan mosolygott.

- Bocs, de valaki megmondja, mi az a szarkazmus? Ziknek madara van?

- Fogd be, Jocó!

- Hagyjátok már, szerintem ez vicces volt.

- Téged tényleg kicsit túl erősen ütöttek meg, Lizi…

Lizi derűsen mosolyogva hallgatta a vitát, hogy Jocó vicces-e vagy nem. Csak akkor komolyodott el, amikor pillantása találkozott Zikével. A fiú szinte rajta mosolygott. Lizi érezte, hogy ha a többiek nem lennének ott, nevetne: milyen gyenge vagy, én megmondtam!

- A Sámánbajnoksággal kapcsolatban semmi hír? – kérdezte Lizi.

- Csak annyi, hogy már mindannyian megkaptuk a következő párosításokat. – felelte Morty.

- Hát te is itt vagy? – mosolyodott el Liz.

- Persze. Nem gondoltad volna, hogy hagyunk a pácban egyedül – Morty biztatóan rávigyorgott.

- Te tényleg jó kis barát vagy – nyugodtan tudtak beszélgetni, mert Jocó még mindig arról próbálta meggyőzni a fiúkat, hogy jó viccei vannak, amit ők hangosan elleneztek. – Ren nyugi, ne üsd meg…

Jocó akkor már a falon terpeszkedett, mintha felragasztották volna.

- Ren mester, gondolj a Hogyan… - kezdte volna Bason, de Ren közbevágott.

- Ha még egyszer emlegeted nekem azt a könyvet, eltávozhatsz! – ordította. Lizi kipattant az ágyból.

- Ren, nyugodj le! – tette a fiú vállára a kezét, mire az dühösen lelökte. Lizi döbbenten állt mellette. Még sose rázták így le. Ren is zavarban volt, mikor rájött, kivel bánt így.

- Ne haragudj… Csak… - a lány szeme megtelt könnyel. – Mindegy, menjetek el! Senkit nem akarok látni!

Zokogva borult vissza az ágyra. A többiek lassan kiszállingóztak. Egyedül az Asakura ikrek maradtak benn.

- Lizi, mondd el, mi történt! – kérte Yoh. Lizi megrázta a fejét.

- Nem mondhatom el – hüppögte. – Majd elmondja ő! – Zikre mutatott, aki eddig lazán a falnak dőlve állt.

- Miért pont ő? – értetlenkedett Yoh. – Mi köze van Ziknek ehhez?

Lizi felemelte a kezét, jelezve, hogy mindenki maradjon csöndben.

- Santana, nézd meg, hallgatóznak-e – suttogta a szellemnek.

Santana kinyitotta az ajtót, aminek következtében az egész csapat előreesett, ugyanis a kulcslyuknál hallgatóztak. Zavartan álltak fel.

- Izé… Bocs Lizi, csak érdekel, miről van szó – hebegte Trey elvörösödve.

- Semmi baj – Lizi hangja nyugodt volt. – Csak meg kell értenetek, hogy előbb velük szeretnék beszélni. Elmondom majd nektek is. Menjetek haza, légy szíves.

- Igenis, Lizi kisasszony! – mondta Rió előzékenyen, és elkezdte kifelé terelgetni a csapatot. Mikor újra becsukódott az ajtó, Lizi Yoh felé fordult.

- Több köze van, mint gondolnád.

- Igen – vágott közbe Zik. Hangja szemtelenül nyugodt volt még mindig. – Ugyanis én voltam.

Yohnak leesett az álla, és jó ideig nem is vette észre. Aztán becsukta a száját, és nyelt egyet.

- Ne vicceljetek, én komolyan kérdeztem – kezdte bizonytalanul.

- Nem viccelek. Nézd meg ezt a vágást: ilyet csak a Tűzkard tud csinálni – Lizi letekerte a kötést, és megmutatta a sebet Yohnak. A fiúk visszahőköltek a látványtól. A karján mély vágás tátongott, és egy kissé meg is égett. – Na látod. Sok furijoku kell ahhoz, hogy egy seb így nézzen ki. És csak egy embert ismersz, akinek nagyon-nagyon sok furijokuja van. – Liz Zikre nézett. – Ő pedig itt van a szobában.

- Igen, én voltam. – lépett előre Zik. – Egyáltalán nem bánom. Megérdemelte.

Lizi szeme teleszaladt könnyel.

- Nekem nem baj. Megszoktam már, hogy akiről azt hittem, barát, ellenséggé válik – zokogta. – Az egyetlen, ami fáj, hogy gyengének neveztél. Ha tudnád, min mentem keresztül, míg végre itt vagyok, nem mondanál ilyet!

- Bocs, de ez nem igazán érdekel.

- De mi történt? – értetlenkedett Yoh.

- Majd elmondja Miss Nem Vagyok Gyenge Kisasszony – gúnyolódott Zik.

- Utállak Zik, tudd meg! – kiáltotta Lizi. Zik csodálkozva nézett rá.

- Igen? Majd meglátjuk. – egy lobbanás, és eltűnt.

- ZIK!!! – ordított a lány. Yoh rémülten hőkölt vissza. Még nem látta a mindig nyugodt lányt ennyire kiborulni.

- Nyugi, Lizi! – nyugtatta. Lizi felült az ágyban, és arcát a kezébe temetve zokogott. – Nincs semmi baj.

- De van – hüppögte a lány. – Tönkreteszem a saját életemet, az nem baj. De másokét is…

- Nem baj? – hüledezett Yoh. – A te életed nem baj?

- Én már megszoktam.

Egy pár percig néma csönd volt. Aztán újra Lizi szólalt meg:

- Figyelj, Yoh… Ezt nem kellene elmondani a többieknek. Ugye nem mondod el?

- Valahogy meg fogják tudni.

- Ígérd meg, hogy nem tőled fogják megtudni.

- Megígérem.

- Köszönöm, Yoh. – a lány szeme hálásan csillogott. – Akkor elmondom, mi történt…

Mesélt, csak beszélt egy fél órán át. Yoh gondterhelten hallgatta.

-… Aztán azt mondta, hogy egy időre el kell mennie, és nem fogunk találkozni. A földhöz vágott, és onnantól nem emlékszem. – mire a lány idáig ért, újra rátört a sírás. – Nem szoktam pedig sírni – törölgette a könnyeit. – Nem is tudom, mi van velem… De ez annyira fáj…

Yoh megértően bólintott.

- De a legnagyobb baj az, hogy érzem: nem mondta el, miért tette ezt…

- De hát azt mondta, hogy a gyengeséged…

- Nem – vágott közbe Lizi. – Nem ez volt az oka. Érzem, és amit én érzek, az általában helyes. Ugyanis félig jós vagyok. – Yoh döbbenten meredt rá. Liz elmosolyodott. – Igen, egy rész sámán, itako, jós, mágus, szóval igazi kis keverék vagyok. De néha haszna is van.

- Váo – Yoh elismerően füttyentett. – Színes egyéniség vagy…

- Nem tudom, képes leszek-e még valaha is nevetni… - Lizi fáradtan hátradőlt az ágyban, és elnyomta az álom.

Lizi nyugodtan aludt, nem zavarta senki. Yoh óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Útközben azon törte a fejét, amit Lizi mondott, na meg persze hogy mit meséljen be a fiúknak.

Éjfél volt, a szellő hűvösen legyezte az alvó lány arcát a nyitott ablakon át. A mező virágainak friss illatát hozta magával, és az ígéretet, hogy minden jobb lesz. Az álom csalóka reménye nyomban kiröppent Lizi szeméből, amint egy meleg kéz az arcához ért.

A kéz elkezdte simogatni az arcát. Lágyan, finoman, mint azt egy perce a szellő is tette. Ugyanakkor Lizi érezte, hogy valaki ül mellette az ágyon. Ez a valaki most fölé hajolt. Lizi puha ajkak érintését érezte az arcán. Ugyanakkor az idegen ezt suttogta a fülébe:

- Ébren vagy?

- Igen – felelt halkan a lány. – Miért jöttél vissza, Zik? – a hangjában nem volt szemrehányás, düh, harag vagy sértettség, azzal a végtelen szeretettel beszélt, ami mindig is jellemezte társaságban. Óvatosan felült.

- Miattad – a fiú hangja szomorúan csengett.

Lizi a szemébe nézett, és ekkor vette észre, hogy könnyek csillognak benne. Zik finoman az arcához érintette a kezét, mire Lizi megfogta. Hirtelen átölelte a fiú derekát.

- Miattam jöttél vissza? Ha Yoh elkap, nagy balhé lesz belőle.

- Tudom. De miattad ezt is vállalom.

Lizi felemelte a fejét. Zik az ölébe vette a lányt, és óvatosan simogatni kezdte a haját.

- Haragszol rám, ugye?

- Nem. Nem haragszom, nem szoktam. Csak fáj, amit tettél.

- Ugye nem mondtad komolyan, hogy utálsz?

- Csak dühömben mondtam. Persze, hogy szeretlek.

Zik szívét megmelengették ezek a mondatok.

- És hogy érzed magad?

Lizi sóhajtott egyet.

- „Társasága lángzó érzemények,

Kínos emlék, és kihalt remények.”

Ha költőien fogalmazunk, körülbelül ez.

- És miért kihalt a remény?

- Mert tudom, hogy nem szeretsz.

Zik meglepetten nézett a lányra.

- Miért nem? Ezt honnan szedted?

- Van annyi eszem, még ha gyenge is vagyok. – a lány szomorúan leszegte a fejét. – Kilépek a viadalból.

Zik azt hitte, nem jól hall.

- Te? Több esélyed van, mint Ren Taonak!

Lizi felemelte a fejét. Pillantása találkozott Zikével. A fiú elmosolyodott.

- Itt beszélgessünk, vagy máshol jobb lesz?

- Hogyan megyünk innen el?

- Bízol bennem?

- Persze.

Zik az ablakhoz ment, és kitárta. Alattuk tíz emelet mélységben terült el a sötét föld. Nem látszott sehol fény.

- Akkor gyere ide.

Lizi engedelmesen odament az ablakhoz.

- Mit akarsz csinálni? – kérdezte vacogva.

- Kiugrani – felelte nyugodtan a fiú.

- MICSODA? – visította Lizi, de Zik befogta a száját.

- Azt mondtad, bízol bennem, de ne sikíts mert lelepleznek – suttogta megnyugtatóan.

- Én nem merek kiugrani – válaszolt remegve a lány. – Legalább írok egy cetlit Yoh-nak, hogy ne keressen, majd megyek vissza a házba.

- Oké.

Lizi gyorsan lefirkantotta, hogy ne várják, majd odament Zikhez, és megfogta a kezét.

- Na jó, ha te mondod… - behunyta a szemét.

Zik elrugaszkodott a párkánytól, maga után húzva Lizit. A harmadik emelet magasságában aztán egy tűzgömb lángoló oldala tűnt fel körülöttük. Lizi ösztönösen belekapaszkodott Zik karjába, és közelebb húzódott hozzá. A tűzgömb eltűnt.

Nem messze onnan, az erdőben bukkant fel két utasával együtt. Mikor leereszkedtek, Lizi enyhén támolygott, végül leült a fűbe.

- Soha többet… - motyogta. Arca olyan sápadt volt, mint a feje fölött fénylő telihold. – Soha többet… Ilyet nem…

Zik mosollyal ajkán ült le mellé.

- Rossz volt? Én nem éreztem soha, hogy rossz lenne…

- Nem tudom, olyan fura érzés volt… Nagyon meleg, forró…

- Akkor az erőm még nem fogadott el teljesen.

- Az erőd?

- Igen. Tudod, mikor egyesültem a Szellemek Királyával… Egy pillanat, ne üljünk itt sötétben.

Tűz lobbant fel előttük a tisztás közepén. A lángok halk ropogással járták táncukat, s füstjük fakó kísértetként szárnyalt a felhős ég felé. Zik és Lizi közelebb húzódtak a tűzhöz.

- Ott tartottál, hogy a Szellemek Királyával egyesültél.

- Igen. Mikor egyesültem vele, részt kaptam a hatalmából. Úgy gondoltam, már nem lehet több erőm, de mégis kaptam még. Úgy éreztem, felrobbanok.

„A kis szerény” gondolta Lizi.

- Ezért tudtak Yoh és a társai végezni velem. Nem azért, mert Yoh olyan erős és különleges sámán. Hanem mert életem leggyengébb pillanatában kaptak el. Az erő részemmé vált, segített abban, hogy visszatérjek. De nem csak emiatt tudtam visszajönni. Éreztem, hogy valakinek szólít a szíve, mint Yoh-t a barátai, de ez az érzelem erősebb volt…

Lizi elpirult. Érezte a célzást a mondat mögött.

- Amikor visszajöttem, elindultam Tokió felé. Nem volt könnyű út, Amerikából idáig. A világ két vége. Te honnan jöttél el idáig?

Lizi meglepetten nézett a barna szempárba, melyben a tűz tánca fénylett. Zik még sosem kérdezett tőle semmit, amiben a szavak mögött ilyen kíváncsiság bújt volna meg.

- Én Európa szívéből – felelte a lány a tűzbe meredve. – Egy Magyarországnak nevezett kis országból. Kicsi, de gyönyörű szép, az Alföld a végtelen búzamezőkkel, a Mátra a zordon fenyvesekkel… Abban a kis országban összezsúfolta a Teremtő a természet összes szépségét – ezt tiszta szeretettel mondta, látszott rajta, hogy lelke a költők világába repült, már túl van ezen a földi világon, a telihold tiszta fényénél szárnyal a magasban… - De onnan is elmentem. Amerikába utaztam, minél távolabb a szülői háztól. Hónapokig bolyongtam úttalan utakon a Nyugati-sivatagban, míg végül rátaláltam a Patch indiánok törzsére. Silva magához vett, tanított engem, megismertetett a sámánság magasiskolájával. Képzett harcosnak számítottam, aki mellett eltörpülnek az olyanok, mint Ren Tao. Akkor éreztem magamat először boldognak. Örömömet beárnyékolta ugyan szüleim halálhíre, de egy kész ételt sem tettek elém soha az asztalra, miért bánkódtam volna? Aztán megjelent a jel. Silva útnak indított Tokióba, hogy itt legyek, ha elkezdődnek a csaták. Innen a második körben ismét visszamentem Amerikába, Dobyvillage-ben azonban Silva el volt foglalva, magam maradtam hát ismét. Aztán lefújták az egész harcot, és ismét ide kellett jönnöm, várni az új kezdetet. És itt találkoztunk. – a lány elmosolyodott. – Onnantól már tudod a történetet. De bármerre is jártam, a szívem mindig hazahúz Magyarországra… Ha majd véget érnek a sámánharcok, talán ellátogatok haza… - a mondat abszurditása kizökkentette a mélázásból. Összenéztek, és tudták, hogy mindkettőjüknek ugyanaz jár a fejében. – De különös… Ha véget ér a Bajnokság… - Lizi beleborzongott a mondatba. – Mi lesz akkor?

- Tényleg érdekes mondat volt ez, de eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy akkor mi lesz? – kérdezte Zik. Már ő is érezte a lány lelkében keringő nyugodt, mélázó állapotot, a szárnyalása magával ragadta, nehezen tért vissza a földre.

- Sámánharcok nélkül semminek semmi értelme nem lesz – roskadt magába Lizi. Szárnyait mintha lenyesték volna, gondolatait ketrecbe zárta a megdöbbentő észrevétel. – Mit fogunk csinálni? Yoh azt mondaná, hogy csapunk egy nagy bulit, de ez valahogy nem nyugtat meg… Silva mindig Szélszellemnek hívott, amiért a gondolataim mindig elkalandoznak – mosolyodott el. De a mosoly gyorsan lehervadt ajkáról. – Egész életemben sámánnak tanultam, hogy fogok megélni? – sóhajtotta.

- Nem leszel egyedül – suttogta Zik inkább a lángoknak, mint a lánynak. – De én nem foglak szeretni…

A balzsamos levegő Lizi számára jéghideg és csípős lett, gondolatait megdermesztette, és mint amikor madarak keringenek haldokló társuk körül, a fejében a remények is úgy tettek, de itt az összes remény meghalt a lány szívében. Leszegte fejét. Távolabb akart húzódni Ziktől, hogy ha már nincs remény, ne is keltsen hiú ábrándokat testének közelsége. Zik azonban elkapta a csuklóját.

- Nem azért, mert veled van baj. – suttogta továbbra is a tűznek. – Nekem nincs szívem, nem tudok szeretni… Nem tudok érezni.

Lizi szemében újralobbant a tűz.

- Ezen tudok segíteni – mondta halkan. Zik kétkedve nézett rá. – Gyere ide és hunyd be a szemed…

Lizi hozzábújt Zikhez, majd a fiú becsukta a szemét. Lizi felemelte a fejét.

Zik puha, meleg ajkak érintését érezte az ajkain. Ahogy Lizi hűvös keze hozzáért az arcához, a bőre bizsergett, egész bensője egy boldog, édes remegés volt, ahogy a lány csókja szétolvadt a testében, átmelegítette, felforrósította… Úgy érezte, már nem számít a bajnokság, akármi történjék, védenie kell a lányt… és szeretni fogja, igen.

Aztán egyszer a végtelen boldogságnak is vége lett. Ajkaik elváltak egymástól, Lizi szemében tiszta, szép tűz égett, ahogy Zikre emelte pillantását.

- Ugye van szíved, különben nem éreznéd így magad – suttogta a lány. Hangosan nem mert megszólalni, nehogy ez a gyönyörűség, ami kettejük szívébe szállt, mint törékeny kismadár, elszálljon.

- Van – válaszolt Zik. – És a szívem mindörökre szeretni fog…

- És mit kapok? – kuncogott a lány. Zik értetlenül meredt rá, mire Lizi megmagyarázta: - Bebizonyítottam, hogy van szíved, cserébe én is kapok valamit?

- Persze, amit csak kívánsz.

- Azt rád bízom, mit teszel. – Lizi szemében pajkosság látszott, Zik elmosolyodott. Felemelte Lizi fejét, és viszonozta a csókot.

- Ez… fantasztikus volt! – susogta a lány. – Zik, én… El sem tudom mondani, mennyire szeretlek!

- Nem vagy egyedül. Végre szerethetek… - Zik átölelte Lizi vékony derekát. – Szerethetlek… Örökké…