Katalin megállt, levette a táskáját és leült egy percre pihenni. Csak most döbbent rá, hogy milyen halálosan fáradt. A diszkóban egy pillanatra sem hagyta abba a táncot. Ráadásul már öt kilométert tett meg, gyalog, egy tíz kilós hátizsákkal a vállán. A hideg a csontjáig hatolt. Viharos szél fújt, felkavarva a havat az út széléről, s mindet Katalin arcába vágta. A lány ráadásul nem is volt megfelelően felöltözve. Még mindig azokat a ruhákat viselte, amelyekben a táncokat ropta. A fülledt előcsarnokban, ahol a diszkót tartották, még ezekben is melege volt. Most viszont a kabát sem tudott megfelelő védelmet nyújtani a februári éjszakában. Katalin úgy vélte, akár mínusz ötven fok is lehet. Sokért nem adta volna, ha most felszállhat a fűtött buszra. De erre nem volt lehetősége. Az egyetlen esélye az volt, ha felveszi egy autós. Különben minden bizonnyal halálra fagy, még mielőtt hazaérne. Jól tudta, hogy a mozgástól kimelegedne, de már járni is alig volt ereje. Ráadásul rettenetesen álmos volt. Csak most, mikor már legalább öt kilométert gyalogolt, jutott eszébe, hogy talán megengedték volna, hogy a kollégiumban aludjon. Elvégre nincs olyan szigorú nevelőtanár a világon, aki az útjára bocsátott volna egy diákot ebben a zord időben. Az út szinte teljesen kihalt volt. Úgy tízpercenként húzott el egy autó a lány mellett, de egyébként nem volt forgalom ebben a késői órában. Hirtelen két fényes reflektor világította meg az utat. Katalin feltartotta a hüvelykujját. Fohászkodott magában, hogy álljon meg az autó. De semmi. A sofőr tovább hajtott, pedig még csak nem is volt tele a kocsi. A lány most már átkozta az autósokat – önmagával együtt. –Ott van. Most kapjuk el? –Nem is tudom… Nem biztos, hogy ő az. –Ugyan már! Neki kell lennie, te is tudod. A személyleírás ráillik. És most védtelen. Soha nem lesz még egy ilyen alkalom. –Hát legyen. Indítsd a kocsit! Egy újabb autó közeledett. Katalin megpróbálta lestoppolni- s ezúttal sikerült. A kocsi fékezett, s pontosan Katalin mellett állt meg. Az egyik utas kinyitotta a hátsó ajtót. Három férfi ült benn. Mindannyian nagyon elegánsak voltak, s első ránézésre húsz évesnek tűntek. –Hová mész? –kérdezte a sofőr. –Kiskunfélegyházára. –Szállj be! Mi is épp oda tarunk. –Remek- mondta Katalin, de aztán észbe kapott - Vagyis köszönöm. – Azzal levette a táskáját és beszállt. Abban a pillanatban, hogy a kocsi indult, az anyósülésen ülő férfi hátrafordult és pisztolyt szegezett Katalinra. –Ez mit jelentsen? – kérdezte a lány ijedten. –Csak azt, hogy a fogjunk vagy – válaszolt a hátul ülő – és hogy nem Kiskunfélegyházára fogunk vinni. –Akkor hova? –Majd megtudod, ha felébredtél. Van még kérdésed? Mert ha nincs, akkor szép álmokat! – meg sem várta, míg Katalin megszólal, hanem egy injekciót adott be neki, amitől a lány hirtelen ájulásszerű álomba zuhant. Furcsán érezte magát. Mintha nem is lett volna teste- olyan könnyű volt. Nem érzett fájdalmat, mégis tudta, hogy valami nincs rendben. Valami megváltozott. Hogy került ide? Egy autó… Sötét volt… Beült… Hárman voltak rajta kívül a kocsiban, de az arcukat már nem tudta felidézni. Feküdt. Az ágy kemény volt. Lassan kezdte érezni a testét is. Lapockáit nyomta a kőszerű ágy. A szemét nem bírta kinyitni. Halk hangfoszlányokat észlelt, de az értelmüket nem tudta megfejteni. Inkább sejtette, mint hallotta őket. Nem tudta, miért, de érezte, hogy hozzá beszélnek. –Ébredj! – egy fiatalos férfihang szólt hozzá. Tisztábban hallotta, mint a többi hangot. Kezdett magához térni. – Ébredj! –ismételte a hang. Érezte, hogy felültetik. Rettentően gyenge volt. A feje lekókadt. Lassan mozdítani kezdte a nyakát. Felemelte a fejét. –Nyisd ki a szemed! - mondta a hang. Ő engedelmeskedni próbált. Nehéz volt. Mintha ólomsúly húzta volna lefelé a szemhéjait. Ellenállt a súlynak, s kinyitotta a szemét, de csak elmosódott foltokat látott maga előtt. Az egyik foltban a hozzá beszélő férfit vélte fölismerni. –Na ugye! - mondta a férfi és elmosolyodott. A látása kezdett tisztulni. A férfinak keleties arcvonásai voltak, de sötét bőre. Haja hosszú, fekete, hátul összefogva. Szemei kékek, benne a pupilla, mint egy végtelen alagút. A szája feltűnően vastag, az orra pedig hegyes. Fiatalnak látszott, talán húsz év körülinek. –Kelj fel! – mondta a férfi. Ő úgy érezte, lehetetlent kérnek tőle, de azért megpróbálta. Furcsamód könnyen sikerült felemelnie a lábát. Ahogy a takaró lecsúszott róla, teljesen meztelen lett, de ez most nem zavarta. A helységben többen is voltak rajta kívül, férfiak és nők egyaránt. Mind őt figyelték. Felállt. A barna férfi megfogta a kezét, és egy szekrényhez vezette. Az ajtót lassan nyitotta ki. A belső felén egy embermagasságú tükör volt. Nem ismerte fel magát a tükörben. Régi arca halvány, elmosódott képként jelent meg előtte, s ahhoz képest teljesen új külseje lett. Az arca sápadt, de talán csak a meglepetéstől. Szemei világoszöldek, haja szőkésbarna, hosszú és göndör lett. Az arca teljes mértékben megváltozott. Felemelte kezeit, hogy megtapogassa, valódi-e, és észrevette, hogy kezei sem ugyanazok, mint régen. Az ujjai megnyúltak, bőre itt is világosabb lett. A körmei hosszúak, de nem voltak kifestve. Hajlítgatni kezdte az ujjait, s közben a tükörbe nézve észrevette, hogy a teste is egészen megváltozott: magasabb lett, sokkal vékonyabb, mint előtte, s mellei is szépen kidomborodtak. Épp kérdezni akart, mikor a férfi megszólalt. –Amint észrevehetted, egy kis átalakításon estél át. Bizonyára sok kérdésed van. Ezekre hamarosan választ kapsz, ígérem. Én nem árulhatok el túl sokat. Voltaképpen semmi lényegeset. Ha minden sikerült, a nevedre sem emlékszel. Ha kérdezik, Aventurinként mutatkozz be. Ez egy ékkő neve, ami pont olyan színű, mint a szemed. Az én nevem Ólom. Szólíthatsz így, majd ha szóhoz jutsz. – a férfi elmosolyodott, s vele mindenki más, aki a helységben volt. – Mi a véleményed, Zafír? – szólt hátra az egyik nőnek. –Tökéletes munkát végeztünk. – állapította meg Zafír elégedetten. –Először is öltözz fel. – fordult Ólom ismét Aventurinhoz. – Utána majd választ kapsz a kérdéseidre, mert tudom, van benned jó néhány. Bennem is volt annak idején. – Ólom, a tekintetéből ítélve nosztalgikusan a régi időkre gondolt. Aventurin lassú mozdulatokkal vette magára azt a fekete ruhát, amit Zafír készített ki számára. A ruha teljességgel dísztelen volt. –Az újoncok ruhája. – mondta Ólom. – Jól áll neked. – erre Aventurin is elmosolyodott, bár egyelőre csak halványan. –Gyere velem! – szólt most Zafír. Aventurin nem ellenkezett. Zafír megfogta a kezét, egy ajtóhoz vezette, majd utána végig egy hosszú, teljesen sötét folyosón. Aventurin semmit sem látott, de Zafír biztosan vezette. A folyosó egyenes volt. Hogy milyen széles, azt Aventurin nem tudta megállapítani. Azt sem vette észre, amikor egy terembe értek. Zafír leültette őt egy székre, majd magára hagyta. Apró mozgolódás támadt. Hangok hallatszottak, mintha székeket tologatnának. Azok, akik érkeztek, kiismerték magukat a sötétben. A suttogások apró neszekké gyengültek. A terem nagy lehetett. Egy pillanat múlva fény gyulladt. Aventurin megállapította, hogy a terem nem hogy nagy, de egyenesen óriási. A falakat vérvörös tapéta fedte. A fény apró, gyertyát tartó lámpákból áradt, amik a falra voltak erősítve, mégis beragyogták a kör alakú termet. A fal előtt egy félhold formájú asztal állt, s mögötte a székeken körülbelül kétszáz férfi és nő ült. A jelenlévők sokban különböztek egymástól, éppúgy, mint az átlagemberek. Voltak köztük szőkék és vörösek, fehér és fekete bőrűek, magasak és alacsonyak. Csak egyvalami volt közös bennük: mindannyian húsz évesnek néztek ki. A félkörívben ülők mindannyian Aventurinra szegezték tekintetüket, miközben újra sugdolózás támadt közöttük. Aventurin kissé feszengve ült a karosszéken. A vele szemben lévő férfi felemelt az asztalról egy aktát, megnézte, majd elégedett mosollyal tette vissza. Balján Ólom ült, őmellette pedig Zafír. –Nos, Aventurin – szólalt meg a férfi -, üdvözöllek az új életedben. Az én nevem Arany. Itt, ebben a világban még minden ismeretlen neked. Akik itt ülnek veled szemben, mind átélték valaha azt, amit te most. Ők sem emlékeznek semmire, ami az átalakításuk előtt történt velük. Bár tudom, hogy sok kérdés kavarog benned, mégis arra kérlek, várj még egy keveset. Szép lassan mindegyikre választ kapsz majd, persze, csak ha felkészültél rá. Addig kérlek, légy türelemmel. –Most szeretném, ha te válaszolnál nekünk. Mit érzel most? Kíváncsi vagy, esetleg félsz? Mondd meg egész nyugodtan. Őszintén beszélj! –Nem értek semmit… - szólt Aventurin. A hangja is furcsa volt. Biztosan azt is megváltoztatták. – És igen, félek egy kicsit. –Na látod, máris hazudtál nekünk. – mondta Arany. – Nem lesz könnyű megszoknod ezt a környezetet, ha nem osztod meg velünk minden gondolatod és érzésed. Nem csak kicsit félsz, ezt mindannyian tudjuk rólad. – Arany feljegyzett valamit az előtte álló papírra. – Most mondd meg, mitől, vagy kitől félsz? –Tőletek. Ki vagyok szolgáltatva nektek. Eddig is azt tettetek velem, amit akartatok. – Aventurin nagy levegőt vett, de aztán nem folytatta. –Mondd tovább! – mondta Arany. A hangjában mintha valamiféle indulat csendült volna. –Nem tudok védekezni, és ti kihasználtok. Semmit sem magyaráztok meg, csak ígéritek. – Aventurin felállt a székről. – Mikor hazafelé mentem, piszkos csellel elraboltatok! Ezek után még elvárnátok, hogy megbízzam bennetek? Arany szinte ijedten állt fel. –Emlékszik… Fogjátok le! – Arany hangja, amely eddig barátian csengett, most elvesztve minden melegségét megkeményedett és zsarnoki kegyetlenségbe csapott át. Az egész egy pillanat alatt történt. Három erős férfi termett Aventurin mellett, lefogták, és a székhez kötözték. A lány most már hiába feszegette béklyóit. A kiszolgáltatottság érzése elhatalmasodott rajta, már-már a kétségbeesés határán volt. Arany, aki az asztal fölött ugrott át közben, most teljesen higgadt lépésekkel közeledett Aventurin felé. Mikor odaért, rátámaszkodott a szék karfájára. Arca csak néhány centiméterre volt a lányétól. A többiek hátrahúzódtak. –Hallgasd meg, amit most mondok! Az eddigi életednek vége. Most már közénk tartozol, ha tetszik, ha nem. Csak rajtad áll, hogy hogyan fogod érezni magadat nálunk. Remélem, ezt érted. Nincs menekvés, ebben biztos lehetsz. Még soha senki nem tudott megszökni tőlünk – vagy ha mégis, rövid időn belül az életével fizetett érte. Tudom, mindez kegyetlenül hangzik. De hidd el: az is. Nos mi erre a válaszod? Aventurin úgy döntött, dacol. –Menj a Pokolba! - mondta halkan a férfi hideg szemébe nézve. Aranyt mintha szórakoztatták volna ezek a szavak. –A Pokolba? – kérdezte, elfojtva egy mosolyt. - Szokd a gondolatot: ott vagyunk! Aventurin nem tudta hová tenni Arany szavait. Eközben egy másik férfi odalépett mellé és altatót adott be neki. Aventurin abban a pillanatban mély álomba zuhant. Mikor felébredt, ismét egy kőkemény ágyon találta magát. Most tudta, hogyan került oda, s nem volt olyan kába, mint előző ébredésekor. Még nem nyitotta ki a szemét. A szobában többen is voltak rajta kívül - ezt az apró neszekből állapította meg. Mit csinálhatna most? Ezek az emberek gyakorlatilag bármit megtehettek vele – s meg is fognak tenni, ezt biztosra vette. De van egy kérdés: vajon ezek itt ugyanolyan emberek, mint a többi? Valami azt súgta, hogy ők valamivel többek… Aventurin… Maga a név is furcsa volt. Arany, Ólom, Zafír… Új nevet kapott tőlük, ugyanolyan furcsát, mint itt – úgy látszik – mindenki másé. Ez valószínűleg csak egy álnév, amelyiken egymást szólítják. De vajon mi lehetett a neve azelőtt? És mi történt vele akkor? Egyetlen kép villant be: egy autó a sötétben. De miért? Tudta jól, hogy mielőtt elaltatták, még többre emlékezett. S ezért altatták el. De mi volt az, amire még emlékezett? Ha nagyon erősen koncentrált, akkor is csak az autó volt, ami az eszébe jutott. Semmi más. Semmi több. Aventurin érezte, hogy valaki fölé hajol. Kinyitotta a szemét. –Na végre! Jó reggelt! – mondta a nő. Aventurin felismerte: Zafír volt az. –Miért? – kérdezte rögtön. Fölült az ágyon. Most nem vetkőztették le: ugyanaz a fekete ruha volt rajta, amit Ólom “Az újoncok ruhájá”-nak nevezett. –Semmi különös nem történt. Csak… - nem folytatta. Nem tudta, mennyit árulhat el. Aventurin észrevette, hogy a nő kerüli a tekintetét. –Miért altattak el megint? – szegezte neki a kérdést. Zafír vonakodott, de aztán mégis válaszolt. –Kitöröltük az emlékeidet. Először nem sikerült, ezért volt szükség a második próbálkozásra. A jelen helyzetben nem lenne jó, ha emlékeznél az előző életedre. Mindaz, ami történt veled akkor, mára teljesen megszűnt. A régi barátaid, családtagjaid nem ismernének föl, és nem is lenne jó, ha megtudnák, hova kerültél. A felszínen nem tudnak rólunk, s jobb nekik így. Mi sem emlékszünk semmire, ami ott történt velünk. Nem is érezzük a hiányát. Te sem fogod. Majd meglátod, hogy milyen jó ebben a világban élni. Persze itt is vannak kötelességeid, de elárulom neked, még azokat is élvezni fogod. És most gyere velem! Aventurin felállt. Bár nem győzték meg teljesen Zafír érvei, elgondolkozott rajtuk. Mindaz az aggály, ami eddig volt benne, most végre oszolni kezdett. –Először meg fogsz tudni rólunk néhány fontos dolgot, utána pedig megkezdődik a kiképzésed – mondta még a lánynak. Zafír ezúttal egy jól kivilágított folyosón vezette Aventurint. Két oldalt ajtók nyíltak, némelyek újabb folyosókra, mások kisebb-nagyobb termekre, vagy hálószobákra - ezt persze Aventurin nem tudhatta. Nem is sejtette, hogy mekkora az épület. –Azt tanácsolom, - szólalt meg hirtelen Zafír – hogy egy darabig még ne kószálj egyedül. Könnyen eltévednél, és itt nincsenek útjelző táblák. –Hányan éltek itt? – csúszott ki a kérdés Aventurin száján. –Mindenkivel találkozhattál a “fogadáson”. Mikor kikérdeztek. Arra azért emlékszel, ugye? –Igen. Minden pillanatra. –Megérkeztünk. – állapította meg Zafír. Egy bal kéz felől nyíló ajtón léptek be.