[…]
A Sötét Vadászok szigetén, Tahu alig heverte még ki a történteket. Jobban örült volna, ha megkínozzák… azt emelt fővel tűrné, ahogy Toához méltó. De ehelyett… ahogy lenézett nem önmagát látta. Az arca eltorzult. Megnyúlt és a maszkot ráncok és rücskök barázdálták mindenfelé. Nem nézett még tükörbe, de az árnyékából látta, hogy hosszú szarvak nőttek rajta. A jobb keze helyén, egy kardmarkolat volt beépítve, amin bármikor meggyújthatott egy lángkardot. A teste is alaposan átalakult. A Nuva páncél szerencsére megmaradt szép, ezüstös formájában. De a háta meghajlott és a karjai hosszából ítélve, kényelmesebb, ha majd négy végtagot használ a gyorsabb mozgáshoz. És a hátán volt még valami. Egy pörgettyű, amiben furcsa korong volt. Felfedezte, hogy felállíthatja, így a feje fölött tudja kilőni a korongot. Tahu nem tudta, mivé lett… csak egy dologra tudott gondolni. Egy szörnyetegre.
Éjszaka már nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben vele. A holdak fénye besütött azon a résen, ahonnan a termet megvilágító fény jött és pont rá esett. És ekkor furcsa késztetést érzett, hogy felvonyítson. Sőt, meg is tette. Mély hang volt. Inkább ijesztő és fenséges, mintsem állati. De kétség kívül az is volt benne. Tahu lehajtotta gyorsan a fejét, hogy meneküljön a holdfény elől.
- Mi történik velem, Lariska?? – kiáltotta.
- Átváltozol. – felelte a nő hangja a sötétségből.
- Mivé?
Lariska belépett a fénybe, lehajolt hozzá és felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen.
- Jóbaráttá. – felelte. – most már készen állsz, hogy meghallgasd az ajánlatomat? Vagy itt akarsz maradni és tovább vonyítani a holdaknak?
Tahu felsóhajtott… majd bólintott:
- Rendben. Meghallgatlak. De figyelmeztetlek, hogy…
- „Figyelmeztetsz”?? Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz kicsi Tűz Toám! De tudod mit… tetszik, hogy ilyen bátor vagy!
Ekkor Lariska megsuhintotta karmait és a kötelek szétszakadtak. Tahu végre szabad volt. Megállt ugyan két lábon, de a mozgás gyorsabb volt, ha hosszú karjait is használja… mint egy rahi. Lariska rámosolygott és intett, hogy kövesse.
Odakinn egy hosszú kőfolyosó várta őket… és néhány furcsa alak. Sötét Vadászok voltak, de még nem volt bennük az a furcsa, ijesztő megjelenés.
- A tanítványaim. – mondta Lariska csak úgy félvállról. – minden magas beosztású, Sötét Vadász kötelessége, hogy tanítsa az újoncok egy csoportját.
- Érdekes lehet. – ismerte be Tahu.
Egy terembe mentek a folyosó végén. Az egyik oldalon nem volt fala, csak oszlopok tartották. És odalenn egy sziget partjai rajzolódtak ki Tahu szeme láttára a gyér napsütésben. Ám még csak messziről látta. Sötét sziklákat látott és rengeteg, toronymagas épületet. Az előbbi, gyér napfény azonnal eltűnt, ahogy a sziget fölött keringő, sötét fellegek összezáródtak. Odakinn minden sötét, fekete és rideg volt. Lariska egyelőre megállította a terem közepén. A három fiatal Vadász mögöttük állt meg, de lesték Tahu minden mozdulatát.
- Az Árnyékos még nem tudja, hogy szabadon engedtelek. – kezdte Lariska. – kétség kívül sérelmezné, hogy az engedélye nélkül tettem.
- És honnét tudod, hogy ezek itt nem mondják el neki? – sandított hátra Tahu.
- Hűségesek hozzám. A mesterükhöz.
- Aha… ahogy te az Árnyékoshoz? – gúnyolódott Tahu.
- Nem egészen – Lariska elmosolyodott. – tudják mekkora erőm, van. Félnek tőlem.
Tahu meglepetten látta, hogy az újoncok megremegnek, ahogy Lariska rájuk néz.
- Ez a vezetés kulcsa, Tahu! – folytatta Lariska. – a jó vezető mutassa meg az alárendeltjeinek, hogy miért is kell engedelmeskedniük! Mutassa meg, mennyivel hatalmasabb náluk és hidd el, ez hatásos! A Toának és a Turagának is így kellett volna bánnia veled! Ha félték volna az erődet, nem bántottak volna folyton! Gali nem mert volna árulkodni és Vakama is kétszer meggondolta volna, hogy kihívja-e a haragodat a titkolózásával! Megkaptad volna a tiszteletet, amit érdemelsz… ami egy vezérnek kijár!
Tahu elszomorodott az emléken… és düh kezdett feltörni benne, ahogy végiggondolta, mennyire igaza van Lariskának.
- Gondolkozz! Miért tiltotta meg Vakama, hogy gyakorolj?
- Mert félt tőlem?
- Talán. De talán csak a befolyását féltette. Gondold el! Mióta csak az eszedet tudod, azt csináltad, amit Vakama is helyeselt! És ha megtiltott valamit, azt te engedelmesen nem csináltad többé! Nem jutott még eszedbe, miért teszik mindezt? Élvezi, hogy hatalma van feletted! Rajtad keresztül harcol, így neki nem esik baja!
- És a többi Toa?
- Csak hátráltatnak téged? – kérdezte félvállról Lariska. – te sokkal többet érdemelsz náluk! Higgy nekem… láttam őket! Mit gondolsz, miért neked adom ezt az ajánlatot és nem valamelyik másik Toának? Mert értékes vagy Tahu… olyat látunk benned, ami a többi Toában nincs! Egy meg nem értett, igazi, karizmatikus vezért, akinek csak meg kéne adni a megfelelő hatalmat… és a nevét örökre bevéshetné a történelembe! Toaként a társaid csak hátráltatnak a kiteljesedésben…
Tahu érezte, ahogy a düh felkúszik benne, de mindent megtett, hogy elfojtsa. Érzett magában valamit. Az a fele, amit eddig a józan esze és a szíve tartott kordában, sokkal nagyobb lett és egyre ostromolta azokat a falakat, amik közé rekesztette.
- Gyere közelebb! – intette Lariska.
A terem közepén egy lyuk volt… amiben folyékony protodermisz volt. Tahu ilyet utoljára Makuta barlangjában látott. És a folyadék felkavarodásával egy kép jelent meg… Mata Nui! És Ta-Koro!
- Ta-Koro! Az otthonom. - Tahu lenézett magára… hogy mehetne így vissza? – bár így nem mehetek vissza, még mindig sokat jelent nekem…
- És még mindig sokat jelenthet, Tahu! – szólt Lariska. – mi felajánljuk a lehetőséget! A tiéd lehet! Tahu Nuva, a sziget királya! Úgy uralhatod Mata Nuit, ahogy csak jónak látod! Ta-Koro lehet a hatalmad központja! Azok segítségével, akik megfelelően hallgatnak rád… – Lariska közelebb hajolt. – vezesd a Sötét Vadászokat!
- És NEKED hol a helyed ebben? – Tahu már könnyedebbre vette a figurát és pimaszul mosolygott Lariskára.
- Egy ágyat bármelyik ügyetlen matorán szolga el tud készíteni! – felelt Lariska és sokat sejtetően mosolygott. – és egy trónus is tetszene a tiéd mellett.
Tahu elképedt. Ez nem lehetséges! Még azt sem tudja, mit kéne tennie!
- Ez… nem megy! – Tahu elfordult. – nem tudom, hogy vihetném véghez!
- Megértem, hogy kételkedsz. Bizonyítékot akarsz, hogy igaz, amit mondok. – Lariska parancsolóan a tanítványaira nézett és hirtelen az oszlopok közti peremre mutatott. – vessétek le! – kiáltotta és a középen álló tanítványra mutatott.
Az újoncok mind megindultak, egymáson átesve és szinte verekedtek a lehetőségért, hogy elsőként vethessék társukat a felhőkkel borított mélységbe. A Sötét Vadász hiába hadakozott… nem tehetett semmit. A társai, akik mellett eddig olyan nyugodtan állt, hirtelen ellene fordultak és levetették a mélybe. Tahu szája tátva maradt. Miért csinálták ezt??
- Engedelmesség. – szólt Lariska. – az első lecke a sok közül, amit megtaníthatunk itt neked. Az alárendeltjeid felett akkora hatalmad van, amekkorát csak jónak látsz!
Tahu elképedt. Odalenn eloszlottak a felhők és… rengeteg mozgó alakot látott. Majdnem mind másmilyen volt. Csak egy idő után tudta megkülönböztetni a különböző fajtákat. Mind egyszerre mozogtak egy ordítozó hang utasításaira. Tahu felismerte, hogy az árnyharc mozdulatait gyakorolják.
- Íme… a tanítványok. – szólt Lariska. – a legtöbbjük elhullik a kemény kiképzés, vagy saját tanára kezétől. De hidd el… ennél fegyelmezettebb, erősebb, és engedelmesebb hadsereg nincs a világon!
- És az én dolgom lenne, hogy vezessem egy részüket?
- Nem csak egy részüket Tahu… - Lariska odahajolt mellé és a szemébe nézett. – az egészet!
Tahu most már valósággal csodálta a lenyűgöző sereget. És ez mind az övé lehet? Parancsolhat… és ez az egész itt, engedelmesen megteszi, amit ő mond!
- Már csak be kéne bizonyítanunk, hogy alkalmas vagy a feladatra. Pillanatnyilag Sentrakh a hadsereg parancsnoka. De ez könnyen megváltozhat…
- És ez olyan, amit engedne a te Nagyurad?
- Van rá megoldás… - suttogta Lariska. – hat módon is…
- Hallgatlak.
Tahu érezte, ahogy a falak, amit az akaratából és a szívéből emelt, szertefoszlanak, és valami kiszabadul. Egy olyan érzés, amit eddig mindig elfojtott. De most, hogy szabad lett… felfoghatatlanul csodás érzés volt. Ordítani tudott volna az örömtől… és ordított is. A mély hang feltört belőle és mintha láncok törtek volna el, melyek a földhöz szegezték. Szabad volt, saját akarattal, saját élettel. És hamarosan… saját hatalommal! És ezzel a hatalommal megfizet azoknak, akik ebbe a börtönbe kényszeríttették… a saját teste börtönébe.
Takua csendben ült a Kini Nuin és a lemenő napot nézte. Szép tiszta volt az ég, így biztosan láthatóak lesznek majd a csillagok. Szeretett itt ülni. Emlékezett… itt változott Toává, itt tette fel a Fény Maszkját. Nehéz döntés volt, de meghozta és nem bánta meg. A Fény Toájaként sok mindent elvártak ugyan tőle, de egyik sem volt lehetetlen. Sajnálta, hogy nem mehetett a többi Toával, de valakinek itt is kell maradnia. És ő egyedi. Őt nem lehet megismételni… sajnos. Ezért néha a többiek úgy vigyáznak rá, mint a hímezett gukkótojásra…
Szörnyű fájdalom hasított a szívkövébe és egy pillanatra még a látása is elhomályosult. Mintha kitéptek volna belőle egy darabot. Takua összegörnyedt és… hallani vélt valamit. Egy vadállati ordítást a semmiből. A hang, ismerős volt… mintha hallotta volna valahol. A botjáért nyúlt. Talán a bot erejével enyhítheti a fájdalmat. De hiába koncentrált, ahogy szokott. A bot halványan foszforeszkált, de nem tett semmit. Takua megrémült. Még egyszer megpróbálta, de a bot most még annyit sem tett, mint az előbb. A Nagy Szellem nevére… ez nem lehet. Nem szabad így lennie! Az ereje… eltűnt!
Úgy tűnt az alagútnak nem akar vége szakadni. Gali abszolút nem érezte jól magát idelenn, Lewát pedig, már úgy kellett támogatni. Lewa sem a víz alatt, sem a föld alatt nem érezte jól magát. Onua viszont elemében volt. Ha akadályba ütköztek, törte nekik az utat. A Sötét Vadászok hátrahagytak pár akadályt, hogy meggátolják, hogy utánuk jöjjön valaki. Nidhiki és Krekka haladtak elől. Az alagútban nem lehetett eltévedni. Csak egyenesen vezetett lefelé. De Gali bízott benne, hogyha a végére érnek a két Vadászt nem hagyja cserben az emlékezőképessége. Hibásnak érezte magát. Ha nem szól Vakamának… talán nem történik mindez! Miért kellett jártatnia a száját? Igaz, hogy csak jót akart, de ez akkor sem volt helyes! Hirtelen fény tűnt fel az alagút végén.
- Megcsináltuk! – ujjongott Lewa és még Pohatu vállát is elengedte örömében.
- Hála a Nagy Szellemnek! Már azt hittem ez egy végtelen alagút! – sóhajtott Pohatu.
- Ha kiérünk, első dolgom lesz fejest ugrani a legközelebbi tóba! – vigyorgott bután Krekka.
Ahogy kiértek… végtelen óceán partjára érkeztek. Ameddig a szem ellátott… víz volt. Vagy mégsem? Gali közelebb ment. Ez nem víz… ez…
- Ez protodermisz! – szólt megdöbbenve. – ez egy egész óceán, színtiszta, folyékony protodermiszből!
- Valóban lenyűgöző! – Onua csodálkozva sétált az óceán partjáig. – gondoljátok el, hány kolhii-labdát lehetne kiönteni ebből az óceánból!
- Honnan került ide ez a rengeteg fém? – Kopaka belenyúlt az anyagba, ami gömbökké alakulva kifolyt az ujjai között, mint a higany.
- Ahonnan egy normális óceánba a víz! Csak anyagi különbség van! – felelt Nidhiki.
- Hogy jutunk innen a Sötét Vadászok szigetére?
- Erre! – Nidhiki elindult a part mentén.
Eddig egyikük sem vette észre, hogy van egy vékony partvonal, ami nagyon messzire húzódik. Szinte a semmibe veszett. Ezt követték innentől fogva. Ez is szép kis séta volt, de sokkal kellemesebb volt a friss levegőn, mint az alagútban. Mind nagyon meglepődtek, hogy olyan volt, mintha szabad ég alatt és nem a föld alatt lettek volna. Kék ég volt, felhők… és… két napkorong ragyogott az égen. Ez kicsit szokatlan volt, de gyönyörű. Így hamar megfeledkeztek róla.
- Pontosan hogyan jutunk a szigetre? – kérdezte Gali Nidhikit, aki elől ment.
- Hamarosan látni fogjuk a távolban. – magyarázta Nid. – aztán meg kell keresnünk az átkelőt. Az az egyetlen bejárat a szigetre. És mielőtt megkérdeznétek, hogyan jutunk be – Nidhiki kidobott eléjük egy hosszú láncot. – engedjétek, hogy elmagyarázzam!
Gali és mindenki megijedt. A láncra öt bilincs volt rögzítve.
- Arra gondolsz, hogy…
- Tegyétek fel! – utasította Nid. – ha be akarunk jutni, muszáj! Toák nem juthatnak be oda másképp, mint fogolyként.
- És veled mi lesz? – kérdezte Pohatu gyanakodva.
- Engem ismernek. – felelt Nid. – nem kell mást mondanom, minthogy visszatértem!
- Aha… kényelmes. – morogta Onua és kelletlenül felkaparta a földről a bilincset.
A hosszú séta kietlen vidékre vitte őket. Nidhikinek igaza volt. Messze a látóhatáron, feltűnt egy sziget, rajta egy magas heggyel. Itt a partvonal kiszélesedett és tűhegyes sziklák sora meredezett az ég felé. Mintha egy utat jelöltek volna ki a partig, pont szemben a szigettel. Mikorra ideértek, a bilincs már mindenkire felkerült és szépen, libasorban haladtak Nidhiki és Krekka között. A sziklák között lelassítottak. Gali haladt Nidhiki mögött, így érezte, hogy valamitől tart. A sziklák között és a vízen a sziget felé, sűrű köd ült. Baljós egy hely volt. Nidhiki idegesen tekingetett jobbra-balra és készenlétben tartotta a fegyverét.
- Mitől tartasz? – kérdezte meg végül Gali.
- Csak figyelek. – jött a rövid válasz. – az őrök miatt.
- Őrök?
- Araka és Arteka. A sziget kapujának őrei. Senki nem léphet a szigetre az ő engedélyük nélkül. Sajnos rossz szokásuk, hogy mindenkivel hülye játékot űznek, aki át akar jutni!
Hirtelen két hatalmas alak emelkedett ki a sziklák közül. Mindenki rémülten felkiáltott és hátrébb ugrott. Mindkét alaknak fekete páncélja volt. Az egyiknek a sisakján hatalmas, égnek meredő szarvak voltak, a másikén egy tarkóig nyúló taréj. Az utóbbinak keskeny, sárgán fénylő szemei voltak és hosszú dárdája, a másiknak vörös szemei és két hatalmas fejszéje. Ám mindezek ellenére, Nidhiki bátran, szinte természetesen állt ki eléjük.
- Hello fiúk! Bocs, de ez most nem jött össze! Még élünk.
- Nid! Ezer éve, hogy utoljára láttalak! – szólt a vörös szemű, mély hangján.
- Azt suttogják, áruló lettél! Krekkával együtt! – szólt bizalmatlanul a másik.
Nidhiki közelebb ment és felmosolygott a két monstrumra.
- Tudhatnád Araka, hogy összehordanak mindent! Bár… ez esetben kicsit igazuk van. Elkövettem egy súlyos hibát, és szeretném most kiengesztelni az Árnyékost! Hoztam neki egy kis ajándékot!
Nid megrántotta a láncot, hogy a Toák közelebb jöjjenek, és széles mosollyal mutatta meg őket az őröknek.
- Nahát! – szólt Arteka. – Több évezrede nem hoztak ide fogoly Toákat! Főként egész csapatot nem!
- A Tűz hiányzik, te rövidlátó hülye! - mordult Araka.
- Ja… tényleg. Elsőre nem láthattam! És nem vagyok rövidlátó! Se hülye!
- Ja! Csak egy olyan őr, aki nem nézi meg, kit enged be az őrzött területre!
- Ezzel meg kire akarsz célozni?!!
Nidhiki jobbnak látta, ha elejét veszi a két őr civakodásának. Araka világ életében csak morogni tudott… nehéz eset volt. Ha rajta múlt volna egyedül, sosem jutnának be… szerencsére Arteka az a tipikus, "hülye őr" volt, a társa ezért nem szívlelte, és ha tehette rosszindulatú megjegyzést tett rá. De nem értek most rá végigvárni a két őr veszekedését, ami gyakran egy házaspár perlekedéséhez hasonlított… vagyis órákig lehetett hallgatni.
- Láthatjátok, mennyire igyekszem! A Nagyúr el lesz ragadtatva! Feltéve, ha beengedtek fiúk és kinyitjátok az utat!
A két őr kiegyenesedett és a földre dobbantottak fegyvereik végével. Mindenki elképedt. Egy olyan kőhíd emelkedett ki darabonként a vízből, mint ami Ta-Koroban van. Az út meg sem állt a szigetig. Nidhiki fejet hajtott az őrök előtt és elindultak át a hídon. Ahogy közeledtek a szigethez, a Toák úgy érezték, az Árnyék egyre jobban rájuk telepedik. A szél a halál bűzét hozta a sziget felől, a víz felett lebegő ködöt pedig, néha egy-egy furcsa, ijesztő tengeri lény hátuszonyának felbukkanása törte meg. Igaza volt Nidhikinek. Ez a sziget gonosz. Minden porszemnyi alkotóelemével együtt.
Mata Nui úgy elcsendesedett, ahogy a Turagák már sok éve nem hallották. A matoránok csak pusmogni mertek és minden falun félelem ült. Köztudott volt, hogy a Toák elmentek és csak Takua maradt itt. Sokan attól rettegtek, hogy sosem térnek vissza. Vakama érezte, hogy ez megint az ő hibája. Csak azért tiltotta meg Tahunak azt a harcot, mert… félt. Attól, hogy a harcon keresztül, a gonosz utat talál fiatal Toája szívébe és elveszti őt. Még mindig azt a kedves képet őrizte Tahu Toáról, mikor először belépett a faluba. Ő még mindig ugyanaz a Toa! Annak kell lennie! Vakama nagyon féltette ezt az új Toát a lenti világ szörnyűségeitől, amikre ő és a többiek még tisztán emlékeznek. Vakama álmában nem egyszer érezte a benne lévő szörny közelségét, és ez töltötte el félelemmel. A Turagák tanácsa csak csendben ült az oltár körül Ta-Koroban és egy jó ideig nem szóltak. A sötét kunyhóban csak néhány gyertya adott fényt. És ez a fény, ijesztő árnyakat rajzolt a falakra, csak a Turagák arcát megvilágítva. A kunyhó nagy volt, a legnagyobb Ta-Koroban. A belseje akkora volt, mint régen a Suva Toa Metru Nuiban. Ám most hiába volt a gyertya… sötétség töltötte be a kunyhó legnagyobb részét.
- Minden erőfeszítésünk hiábavaló volt! – szólt Onewa.
- Ugyan Onewa! Mind tudtuk, hogy ez az idő egyszer eljön! – szólt Nokama. – mindent megtettünk, hogy felkészítsük őket és reméljük, hogy jól csináltuk!
- Takua azt mondta, kész megvédeni a szigetet, ha mégsem járnak sikerrel. És – Vakama egy tekercset húzott elő a köpenye alól. – ezt hagyta itt. Vártam vele az érkezésetekig. Takua azt mondta, együtt kell megnéznünk és döntenünk…
Vakama a tekercset nézte és kihajtotta. Elolvasta és arcára kiült a szomorúság.
- Mi az Vakama?
- Az új Toák névsora. – szólt Vakama. – a Nuva Toa azt kéri benne, hogyha elvesznének, a következő matoránokat léptessük a helyükbe…
Vakama felolvasta a „végrendeletet”. A Turagák szomorúan bár, de egyetértően bólintottak minden névre, ami elhangzott.
- Ezt eltesszük és megőrizzük. A legbiztosabb, ha itt marad! – Vakama összegöngyölte a tekercset és palástja alá tette.
A Turagák tanácsa ezzel feloszlott. Ahogy lassan mindenki kivonult, Nokama még hátrafordult Vakamához, aki a saját szobája felé indult.
- Valami baj van Vakama?
- Az én hibám, Nokama! Már megint az én hibám! Azt hittem elég bölcs vagyok vezetni őt… de kudarcot vallottam, megint!
- Ez nem igaz! Mindent megtettél és mindent, amit adtál neki, szívből adtad!
- Mégis elvesztettem a bizalmát. Pedig még nem is tud mindent! Mi lenne akkor, ha mindent megtudna! Biztos… - Vakama letörölt egy könnycseppet. – biztos meggyűlölne! Szörnyen érzem magam! El kellett volna mondanom neki az igazat! Rögtön az elején! De már túl késő…
- Az igazsághoz Vakama, sosincs túl késő! Tahu megérti, hogy nehéz döntések nyugszanak a válladon. Akkor is el fogja fogadni, ha csak később mondod el!
- Hajh… értelek! És köszönöm, hogy mellettem állsz! Menj… a testvéreid várnak kinn!
- Jó éjszakát, Vakama!
Vakama egymaga maradt a sötét kunyhóban. Nekilátott eloltani a hat gyertyát, ám mielőtt az utolsóhoz ért volna, valamit meghallott. Furcsa mordulás és motoszkálás futott végig a kunyhó falain, a tartóoszlopok között. Mintha egy állat lenne…
- Ki van ott?! – kiáltotta Vakama és felemelte a gyertyát, hogy nagyobb legyen a fénykör. – mutasd magad!
Semmi nem mozdult. Ha ez valóban állat – jutott Vakama eszébe – akkor nem is értheti, amit mond.
- Hahó! Ne félj, rahi barátom! Gyere elő!
Ekkor nevetés futott végig a kunyhó falain. Mély volt és gunyoros, de valahogy olyan ismerős. Vakama most már megijedt, de komolyan.
- Akkor ki vagy?! Fedd fel magad!
- Kétlem, hogy megismernél… - jött az ismerős hangú válasz.
Vakama egy pillanatig gondolkodott… aztán eltorzultsága ellenére – ahogy a furcsa gonoszság és valami vadállati tónus eltorzította a hangot – rájött. Ez… Tahu?
- Van számodra egy rossz hírem! – folytatta Tahu elgonoszodott hangja és egy zöld szempár tűnt fel a kunyhó sötétjében, Vakama háta mögött, ahol nem láthatta. – Nokama már nem talál senkit odakinn…
Vakama megijedt és rémülten hátrált. Hol lehet Tahu? És miért mondja ezt?
- Mit tettél velük?! – kiáltotta Vakama.
- Semmit… - mintha lángok gyúltak volna valahol a sötétben, de Vakama nem mert megmozdulni. – még!
- Még nem késő Tahu! Nem tudom, mi történt veled, de nem kell ezt tenned!
- És miért nem Vakama? Mondj egy okot… abban nagyon jó vagy! – kiáltotta Tahu.
- Ott a többi Toa! Szükségük van a vezetésedre!
Fémes csikordulás hallatszott, ahogy Tahu ökölbe szorította karmos kezét.
- Minek?! Mindig csak a füttyszavatokra táncolni?!! „Menj ide, tedd azt, és nem kell tudnod semmiről”!! A kezdetektől nem bíztál bennem annyira, hogy megoszd a tudásodat… sosem voltam más neked, mint egy eszköz!!! Ő mondott igazat rólatok…
- Ki?! Ki szított benned ilyen rettentő gyűlöletet?!
- Hamarosan megtudod… - Tahu hangja veszélyesen nyugodt lett. – Nidhiki jól kiképzett engem… a tudásom kiemelkedőnek számít! Majd megemlítem az árulónak, mielőtt megölöm…
- Mivé lettél Tahu? Hát nem látod?! Talán nem volt helyes, amit tett, de Nidhiki szívből adta neked a tudását!
- Te mégis eltiltottál tőle!! Elegem van abból, hogy parancsolgatsz nekem, Vakama! Elegem van a fene nagy elveidből! „Egység, kötelesség, végzet”… fah! Mind csak egy lánc, amivel megkötsz engem!
Vakama úgy érezte, a szíve szakad meg Tahu szavaitól…
- Nem láncok, Tahu! Igazak mind! Hallgass rám! Még nem késő…
- Elég! Elég hazugság hagyta már el a szádat vénség! Ideje, hogy valaki befogja! Nem kell a „segítséged”! Most már a magam ura vagyok…
Vakama ekkor tudta behatárolni, honnan jönnek a hangok, de későn. Mikor megfordult… szembetalálta magát a rémálmával. Egy üvöltő Hordikával, ami lángkardot emelt rá és kimondta azt a szót, ami a legjobban fájt neki…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
