A szobában már hárman voltak, két nő és egy férfi. Mindhárman mosolyogtak. A férfi jóval magasabb Aventurinnál, barna hajú és kék szemű. A nők megszólalásig hasonlítottak egymásra; mindketten hosszú, szőke hajúak és barna szeműek voltak. Ikertestvérek – futott át Aventurin agyán, de aztán rájött, hogy itt az lehetetlen. Valószínűleg csak egyformára alakították át őket. De végül is megeshet, hogy tényleg testvéreknek születtek valaha… Zafír elköszönt és otthagyta őket. –Foglalj helyet, Aventurin! – mondta a férfi. Aventurin leült. A szobában összesen négy szék és egy üvegasztal volt, amire most néhány iratot helyeztek el. A fényt gyertyák szolgáltatták, talán a hangulat kedvéért, a falakra pedig vörös bársonyfüggönyt erősítettek. –Először is bemutatkoznék: a nevem Ittrium. A lányok itt mellettem Jáspis és Topáz, de hogy melyik-melyik, azt tőlük kérdezd. – Ittrium elmosolyodott, s vele Aventurin is. –Akkor talán kezdjük a legelején. –Ittrium nagy levegőt vett, aztán folytatta. Beszéd közben végig mélyen Aventurin szemébe nézett. Jó volt hallgatni. – Ezt a helyet, ahová kerültél, számtalan néven nevezheted. Mi vagyunk az Armageddon, Tartarosz, vagy a Pokol – ahogy tetszik. De ne hidd azt, hogy egy szektába kerültél, mert mi nem csak hisszük, hogy létezik Sátán, - vagy Lucifer - hanem tudjuk is. És lényegében őt szolgáljuk. Eddig tudsz követni? –Igen. Azt hiszem. – Aventurin érezte, hogy elsápad. –Az épület, ahol most vagyunk, ha úgy tetszik, a Pokol földi kirendeltsége, mi csak Bázisnak nevezzük. Mi vagyunk Lucifer nagykövetei. Amint a kiképzésed véget ér, téged is taggá fogunk avatni. Mindaddig nem hagyhatod el az épületet. Van kérdésed, vagy mesélhetek tovább? – kérdezte Ittrium. Aventurinnak nem volt kérdése, annyira megdöbbentették az eddig hallottak. Ittrium tehát folytatta, s idővel bekapcsolódtak a lányok is. Elmondták, hogy mik ennek a világnak az előnyei, például, hogy az embernek örök élete van, hogy miután elkötelezte magát, mégis szabad akarata lehet. Beszéltek róla, hogy miféle feladatokat láthatnak el. Aventurin kezdett megbékélni a gondolattal, hogy Lucifer nagykövete legyen. Embert ők nem ölnek, hisz azzal legfőbb ellenségük, Isten kezére adnák a lelket. Így viszont, hogy elveszik az emlékeit, és teljes mértékben átalakítják a testét, a lélek az övék lesz, és őket fogja szolgálni. Aventurin kissé nehezen fogta fel ezt a részt, de “tanítói” türelmesek voltak. –Az őszinteség itt a legfőbb erény – most Topáz beszélt -, ezért is próbáltunk téged ösztökélni arra, hogy mindig csak az igazat mondd. Az sem jó, ha elhallgatsz előlünk valamit. A túlvilágon, a valódi Pokolban nincs beszéd- gondolatban kommunikálnak, úgyhogy hazudni képtelenség. Egy idő után, mivel valójában maga a Föld sem örök életű, te is oda fogsz kerülni. Ezért szeretnénk már itt is azt a környezetet megteremteni, már amennyire sikerülhet. De az is fontos, hogy megbízzunk egymásban, ami pedig hazudozva nem megy. –Azzal, hogy átalakítottuk a tested, és elvettük az emlékeid, még nem lett belőled “más ember”. A jellemedet, a személyiségedet nem tudjuk és nem is lehet megváltoztatni. A lelked a régi maradt. –Miért éppen én? – kérdezte hirtelen Aventurin. Már az ébredése óta foglalkoztatta őt ez a kérdés. –Nos, azért, mert fontos vagy nekünk. Ha mi nem léptünk volna, a másik oldal hamarosan magához csábít. Vagy ők, vagy mi… Bár nem emlékszel rá, de azon az éjszakán, mikor hozzánk kerültél, meghaltál volna. – magyarázta meg Ittrium – Istennek nagy céljai voltak veled. Ő is meg akart menteni, csak épp mi értünk oda előbb. Remélem, megérted, hogy nem engedhettük, hogy legősibb ellenségünkhöz kerülj. –Mik voltak azok a nagy tervek? –Pontosan mi sem tudjuk. – mondta Jáspis, de lerítt róla, hogy nem teljesen őszinte. Akkor pedig csak őt akarják meggyőzni, hogy sose hazudjon? – Az energiáid, az aurád olyan volt, mint egy fontos emberé. Talán te sem tudod, de olyan feladatokra születtél, amiket rajtad kívül senkinek sem lett volna ereje véghez vinni. Van még kérdésed ezzel kapcsolatban? Aventurinnak lettek volna még kérdései, de mégsem tette fel őket. Nem volt biztos benne, hogy menyit kérdezhet – bár tanítói készségesen válaszoltak mindenre. Ezek után Topáz a tényleges feladatok ecsetelésébe kezdett. –Ritkán megyünk fel a felszínre. Akkor általában azért, hogy egy-egy embert a magunk oldalára állítsunk. Vannak, akik többek között ezzel foglalkoznak. Mások az embereket alakítják át, megint mások felkészítik őket az itteni életre. Jelenleg 192-en vagyunk avatottak. Rajtad kívül még ketten tanulnak, bár mindketten gyakorlati kiképzésen vesznek részt. –Nekem miféle feladataim lesznek itt? –Ezt majd Arany dönti el. Ő itt a főnök. Ő osztja be az embereket. A legveszélyesebb feladatot – a gyakorlati harcot – csak férfiak látják el. Az összes többire te is alkalmas leszel. –Hogyan harcoltok? – kérdezte Aventurin. Valóban kíváncsi volt. –Általában a földön zajló háborúkat használjuk fel. Néha pont ezért robbannak ki. Az egyik oldalt mi segítjük, a másikat a Mennyország. Az eddigi két világháborút már megnyertük, s ezt főleg Hitlernek köszönhetjük. Ő a beépített emberünk volt a második alatt. Te pedig valószínűleg a Harmadik Világháborúra kerültél ide. Aventurin nem emlékezett rá, hogy valaha is hallotta volna Hitler nevét. Az elméleti oktatás három napig tartott. Az első két napon nagyrészt csak a tanítók beszéltek, a harmadikon pedig Aventurin kérdéseire válaszoltak. Aventurin úgy érezte, nincs is válasz minden kérdésére, de tanítói mindent tudtak, és készségesen megosztottak vele. A lány megtudta, hogy az épület már nagyon öreg, s hogy az első emberekkel közel egy időben jött létre. Hogy ekkor lett hagyomány a férfiakat a föld fémeiről, a nőket pedig a föld mélyén termő ékkövekről, drágakövekről elnevezni. Megtudott ezerféle dolgot, és mindent megértett. Igyekezett megjegyezni a fontosabb információkat. Az a tudat volt legmegdöbbentőbb számára, hogy az átalakítása másfél évet vett igénybe. Tehát már minden eddigi hozzátartozója lemondott róla. Ő pedig eltűnt. A szülei soha nem fogják megtalálni. Tudta, hogy sok embernek voltak miatta álmatlan éjszakái, de mivel nem emlékezett rájuk, nem is tudta sajnálni őket. Aznap este Aventurinnak csak úgy kavarogtak a gondolatai. Sokáig nem tudott elaludni. Nem is oltotta le a villanyt. Csak feküdt az ágyán – amely egész kényelmes volt a többihez képest – és a fehér mennyezetet bámulta. Ha tehette volna, odatolja a székét az ablak elé, és a párkányra könyökölve kibámul a messzeségbe – vagy akár a szomszéd ház falára. Ez is inkább csak egy érzés volt, még csak nem is emlék. De mivel szobájának nem volt ablaka – mint ahogy egyetlen más helységnek sem, hisz a föld alatt nem is lett volna értelme – Aventurinnak be kellett érnie a plafonnal, ami teljesen üres volt. A neonlámpát a falra rögzítették, az ágy fölé. Fénye az egész szobát betöltötte. Ebben a megvilágításban a falak vöröse egész furcsának tűnt, s bár Aventurin nem emlékezett a Napra, mégis érezte, hogy ez így nincs egészen rendben. Hirtelen felállt és az íróasztalához ment. A fiókból gyertyákat és egy doboz gyufát vett elő. Előző nap találta meg őket. Leoltotta a villanyt és meggyújtott három gyertyát. A szoba különböző pontjain helyezte el őket, és, miután gondoskodott róla, hogy nehogy meggyújtsanak valamit, visszafeküdt az ágyra. A falak vöröse azonnal más értelmet nyert. A tűz hullámzott és pislákolt, s vele együtt a falak is megmozdultak. Aventurint valahogy megnyugtatta ez az apró mozgás, a fény természetessége. Elaludt. Furcsa álmot látott. Egy síró nő állt a temetőben. Az arcát eltakarta, s csak úgy rázkódott a válla a zokogástól. Aventurin odament hozzá. Ahogy közelebb ért, elolvasta a sírkövön álló nevet: Fazekas Katalin. “Ez az én nevem!” Kiáltotta, de a nő nem vette észre. Nem is hallotta meg. Ellenben rengeteg más ember, számára idegenek mégis furcsán ismerősek fordultak felé. Elindultak. Fenyegetően. Aventurin nem tudott menekülni. A gyűrű egyre szűkebbre zárult körülötte. Egy férfi kivált a körből, még gyorsabban haladt a lány felé. A nő még mindig zokogott. Semmit sem vett észre a körülötte zajló történések közül. A férfi egyre közelebb ért. Már csak három méter… már csak kettő… felemelte az egyik karját, hogy megérintse Aventurint… egyre lassabban közeledett… Aventurin legszívesebben elszaladt volna, de a lábai nem mozdultak… kiáltásra nyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta… Aventurin kopogásra ébredt. A gyertyák csonkig égtek, amíg aludt. Felkapcsolta a villanyt, s a következő pillanatban Zafír nyitott be az ajtón. Aventurin felült az ágyban. –Jó reggelt! – köszöntötte Zafír. Aventurin hatalmasat ásított. –Jó reggelt! – mondta álmosan. Zafír észrevette a gyertyacsonkokat. –Látom, hiányzik a természetes fény. Nem te vagy az egyetlen. – jegyezte meg mosolyogva. – Nálunk sosincs természetes nappal, és ugyanígy nincs természetes éjszaka sem. A folyosókon majdnem mindig égnek a lámpák. Aventurin felállt, s az öltözködéshez kezdett. Zafír addig kiment. Aventurin most is a fekete ruhát öltötte magára. “Az újoncok ruhája.” – futott át az agyán, s elmosolyodott a gondolatra. Valóban, ő itt még egészen újonc, a többiekhez képest meg főleg. Hisz Arany már több ezer éves, és az átlagéletkor is háromszáz fölött van. Elfelejtette megkérdezni, hogy meddig fog tartani a kiképzés. Az eszébe véste, hogy Zafírtól megkérdezi. És van egy másik kérdezni való is: valóban Fazekas Katalin volt a neve? De nem, ezt mégsem kérdezi meg. Megtartja magának ezt az álmot. És ezek után óvatosabb lesz. Aztán rögtön el is vetette ezt a gondolatot. Óvatosabb? Mégis, hogyan csinálná? Nem tehet semmit ellenük, és különben is, ki mondta, hogy rossz társaságba került? Elvégre is, ha a másik oldal lett volna a gyorsabb, ők sem tennének vele mást. Nagy terveik voltak vele. Nem hitte volna, hogy képes lenne végrehajtani bármilyen nagy feladatot. Aventurin nagyot sóhajtva lépett ki az ajtón. Izgult. Zafír észrevette. –Ne aggódj, nem emberevők. – biztatta. Elindultak a folyosón. Aventurin már megszokta, hogy az épületből kijutni lehetetlen, és hogy bármerre megy, csak újabb folyosókra és termekre bukkan, most mégis úgy tetszett neki, hogy kilométereket haladnak egyhangúan. Már a harmadik fordulótól sem talált volna vissza a szobájába. Az épületben nem volt egyetlen lépcső sem, egy szintre építették a Bázist, talán több négyzetkilométeren. Az ajtó, amelyen benyitottak, különbözött a többitől. Szélesebb és díszesebb volt. Beléptek. Odabent egy hatalmas terem volt berendezve a legkülönfélébb sporteszközökkel. Középen egy hatalmas sportszőnyeg terült el. A falakat a legelképesztőbb formájú és tűzerejű fegyverek díszítették. A világítást a plafonon ablaktábla méretű világítótestek szolgáltatták. A kiképzők mindhárman férfiak voltak, ruhájuk tetőtől talpig világosszürke. Kettejük már másokkal, valószínűleg a másik két újonccal foglalkoztak. A harmadik a padról figyelte őket, s mintha várt volna valamire. –Látod azt az egyedül lévő férfit? – súgta Zafír Aventurin fülébe – Ő lesz a kiképződ. A neve Ezüst. Ő a legjobb ezen a téren. Ezüst, mintha meghallotta volna Zafír szavait, feléjük fordult. Felállt a padról, és minden lelkesedés nélkül elindult, hogy találkozzon az új tanoncával. Így messziről elég mogorva pasasnak tűnt. –Jó napot, Zafír. Ő lenne Aventurin? –Eltaláltad. Most már a tiéd. Én magatokra is hagylak titeket. Majd találkozunk az ebédnél. – az utolsó mondatot Aventurinhoz intézte, utána kiment a teremből. –Szia. – köszönt a lánynak mosolyt erőltetve az arcára. –Szervusz. – mondta Aventurin. Már megszokta, hogy itt mindenki tegeződik. –Először nézzük a szabályokat. Az első: bármilyen eszközt csak az én engedélyemmel és felügyeletem mellett használhatsz. Eddig érthető? – Aventurin bólintott. – Akkor a második: zokszó nélkül hajtsd végre az utasításaimat. Nem szeretnék veled is úgy bánni, mint ahogy a tanítványaim többségével kell. Harmadik: tudom, mennyit bírsz, és hogy meddig mehetek el. Ezt a határt nem fogom áthágni, hacsak nem adsz rá okot. Megértettél? Aventurin újra bólintott. Kissé tartott ettől az embertől, s abban sem volt biztos, hogy megfelel majd az elvárásoknak, amik ebben az esetben igencsak nehéznek tűntek. Ezüst magas férfi volt. A haja – nevéhez híven – fehéres színű. Természetesen ő sem nézett ki öregebbnek húsz évnél, de a szemeiben valami több évszázados tekintély csillogott. Ehhez foghatót csak Arany szemében lehetett észrevenni. Ezüst sem lehetett sokkal fiatalabb nála – már a nevéből következtetve sem. Ezüst a szőnyeghez vezette a lányt. –Először a test-test elleni küzdelem fogásait kell elsajátítanod. Csak utána foglak megtanítani, hogy hogyan kell bánni a komolyabb fegyverekkel. Azzal megkezdték a gyakorlást. Aventurin az első napokban sűrűbben találta magát a földön, mint szerette volna. Néhány kimerítő hét alatt megtanult karatézni, kung-fuzni és aikidozni. Szorgalmas volt és nem panaszkodott. Az idő múltával rájött, hogy Ezüst valójában egy álarcot visel, s csak ezért tűnik mogorvának. Nagyon jól összebarátkoztak, úgy, mint tanár és diák. A férfi valóban jó mester volt. Aventurin szép lassan már nem csak védekezni, de ütni és rúgni is kifogástalanul tudott, gyorsaságát pedig néha még Ezüst sem bírta felülmúlni. Az utolsó napokban már nem kiképzés, hanem párbajszerűen gyakoroltak, és néha az is előfordult, hogy Aventurin küldte földre ellenfelét. A harcművészetek elsajátítása a többiekhez képest feltűnően rövid időt vett igénybe; míg általában három hónapig tartott, Aventurin mindössze egy hónap alatt megtanult a testével harcolni. Az utolsó napon, mikor Aventurin már minden fogást megtanult és alkalmazni is tudta őket, Ezüst kihívta egy valódi párbajra. –Mindenki szokott párbajozni a mesterével, mikor vége a harcművészeti kiképzésének. – magyarázta Ezüst – Ez úgy kétszáz éve vált hagyománnyá nálunk. De nem csak ilyenkor van párbaj: bárki kihívhat bárkit, hogy egyes nézeteltérést rendezzenek. Persze ritka az ilyesmi, de mindig eredményes. A két fél utána nem veszekszik. –Az hogy lehet? – kérdezte Aventurin. –Úgy, hogy a párbaj általában a halálig megy. – nevetett a férfi. –Mi? Azt mondták, halhatatlanok vagyunk. –Nos, ez csak félig igaz. Nem öregszel, de ha lelőnek, azt te sem éled túl, épp úgy, mint senki más emberfia. –Jó tudni. – méltatlankodott Aventurin. – De ugye mi nem fogjuk megölni egymást? –Nem. – nyugtatta meg Ezüst. – Csak akkor megy a halálig, ha egyenlők a felek. Mindig meg kell egyezniük egymással a párbaj körülményeiről és feltételeiről. Hogy milyen fegyverrel harcolnak, és mikor van vége. –Ha az egyik meghal, nem? –Nem mindig. Van, hogy az egyikük feladja, vagy a földre kerül – sokfélét ki lehet találni. A feltétel pedig azt jelenti, hogy ha az a fél győz, mit vár el a másiktól. –Például? –Nyilvános bocsánatkérés, egy feladat átvállalása, stb. –Vesztettél már párbajt? – szegezte neki a kérdést Aventurin. –Nem. – a tömör válasz többet jelentett, mintha Ezüst megmagyarázta volna. Aven-turin kezdett komolyan tartani a párbajtól. Zafír mondta annak idején, hogy Ezüst a legjobb. Ezek szerint nem csak kiképzőként, de harcosként is. Mint később megtudta, mindenki szeme láttára, a Csarnokban fognak megküzdeni. A lánynak fogalma sem volt, hogy az hol van. Még soha senki nem győzte le Ezüstöt. Neki sikerült néhányszor a földre küldenie, de Ezüst akkor nyilván hagyta magát, hogy a lány ne veszítse el a lelkesedését. De hogy egy nyilvános párbajban hogyan fog harcolni – Aventurin igyekezett nem belegondolni. Olyan érzés tört rá, mintha egy megoldhatatlan feladatot kapott volna. Azzal győzködte magát, hogy nyilván túloz, de nem hatottak az érvek. Nem tudott szabadulni ettől a félelemtől, akkor sem, amikor épp vacsorázni ment, vagy tusolt… Egyfolytában a szemei előtt lebegett az a tény, hogy hamarosan az egész Bázis előtt le fogja járatni magát. Már látta is, ahogy Ezüst diadalmasan a magasba emeli a kezét, miközben ő maga ájultan fekszik a földön. Aventurin a szobájában volt, éppen a lefekvéshez készült. Már felvette a hálóingét is. Eltöprengett a másnapi párbajon, miközben igyekezett a félelmét félretenni, s csak a tényekre koncentrálni. Valószínűleg semmi esélye sincs Ezüst ellen. – Ez volt az első gondolata, de aztán helyesbített: Semmi esélye sincs Ezüst ellen. De nem is az a cél. Magának mindössze annyi feladatot szabott meg, hogy ki kell tartania, legalább tíz percig. Nem, nem tíz, csak öt percig. Végül két percet állapított meg, hisz nem kell olyan magasra tenni a lécet. Ezt talán már át fogja bírni ugrani. A párbajt Arany is megnézi majd. Zafírtól úgy hallotta Aventurin, hogy Arany kíváncsi rá. Hogy miért, azt a lány csak sejtette. A férfi még nem döntötte el, hogy Aventurin milyen feladatkört fog ellátni. Aventurin hirtelen ébredt. Az első pillanatban nem tudta, miért is olyan izgatott. Aztán eszébe jutott az aznapi programja, s ez végleg kiűzte szeméből az álmosságot. Felkelt, és felöltözött. A párbajon külön ruhát kell majd viselnie. A kihívóé a fekete, a kihívotté a vörös. Aventurin még nem kapta meg a sajátját, de tudta, hogy vörösben fog küzdeni. Természetesen puszta kézzel, bár már tanult lefegyverezni is – igaz, kevés sikerrel. A patron mindig hamarabb eltalálta őt, minthogy ki tudta volna venni Ezüst kezéből a pisztolyt. Az étkezőben ma reggel izgatott volt a hangulat, mint mindig, ha párbaj készült. A nők és férfiak általában azt találgatták, ki fog győzni, néhányan még fogadtak is. Ebben az esetben természetesen már előre tudható volt az eredmény, mégis, ahogy Aventurin belépett, minden szempár feléje fordult. A lány Zafír asztalához ült le. A reggeli szalámis szendvics volt, de Aventurinnak nem volt étvágya. –Valamit muszáj enned – mondta Zafír – A párbaj nem tréfa. Szükséged lesz az erődre. Ráadásul Ezüst ellen… –Tudod, jól esik, hogy te is így bíztatsz. – vágott vissza Aventurin. –Na várjunk csak. Nem segítettem neked mindig mindenben? –De igen. – ismerte be a lány. – Bocsáss meg. Ideges vagyok. –Az nem is csoda. De elárulok valamit: Ezüst is izgul. Ez már biztató lehet. –Nem szokott izgulni? –Nem. – mondta Zafír. – Ezüst sosem fél a párbajok előtt. Még eddig mindenkit legyőzött, és a kiképzéseken sem hagyta magát. Ezek szerint te vagy az első, aki legyőzheted. –Kissé furcsa lenne, nem gondolod? –kérdezett vissza Aventurin. A párbaj délután ötkor kezdődött. Aventurin, amint közeledett ez az időpont, egyre idegesebb lett. Olyannyira, hogy már négykor az öltözőben volt, már át is öltözött, és csak várt. Néha felkelt a székről, fel-alá járkált, aztán visszaült és a szíve dobogását hallgatta. Ezüst öt óra előtt tíz perccel érkezett meg. Nem tűnt éppen nyugodtnak, de korántsem volt olyan ideges, mint Aventurin. A Csarnok, ahol küzdöttek, hatalmas volt. Belmagasságát tekintve akkora volt, hogy Aventurin nem lepődött volna meg, ha a felszínen is látható lett volna. Mivel az épület átlagosan mindössze két és fél méter magas volt, a Csarnok különösen nagynak tűnt. A nézők – mind a 191-en emelkedő széksorokon foglaltak helyet. Aranynak kiemelt helye volt a szorító közelében. A szokásos kamerák persze hiányoztak, és a fényt sem reflektorok, hanem neontáblák szolgáltatták, csakúgy, mint az edzőteremben. Maga a szorító nem sokban tért el az egyszerű boksz-szorítóktól, mindössze az alaprajza nem négyzet, hanem kör volt. Egy bíró is volt a párbajon – csak annyi feladattal, hogy leállítsa a feleket, ha vége, és kihirdesse a győztest. Erre a férfira Aventurin nem emlékezett. Talán időközben a felszínen volt, harcosként vagy megfigyelőként – ki tudja. Pontosan ötkor felhangzott a párbaj kezdetét jelző hatalmas gong. Ezüst és Aventurin együtt indultak ki az öltözőből. A szorítóba vezető folyosó túlságosan is rövid volt. Aventurin izgalma csak akkor enyhült kissé, mikor a szorítóba ért és elfoglalta a helyét a vörös térfélen. Innen már nem tűnt annyira félelmetesnek az egész. Most már csak az zavarta, hogy mindenki szeme láttára kell megküzdenie Ezüsttel. Mindketten felkészültek. A második gongszóra indult a párbaj – puszta kézzel, és addig tartott, míg valamelyikük tartósan földre nem került. Ezüst támadott először. Aventurin gyorsan védett, s az első sorozatot sikerült elkerülnie. A második sorozat már gyorsabban jött. Aventurin az arcába és a gyomrába is több ütést kapott. A földre került. – Ott maradsz, vagy kérsz még? – kérdezte Ezüst gúnyosan. Aventurin megpróbált felállni. A lábai nehezen engedelmeskedtek, de végül mégis sikerült. Ezüst abbahagyta a gúnyolódást. Egyetlen rúgással ismét leterítette Aventurint, de a lány most nem várt semmire. Felugrott és már támadott is – olyan gyorsan és meglepetésszerűen, hogy most Ezüst került földre. A közönség felmordult. Még Arany is felkiáltott. Most olyan történt, amire senki sem számított. Persze Ezüst sem adta fel. Amint sikerült felállnia, egyből Aventurinra vetette magát. Olyan gyors volt, hogy a lány már alig tudta védeni. Ezüst talán százszor is próbálta megütni és megrúgni a lányt, de csak két-három ütése talált. Ezen szemmel láthatóan bedühödött. De most újra Aventurin támadott. Ezüst csak ritkán tudott védeni. A fejét és az egész testét is érték találatok. A stadionban nem mindenki tudta szemmel követni az eseményeket. A két fél olyan gyors volt, hogy ők sem látták a másik minden mozdulatát. Aventurin becsukta a szemét. Érezte, hogy hol van Ezüst. Így sem tévesztett célt. Az utolsó rúgással Aventurin gyomorszájon találta a férfit. Ezüst földre került. Nem mozdult. A bíró odaszaladt hozzá. –Elvesztette az eszméletét. – hirdette ki. – Aventurin a győztes! – a lány karját a magasba emelte. Aventurin nem tudta hirtelen, hogy sírjon-e vagy nevessen. A lehetetlen sikerült elérnie. A nézők lelkesen tapsoltak. Csak egyetlen ember maradt mozdulatlan: Arany átható tekintettel fürkészte a lányt. Mikor Aventurin ránézett, Arany elmosolyodott. Láthatólag elégedett volt. Ezüst csak pár nap múlva tért magához – addig Aventurinnak más dolga sem volt, mint élvezni a rivaldafényt, és egész nap lustálkodni – hiszen Ezüst nélkül a kiképzései sem folytatódhattak. A párbajban nyújtott teljesítményét mindenki csodálta, s Aventurinnak már az első este úgy tűnt, hogy ezt mindannyian egyenként a tudtára is adták. Reggel azonban kénytelen volt beismerni: bizonyára tévedett, vagy a bázisnak van több lakója, mint ő képzelni bírta. Egyenként mindenki gratulált neki. Néhányan már a győztest ünneplő lakomán, ami a párbaj másnapján helyi idő szerint este nyolc órakor kezdődött, és éjfélig tartott, mások a folyosón szólították le, megint mások a szobájában keresték fel. Hamarosan Aventurin úgy érezte, hogy már akkor sem tudna több gratulációt meghallgatni, ha Ezüst is ott állna az oldalán, és ő is elismerné a győzelmét. Ez az érzés egészen addig uralkodott rajta, amíg másnap Zafír nem közölte vele, hogy Ezüst fölébredt, az orvosoknak – vagyis Zafírnak és Ólomnak – köszönhetően teljesen egészséges, csak éppen rendkívül mérges. –Nem csoda – magyarázta Zafír -, hisz gondolj bele: több mint ezer éve volt veretlen. Erre te, egy újonc, aki még egy éve sincs itt, könnyedén legyőzi. –Azért “könnyű”-nek nem nevezném. – vetette közbe Aventurin. –Akkor is. Gondolj csak bele: a helyében te hogyan éreznéd magad? Ezüst különben nem szokott haragtartó lenni. Most is csak első felindultságában akart téged kihívni egy visszavágóra. –Ki akart hívni még egyszer? – képedt el Aventurin. –Mondtam, hogy csak első felindultságában. De arra számíts, hogy Arany hamarosan közli veled, hogy milyen feladatot fog rád bízni. –De hisz’ még fel sem készültem! – rémüldözött Aventurin. –Ne mondd! Aki képes legyőzni Ezüstöt, az bizony felkészült már más feladatokra is. Zafír ezzel a mondattal egy újabb álmatlan éjszakát adott Aventurinnak. A lány csak feküdt az ágyán nyitott szemmel, és a sötét mennyezetre meredt. Újra visszajátszotta képzeletében a párbaj összes mozzanatát. Még most is képtelenségnek tartotta, hogy győzhetett. Bár a kiképzésen előfordult, hogy a földre küldte Ezüstöt, de a gyakorlópárbajok végén mindig a férfi győzött. A tetejébe az is nyugtalanította, hogy vajon Arany miféle feladatot adhat neki. Hiszen még egyetlen fegyvert sem tud használni. Azokra csak most, a párbaj után került volna sor. Két óra is elmúlt már, mikor elaludt. Ismét kísértette őt az az álom a temetőről, a síró nőről, és a fenyegetően bezáruló körről. Ezt már sokszor álmodta. Valójában majdnem minden éjszaka. Fazekas Katalin. Az ő régi neve volt… De hogyan bizonyosodhatna meg róla? Zafírtól nem kérdezhette meg. Bár jó barátságban volt vele, félő lett volna, hogy Zafír kissé túlreagálná a dolgot. Aventurin még nem felejtette el, hogy másodszorra is elaltatták őt, csak azért, mert emlékezett a régi életének néhány részletére. Nem akarta újra megtapasztalni ezt az élményt. Reggel korán felébredt. Helyi idő szerint fél öt volt. Aventurin képtelen volt tovább aludni. Habár, csak néhány órát aludt, nem érezte magát álmosnak. Csak feküdt az ágyon a hátára fordulva, és azon töprengett, vajon milyen élete lehetett annak idején, a felszínen. Vajon hány éves koráig élt ott? Hogyan nézett ki akkoriban? És a szülei? Szerették őt? Most mit érezhetnek? Mit gondolhatnak, hol van egykori lányuk? Valószínűleg halottnak hiszik. És részben igazuk is van. Már soha többé nem fogják látni egymást. Az anyja is szokott vele álmodni? Vajon hogyan, és mit? Aventurinnak olyan sok kérdése volt ezzel kapcsolatban, hogy már teljesen kiment a fejéből minden aznapi program. Fél hét körül felkelt, és az asztalhoz ment. Papírt és tollat vett elő. A papír tetejére felírta címnek: Ki vagyok? Fogalmazása nagyrészt csak kérdésekből állt, s mindegyik mellett hagyott helyet a válaszokra. Minden egyes kérdést felírt, ami eszébe jutott a múltjával kapcsolatban. Nem rendszerezte őket. Nem hitte, hogy valaha is mind meg tudná válaszolni. Egyszerűen szüksége volt arra, hogy valamilyen formában kiadja magából. A nagy munkában észre sem vette hogy milyen gyorsan telik az idő. Kilenc óra után néhány perccel Zafír kopogott az ajtón. Egyből be is nyitott. Aventurin villámgyorsan eltüntette az írását. –Megmondanád, mit csinálsz? – kezdte Zafír, köszönés helyett. – Már mindenki a gyűlésen van, csak pont te hiányzol! –Én csak… - próbált mentegetőzni Aventurin, de aztán nem tudta mit mondjon, így hát inkább elhallgatott. –Egy szót se szólj – torkolta le Zafír –, hanem öltözz át és gyere velem! Mindenki rád vár. Aventurin villámgyorsan felvette ruháját, és némán követte Zafírt a tárgyalóterem felé. Először legalábbis azt hitte, hogy oda tartanak. Zafír viszont egy mellékfolyosón egészen más irányba fordult. Végül egy kisebbfajta irodaszerű terembe nyitottak be. Itt is csak egy asztal volt, de ez egyenes. Mögötte öten ültek. Középen Arany, mellette Ezüst, Ólom, és még két férfi, akiket Aventurin csak látásból ismert. Zafír széke üresen állt, de csak amíg a nő le nem ült rá. –Foglalj helyet. – mondta Arany. Aventurin leült az asztallal szemben álló egyetlen egy székre, Ezüst szúrós pillantásától kísérve. – gondolom, Zafír említette, hogy egy bizonyos feladatot akarunk rád bízni. Ne aggódj – mondta, látva a lány aggodalmát – nem túl nehéz. Voltaképp egy vizsga lenne. –Eddig azt hittem, hogy a párbaj volt a vizsga. – szólt közbe Aventurin. –Nos, részben. A földön élők között van egy nő, aki kissé többet tud rólunk, mint ami megengedhető. Elfogni nem tudjuk. Meg kellene ölnöd. –Micsoda? –Jól hallottad. Vállalod? –Azt mondták, hogy nem öltök embert. –Csak akkor, ha nincs más választásunk. –Biztos, hogy van. Mindig van. –Ez a hozzáállás nem illik a társadalmunk tagjaihoz. –Én még nem vagyok köztetek avatott tag. Ez lehet a gond. –Csak akkor lehetsz avatott, ha érdemesnek tartunk rá. –Különben? –Megölünk. –És hogyan? –Nem tudom. Még nem volt rá példa. –Ki az a nő? –Megmondtam: túl sokat tud. Középkorú, alacsony, szemüveges. Van róla fénykép. –Miért nem tudjátok elfogni? –Védik. Nem férünk hozzá. –Akkor én hogyan tudnék a közelébe férkőzni? –Megölni könnyebb, mint elfogni. És te biztosan képes leszel rá. Egyszer már láttuk, miket tudsz. –Rendben. –Ezek szerint vállalod? –Igen. –Tessék, itt az akta. Ha bármilyen kérdésed lenne ezzel kapcsolatban, a dolgozószobámban megtalálsz. Aventurin elvette az aktát. –Akkor hát ennyi. Sok szerencsét hozzá. –Szükséged is lesz rá. – mondta Zafír. A többiek felálltak, elköszöntek és kimentek a teremből. Aventurin kinyitotta az irattartót. Rögtön az első oldalon egy fényképet talált. Egy nő volt rajta, Aventurin számára kísértetiesen ismerős. Nem tette szóvá, s Zafírt követve ő is elindult – ezúttal az étkező felé. Aventurin legközelebb csak aznap este nézett bele az aktába. A feladatot egy héten belül kellett végrehajtania, s eközben a felszínen fog élni. Előre kibérelt lakásban, kész és valódinak tűnő iratokkal, és persze előre megszervezett figyelőkkel, akik megölik őt, ha valami mégsem sikerül. Segíteni nem segítettek, nem arra voltak kiképezve. Az aktát még aznap át kellett, olvasnia, hiszen reggel már indult is a felszínre. Nem írtak túl sokat a nőről. Mindössze három oldalból állt az akta, de rengeteg fényképet mellékeltek. Az adatok a személy felkutatásában segítettek neki, a többi a hozzáállását befolyásolta. Először a konkrétumokat futotta át. Név: Fazekas Péterné Kiss Mária Életkor: 43 év Lakcím: Kiskunfélegyháza, Kazinczy utca 14. Munkahely: Orient Bútoripari KFT Foglalkozása: könyvelő A kérdéses nőnek egy fia volt, a neve János. Aventurin megnézte a fényképeket. Azok az utcán, boltokban, munka közben készültek. Aventurin feladata a felkutatás és megsemmisítés volt. Ha tudja, ha mégis képes rá, elfoghatja a nőt. Annak nincs nagyobb bűne, minthogy többet tud róluk a kelleténél. Ezt könnyen orvosolni lehet. Aventurin nyitva tette le az aktát az asztalra. Már túl volt a zuhanyzáson, úgyhogy lekapcsolta a lámpát, gyertyát gyújtott és lefeküdt. Az utóbbi időben szokásává vált, hogy gyertyafénynél aludjon el. Az ágyon a hátára fordult. Akkor csinált ilyet, ha el akart gondolkozni valamin – csak az oldalán fekve tudott elaludni. Lassan rakta össze a képeket. A nő, akit álmaiban szokott látni, ugyanaz, mint akit most meg kell ölnie. Tudta, hogy megölni nem fogja. Képtelen lesz rá. Viszont, ha nem teszi meg, neki kell meghalnia. Elfoghatja a nőt. Nincs más kiút. Akkor a nő is elveszti az emlékeit, és talán a rémálmok is befejeződnek. A gyertya leégett. Aventurin a sötétben sem tudott elaludni. Egyre csak a feladaton járt az esze. Hogyan képes Arany azt parancsolni valakinek, hogy ölje meg a saját anyját? Ez képtelenség. Mit lehet vele bizonyítani? Hogy teljesen felkészült? Hogy ő is olyan kegyetlen lett, mint itt mindenki más? Vagy Arany arra számít, hogy Aventurin nem emlékszik rá? Akkor téved. Aventurin még régi nevét is tudta. Nem árulta el senkinek, hisz akkor újabb agymosásra számíthatott. És az emlékei is szépen lassan kezdtek visszatérni. A régi családja, az iskolája… A régi életének szép lassan minden mozaikdarabkája összeállt. Emlékezett rá, hogyan fogták el azon az éjszakán, bár azt nem tudta, hogy mit keresett éjjel az országúton. Reggel kopogtatásra ébredt. Zafír nyitott be az ajtón. A szoba furcsán idegennek tűnt. –Még alszol? Gyorsan felkelni! Fontos napod lesz. – Zafír elhúzta a függönyt. Ragyogó fény áradt be az ablakon. –Mi? Hol vagyok? – kérdezte Aventurin. –Az éjjel felhoztunk a felszínre. Aranynak nem volt szíve felébreszteni téged. – magyarázta Zafír. –Hány óra van? –Kilenc múlt. Aventurin a szemét dörzsölgetve felült az ágyon. A széken ott hevertek az aznapra kikészített ruhái. Ezek végre színesek voltak. Zafír jó munkát kívánt és távozott. Aventurin magára maradt a most már számára oly idegen világban. Átöltözött, és szétnézett a lakásban. Az jól világított volt, bár kis kilátással. Egy lakótelep közepén épült házban, a magasságból ítélve a második emeleten kapott Aventurin ideiglenes lakást. A hálószobában volt az íróasztal is. Az aktát valaki felhozta és az egyik félig kinyitott fiókba tette. A hűtőt is megtöltötték. Aventurin gyanította, hogy a lakás már régóta van a Pokol követeinek tulajdonában – vagy csak régóta bérlik. Végül is egyre megy. Aventurin tudta, hogyan kell kezelni a különböző háztartási gépeket – bár otthon, a régi életében nem volt éppen ínyére a házimunka. De az anyja megtanította neki, hogy használja a kávéfőzőt, a porszívót és minden mást is. Úgy döntött, hogy a nap első felében még nem foglalkozik a küldetésével. Egyszerűen le akart menni az utcára, hogy sétáljon egyet. Már a lépcsőházban összefutott az egyik lakóval. –Á, szia! Te vagy az új bérlő? – kérdezte a férfi, aki kb. Aventurinnal egyidős lehetet. –Igen. – válaszolta a lány mosolyogva. Örült neki, hogy máris találkozhatott egy “helybélivel”. –Mikor költöztél be? –Ma éjjel jöttem. –Idevalósi vagy? –Nem. Vidéki. –Ó, majd elfelejtettem. A nevem Kútvölgyi János. Téged hogy hívnak? –Dobos Eszter. – mondta Aventurin habozás nélkül. A személyi igazolványán is ez a név szerepelt. –Ha bármi kérdésed lenne, a harmadikon lakom, a lépcsővel szemben. –Köszönöm. Majd találkozunk még. –Szia! Aventurin is elköszönt és kilépett az üvegajtón. Kellemes őszi idő volt. A szél lágyan fújdogált, az ég felhőtlen kéken ragyogott. Aventurin a nap felé fordította az arcát, és becsukott szemmel élvezte a szellő simogatását. Balra indult el, figyelve az utcákat, hogy haza is találjon. A lakótelep mellett egy sín húzódott, mögötte pedig egy kis horgásztó. Aventurin szerette a vizet. Lement a partra és figyelte a vadkacsák lubickolását. A túlparton egy férfi horgászott. Egy helyen a lehullott levelektől volt tarka a víz felszíne, a távolból békakuruttyolás hallatszott. Aventurin sok időt töltött itt, a földön ülve. Gondolatai egészen új irányba repültek. Mi lenne, ha itt maradhatna? Olyan szép a természet, olyan kár volna ezek után visszabújni a föld mélyére! Egészen délig ezen merengett. Akkor elunta az üldögélést és visszament a lakásba. Odabent a munka fogadta. Még fel kellett kutatnia a nőt – a saját anyját – s a közelébe kellett férkőznie. Minderre egy teljes hetet kapott. Nem mintha ez az idő elég lehetett volna arra, hogy teljesen kegyetlenné váljon. Az íróasztalon ott hevert kinyitva az akta. Aventurin fölötte ült, és olvasás helyett a falat bámulta. Most először merült fel benne az a gondolat, hogy meg kellene szökni. Úgysem lesz képes egy ilyen feladatot végrehajtani. Akkor meg hagyjuk az egészet! Ha megszökik, akkor bizonyára hamarosan úgyis rátalálnak és megölik. Viszont ha megfutamodik, és dolga végezetlenül megpróbál visszamenni, ugyanez a sors vár rá. Tehát nincsen más választása: meg kell ölnie őt. Először is találkoznia kellett vele. Aventurin tudta jól, hogy nem szükséges beszélnie a célponttal, vagy akár köszönni neki, de a célpont egyben az a személy volt, akit valaha mindenkinél jobban szeretett. Bár a beszélgetés még nehezebbé teheti a feladat végrehajtását, Aventurin nem tudott lemondani róla. Időközben odakint besötétedett. Aventurin fölállt a székről, és az ablakhoz lépett, hogy elhúzza a függönyt. Azonban mikor kinézett rajta, olyasmit látott, amit már régen elfelejtett: a csillagos eget. Most, ebben a csendes éjszakában lenyűgözte őt a látvány. Nem is húzta el a függönyt, a széket az ablak elé tolta és csak bámult kifelé az ablakon. Most úgy érezte, sosem lesz képes visszamenni a felszín alá.