Aventurin ragyogó napsütésre ébredt. Az első gondolata az volt, hogy a mai napon kell végrehajtania a feladatot – vagy legalábbis hozzákezdenie. De mit tehetne? Először is fel kell keresnie a nőt – igyekezett nem belegondolni, hogy ki is az – s csak utána tervezheti a többit. Majd a körülményekhez képest dönti el, mit fog csinálni. A feladat első része váratlanul könnyen ment. Aventurin a lehető legegyszerűbb megoldást választotta: a lakásán kereste fel a célpontot. Még délelőtt ellátogatott a Kazinczy utca 14 alá. A fiú nyitott ajtót: a kérdéses nő nem volt otthon. Aventurin, miután megbizonyosodott róla, hogy jó helyen jár, visszament a lakására. Úgy tervezte, délután újra próbálkozik. Semmi mást nem akart egyelőre, csak elbeszélgetni a nővel. Ha kell, a családtagjai jelenlétében. Azonban délután már senkit nem talált ott. El sem tudta képzelni, hogy hová lehetett ilyen hirtelen egy háromtagú család, hiszen a fiú ezt az időpontot biztosra ígérte. Aventurinnak csak este jutott eszébe, mit is mondott a nőről Arany: “Védik. Nem férünk hozzá.” Vajon ebből áll a védelem? Ki tudja, talán a nő máris megneszelte az ellene készülő merényletet, s Aventurinnak akkor esélye sem lesz. De mégis, mit tehetne? Reggel újra a lidérces álomból riadt fel. A nőt most minden eddiginél tisztábban látta. Mi több, a nő, az édesanyja most először beszélt is hozzá. Kegyelemért könyörgött. Aztán újra megjelent a kör, s Aventurin nem tudott elmenekülni. A nap már felkelt. Vörös fénnyel világította meg a házak keleti falát. Aventurin felkelt, megreggelizett, s felöltözve lesietett az udvarra. Odakint az utcán még senki sem járt. Ugyanarra indult el, mint előző nap. A nő persze valószínűleg most sem lesz otthon – gondolta – de a munkahelyén talán megtalálhatja. Aventurin megállt az első telefonfülke mellett. Még otthon kimásolta a dossziéban található munkahelyi számot. Tárcsázott. A portás vette fel. –Tessék, Orient KFT. – szólt gépiesen a hang. Aventurin habozott. –Fazekas Péternét keresem. –Egy pillanat, máris kapcsolom. – mondta a férfi, s valóban, a kapcsolás szünetében valamilyen dallam hangzott fel. Aventurin letette a kagylót. Ezt már nem akarta elszúrni. Kilépett a fülkéből, s sietős léptekkel elindult a gyár felé. Ösztönösen tudta, hogy merre kell mennie, bár semmiféle címet nem adtak meg ezzel kapcsolatban. Az Orient KFT. a város szélén volt. Aventurin könnyedén odatalált. Ügyet sem vetve a portásra és annak méltatlankodó szavaira besétált a belső udvarra. Három épület állt benn – egy, ami maga a bútorgyár volt, itt rakták össze a szekrényeket és az asztalokat, mivel a gyár csak ezekkel foglalkozott, egy kisebb, ahol az előre gyártott elemeket tárolták, és egy emeletes irodaház. Aventurin ez utóbbi felé vette útját. A portás időközben valószínűleg riasztotta az őrséget, mivel néhány gorilla méretű férfi követte a lányt. Egyelőre nem bántották – ártalmatlannak vélték. Aventurin elérte a magas épületet. Itt egy zárt üvegajtóba ütközött. Ha betöri, annak komoly következménye lehet. Viszont, ha most, az utolsó pillanatban hátrál meg, talán sosem találja meg az anyját. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Az ajtó mögött egy nő bukkant fel, s határozott lépésekkel indult el Aventurin felé. Ő volt az. A célpont. Aventurin édesanyja. A lány egy pillanatig megkövülten állt. Nem a fényképek jutottak eszébe, hanem az az álom, ami azóta kísértette. A nő pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ott. Kinyitotta az ajtót. –Keres valakit? –Igen. Éppen önt. – mondta kis habozás után a lány. Nem tudta hogyan fojtassa. –Mit szeretne tudni? – kérdezte a nő. A hangja kissé megremegett. –Talán, ha nyugodtabb környezetben beszélhetnénk… –Öö… rendben. Jöjjön velem. Tudta. Aventurin biztos volt benne, hogy az anyja felismerte őt, s a szándékaival is tisztában van. A szemében látszott, ahogy saját lányára nézett. Csak egy anya néz így a gyerekére, s az is csak akkor, ha fél tőle. De már nem volt visszaút. Ha belekezdett, végig is kellett csinálnia. Legalább is meg kellett próbálnia. De hogyan? Úgy érezte, egy áthatolhatatlan fal áll előtte. Követte az anyját. Nem is tehetett mást. Mária nem az irodákhoz vezette a lányt, hanem egy kisebb szobába. A falak fehérre voltak meszelve, s az elfüggönyözött ablakokon át beszűrő fény megvilágította a poros szekrényeket. Egy öltözőben voltak. Mária előreengedte a lányt, s bezárta mögötte az ajtót. –Már vártalak – kezdte, mintegy leleplezve magát. Leült a padra. Aventurin állva maradt. – Eddig azt hittem, meghaltál. De az a tudat, hogy a lányom a rossz oldalra került, szörnyűbb még a halálnál is. Abban reménykedtem, hogy a végén megjön az eszed, és nem fogod hagyni magad. A POKOL TÖNKRETESZ TÉGED! – kiáltotta bele Aventurin arcába. Fölállt a padról, a lány elé lépett és suttogva folytatta. – Mégis, már nem téged sajnállak. Csak azokat az embereket, akiket te fogsz tönkretenni. Aventurin csak állt. El sem tudta képzelni, mit mondhatna erre. Mária még nem fejezte be. –Én küldtem neked azokat az álmokat. Tudtam, hogyha élsz, minden éjszakád rémesen fog telni. Így talán inkább a halált fogod választani. Azt is tudtam, hogyha szólsz az új barátaidnak az álmaidról, megölnek, mielőtt a saját védelmedre kelnél. De nem, te tartottad a szád. Okos vagy. Azt viszont nem feltételeztem volna, hogy képed lesz visszajönni. Igaz, Arany sem jól találta ki: elég nagy kegyetlenség tőle, amit most tett veled. –Te ismered Aranyt? – kérdezte suttogva Aventurin. –Még hogy ismerem! – nevetett Mária éles, kegyetlen kacajjal. – Te még meg sem születtél, mikor már rég ismertem. Nem mondta el neked? –Mit? –Nem tőlem fogod megtudni. Majd ő elmondja, ha akarja. – Mária beszéd közben a táskájában matatott. Mikor kivette a kezét, abban már egy hosszú, vékony pengéjű tőrt tartott. Aventurint megijesztette a látvány. Fegyvertelen volt. Mária azonban nem támadott. Épp ellenkezőleg: az élével magára célozva adta át a tőrt Aventurinnak. A lány megfogta, de le is eresztette a kezét. Mária folytatta. – Látod, megkönnyítem a dolgodat. Még hozzám sem kell érned, csak egyszerűen belém szúrnod a kést. Tessék, nem védekezem. Tudni akarom, hogy képes vagy–e rá. Én felkészültem. És te? Mária behunyta a szemét és várt. Nem mozdult meg. Csak állt ott teljesen védtelenül, s minden lehetőséget megadott a lányának. Aventurin döfésre emelte a kezét. A mozdulat itt félbe maradt. Nem volt képes rá. Tudta a lelke mélyén, hogy nem fogja megtenni. Mária kinyitotta a szemét. Határozott tekintettel nézett a lányra. Aventurin kiolvasta a szeméből: már mindenre felkészült. –Tedd meg! – mondta, szinte már kiáltva. Aventurin nem mozdult. Anyja szemébe nézett. Egy hosszú pillanatig összefonódott a tekintetük. Egyikük szeme sem rebbent. Majd Mária pislogott egyet. Aventurin, mintha csak erre várt volna, elindult. A mozdulat folytatódott ott, ahol abbamaradt: Aventurin úgy érezte, mintha kerekeken gurították volna. Már nem tudta megállítani a kezét – a mozdulat befejeződött. A tőr Mária szíve alatt fúródott a testébe. A nő összeesett. –Bebizonyítottad, hogy apád lánya vagy, Aventurin… Ebben a pillanatban dörömbölés hallatszott az ajtó felől. –Azonnal nyissák ki! – szólt egy mély, parancsoló férfihang. Aventurin megdermedt. Most mit csináljon? Az ajtót be fogják törni. A lány hirtelen az ablaknál termett és kinyitotta. A második emeleten voltak. Két lövés hallatszott, és az ajtó kitárult. Ekkorra Aventurin már nem volt a szobában – az ablakon át távozott. Az esést meg sem érezte, futásnak eredt. Nem volt messze a kerítés, egy ugrással átmászott rajta. Hátra sem nézett, úgy rohant el a tett helyszínéről. Nem tudatosult benne, merre rohan. Csak minél messzebb. Futás közben egyre gyorsabban pergett le előtte az a néhány perc, amely újra megváltoztatta az életét. Nem emlékezett rá, hogyan jutott vissza a lakására. Ott már többen várták. Arany, Zafír és néhány marcona külsejű férfi. Aventurin leroskadt a székre. –Gratulálok. – szólt Arany elégedett arccal. Aventurin nem nézett a szemébe. –Vissza kell vinnünk téged a bázisra. – mondta Zafír. – Gyere. Aventurin nem ellenkezett. Kimentek a lépcsőházból, s a tó felé vették az irányt. Egy csapóajtón mentek le, amely alatt hosszú, vég nélkülinek tűnő csigalépcső rejtőzött. Aventurin egész idő alatt egy szót sem szólt. Egyre csak azok a pillanatok jártak a fejében. Úgy látta a képeket, mintha egy végtelenített filmet játszottak volna a fejében. Zafír és Arany egymás szavába vágva vitatkoztak, de Aventurin tudatáig nem jutottak el a szavaik. Talán több kilométer után érkeztek a Bázis szintjére. Itt még egy rövid, jól kivilágított folyosón haladtak, majd az ajtón benyitva elérkeztek az ismerős épületbe. Arany Aventurinhoz fordult: –Őszintén szólva nem hittem, hogy képes leszel rá. –Én sem – felelte Aventurin. Elmondja Aranynak? Egyelőre nem. –Gyere. Meg kell beszélnünk néhány dolgot. – szólt Zafír. A fogadóterem felé mentek. Úgy tűnt, a Bázis összes többi tagja tudta, hogy most fognak visszaérni, mivel a terem már majdnem tele volt. Aventurin ismét szemben ült le, míg Arany és a többiek elfoglalták helyüket a félkör alakú asztal mellett. –Nos, Aventurin – kezdte Arany kissé hivatalos hangnemben –, sikeresen végrehajtottad az első feladatot. Ezzel bebizonyítottad irántunk való hűségedet, s egyúttal azt is, hogy méltó vagy arra, hogy taggá avassunk. – Arany itt szünetet tartott, de a várt hatás elmaradt. Aventurin nem ugrott fel a székről, nem tapsolt örömében, de még csak el sem mosolyodott. Ellenben mélyen Arany szemébe nézett. A férfi nem állta a tekintetét. Volt abban valami, amit nem lehetett elviselni. Aventurin még akkor is a férfit nézte, amikor az már az előtte lévő papírokkal matatott. –Az avatásra a holnapi nap folyamán kerül sor. – mondta Arany. –Többekkel megvitattuk, és úgy döntöttünk, hogy a fegyverekre való kiképzésed majd ezután következik. – beszéd közben végig kerülte Aventurin tekintetét. –Csak azt szeretném tudni – szólt közbe Aventurin –, hogy minden újonnan érkezett taggal először az édesanyját öletitek meg, vagy ez csak engem ért megtiszteltetés? A hosszú asztalnál mindenki elképedt erre a mondatra, csak Arany böngészte tovább az előtte álló iratokat. –Számítottam rá, hogy rájössz. Az álmaid kísértettek, vagy az emlékeid tértek vissza? –kérdezte, teljesen nyugodtan. –Az álmaim. – válaszolt remegő hangon a lány – De mégis, miért kellett megtennem? Mért pont engem jelöltél ki erre a feladatra? –A válasz egyszerű: több remek emberünk veszett már Máriát keresve. Tudtuk, hogy téged nem fog bántani – és igazunk lett! Ő maga adta a kezedbe a gyilkos fegyvert. –Honnan tudod? –Figyeltünk téged. Ilyen egyszerű. – Arany végre a lány szemébe nézett – és most, hogy túl vagy rajta, hogy érzed magad? –Szörnyen. –Ez érthető – Arany halványan elmosolyodott – mindenkinek az első a legnehezebb. –Mária azt mondta, hogy ismer téged. Azelőttről, hogy én megszülettem. Ezt miért nem említetted? –Miért nem nevezed őt anyádnak? –Mert már nem az. Megváltoztattatok, s nem vagyok ugyanaz. –Úgy tudom, a kiképzésen elmondták neked, hogy a személyiségedet nem lehet megváltoztatni. –Gépekkel nem is. De itt megváltozik az ember, ha akarja, ha nem. Az én kérdésemre nem válaszoltál. Arany habozott. –Igen, én is ismertem őt. De ez nagyon hosszú történet. –Azért számíthatok rá, hogy egyszer elmeséled? –Talán. Majd ha felkészültél rá. –Ez érdekes. Te magad mondtad, hogy az avatásra már készen állok. Ezek szerint az igazságot nehezebb megtudni. –Ne forgasd ki a szavaimat! –Rendben. Vedd úgy, hogy nem szóltam. De Mária – vagy legyen: Anya – célzott az apámra is. Elmondta, hogy inkább rá hasonlítok, de csak miután leszúrtam. – Aventurin megint mélyen Arany szemébe nézett. A férfi most állta a tekintetét, szemeiből a beletörődést lehetett kiolvasni. –Csak ennyit mondott róla? –Elég volt, hogy rájöjjek. – mondta a lány egészen halkan. Feszült pillanat következett. Arany és Aventurin egymásra meredtek, mindenki más rájuk. –Mindez nem változtat a jelenlegi helyzeten – szólalt meg végre Arany. –Rendben. Tehát holnap beavattok? –Ahogy mondod. Reggel kilenckor kezdünk. Zafír majd érted megy. Ezzel be is fejeződött a tárgyalás. Mindenki elindult, hogy ellássa aznapi teendőit s előkészítse a beavatás ceremóniáját. Aventurin pedig visszament a szobájába. Gondosan bezárta az ajtót, meggyújtotta az egyik gyertyát, és az asztalra állította. Egyedül akart maradni, s nem volt kedve újra a lámpák irtóztató hideg fényében élni. Hosszú ideig csak ült a széken és az asztalra könyökölve a gondolataiba mélyedt. A most rázúduló teher alatt bárki más összeroskadt volna, de Aventurin szeme száraz maradt. Most megvilágosodott előtte az a tény is, hogy miért kellett ide kerülnie. Elég nyilvánvaló, hogy Arany lányának itt a helye, nem élheti le az életét egyszerű emberként. Ezért volt annyira fontos nekik. S hogy a Menny miért akarta megmenteni? Talán Mária azon az oldalon állt. Eszébe jutott az a fogalmazás, amit néhány nappal azelőtt írt Ki vagyok? címmel. Kivette a fiókból. Sok kérdést látott, amit most már meg tudott válaszolni. Mégsem vett elő tollat. Egyszerűen nem tudta szavakba önteni az érzéseit. Kisvártatva kopogtak az ajtón. Aventurin villámgyorsan eltüntette a fogalmazását, eloltotta a gyertyát és felkapcsolta a villanyt. Azt hitte, Zafír jött, de mikor kinyitotta az ajtót, Arany állt előtte. Aventurin kérdő és meglepett tekintettel nézett rá. -Bejöhetek? – kérdezte a férfi, egy mosoly árnyékával az arcán. –Persze. Foglalj helyet. – invitálta Aventurin. Arany leült az ágyra. –Meg kell beszélnünk néhány dolgot –kezdte a férfi, miközben Aventurin is leroskadt a székre. Arany rögtön a lényegre tért – Szóval megtudtad, hogy én vagyok az apád. Nem éppen így akartam a tudomásodra hozni. –Egyvalamit nem értek. Mária miért nem itt élt? Miért a felszínen? –Mint mondtam, ez egy nagyon hosszú történet. –Nekem van időm. Meséld el! –Hát rendben. Valaha, még mielőtt ez az egész elkezdődött volna, Mária és én együtt voltunk. Akkor még nem létezett a Föld, és nem indult el a háború a Pokol és a Menny között. Lucifer és Isten még békésen éltek, s a két eszme megfért egymás mellett. Isten a teremtő volt, a rend híve, Lucifer pedig a káoszé, ami csak néhány elvakult elme szerint sötét, máig is. Egymás nélkül ma sem létezhet ez a két fogalom. Két különböző országban éltek, s a Pokol fényességében és dicsőségben nem maradt el a Menny mögött. Lakói ugyanolyan boldogok voltak, mint odafent. De így van ez ma is. –A Földet is együtt teremtették, de Isten nem akart belőle részt hagyni Lucifernek. Így – mint ahogy Ádám és Éva legendájából ismerjük, - Lucifer a két fa segítségével megkapta a földet s vele együtt az embereket is. Istennek természetesen ez sem tetszett, s azóta ő próbálja az embereket a maga oldalára csábítani. A Poklot sötét helynek állítja be, ahol örök szenvedés és tűz vár az elkárhozott, bűnös lelkekre. A legtöbb vallásban így él a Pokol, így él a Sátán is. De a Mennyország ezzel ellentétben, a vallásokban is valós képpel van lefestve. Lucifer nem folyamodott az emberek hitegetésére. Ő nem küldött egyszülött fiút a földre, mint megváltót, ő megelégszik azzal, hogy van néhány ember, aki az ő pártján áll. Mi itt tudjuk az igazságot. Meg sem próbálunk ebből bármilyen hitet teremteni. A manapság élő és virágzó sátánizmus (“gyűlöljünk mindent, ami szép”) pedig végképp nevetséges. Mondanom sem kell, hogy azt is Isten találta ki, hisz ahhoz, hogy valaki sátánista legyen, feltétlenül kereszténynek kell lennie. A valódi Sátánt sehol, semelyik vallásban nem írják le. Mindaz, amit eddig hallottál a Pokolról, nem más, mint egy ravasz csel. –A föld aranykorában még nem volt enyém és tied. Akkoriban Isten és Lucifer, bár nem egyeztek ki teljesen, de nem is acsarogtak egymásra. Az első nagy háborút – ezt nem találod meg a történelemkönyvekben – Lucifer szította, egy különösen nagy vita után. Ő engem bízott meg azzal, hogy a háborút és annak eszméit vezessem. A Mennyország azonnal válaszolt – s az ő választottjuk Mária volt. Egyikünk sem tudott a másik kinevezéséről. Csak annyit tudtunk, hogy többé nem lehetünk együtt. Bár a szerelmünk megmaradt egymás iránt, többé nem találkozhattunk. –A háború közel ezer évig tartott egyfolytában, s az emberiség is két részre szakadt. Kardokkal, lándzsákkal és nyilakkal ölték egymást. Végül Isten győzött, bár ő nem elégedett meg vele, sem pedig a díjjal, hogy a föld jelentős része az övé lehet. Lucifer mindössze egy földrészt – Amerikát kapta meg. De Isten az egészet akarta. Azóta kényszerülünk mi a föld alá, erre a folyamatosan bővülő Bázisra, s a Mennyország követsége attól kezdve települ a barlangokba, a hegyek gyomrába. A két nagykövetség elvileg nagyon közel van egymáshoz, de Márián kívül senki nem tudta soha, hogy hol a Bázis. Mi sem tudjuk a Barlang pontos helyét. Aki a másik lakhelyére lép, azonnal megölik. Nem nehéz felismerni minket és persze őket sem. Mindannyian viselünk egy bizonyos bélyeget, ami akaratlanul az átalakítás eredménye. Ez a szemünkön látszik. A Pokol- és a Mennybélieké között van egy bizonyos megmagyarázhatatlan különbség. Csak a felszínen találkozhatunk, de egyikünk sem élhet ott. Az örök életünk miatt gyanúsak lennénk. Máriával is a felszínen találkoztam. A köztünk lévő szerelem lángja újra fellobbant. Egy forró éjszakát töltöttünk együtt, s te azon az éjjelen fogantál meg. Máriát viszont száműzték a Menny követségéből, kénytelen volt a felszínen egy új életet kezdeni. Felnevelt téged, minden széltől óvott, nehogy bármelyik oldal a magáénak tudhasson. Ő maga elvesztette örök fiatalságát. A Pokol befogadta volna, de a Menny – ahová már soha többé nem térhet vissza – megvédte tőlünk. A Földön kell élnie, újra és újra megszületnie, egészen addig, míg valaki meg nem váltja őt, s meg nem öli úgy, hogy a lelke túllépjen a Pokol és a Menny háborúskodásán. Aventurin türelmesen hallgatta végig ezt a történetet. Mikor Arany befejezte, még néhány hosszú percig csend volt. Azután a lány szólalt meg. –Tudod, míg a felszínen éltem, nem gondoltam volna, hogy az igazi családomnak ilyen története van. Anya nem árulta el, ki a valódi apám. Csak a mostohaapámat ismertem, s nem éreztem hiányát az igazinak. –Emlékszel a régi nevedre? – kérdezte hirtelen Arany. –Fazekas Katalin. Sok minden másra is emlékszem. Hiába töröltétek ki másodszorra is az emlékeimet. Ez gyakran előfordul? –Nem. Te vagy az első. Senki nem emlékszik az előző életére, rajtad és rajtam kívül. Bár nekem nem a felszínen volt az előző életem. – mondta tűnődve Arany. –Más bolygókon is van élet? – kíváncsiskodott Aventurin. –Nincs. Egyszerre mindig csak egy bolygón él civilizált társadalom. Nem a Föld az első, de az előzőn még nem volt sem a Pokolnak, sem a Mennynek kirendeltsége. A Klereduszon nem ismerték a háború fogalmát. Az ennél sokkal békésebb bolygó volt, mivel akkoriba Lucifer és Isten békében élt – mint már említettem. De sajnos az sem lehetett tökéletes. Mára már hiába keresnéd azt a bolygót. –Miért, mi történt vele? –Elpusztult. Nem sok értelme volt fenntartani, mivel háborúk hiányában a tudományok sem fejlődtek. Az ottani emberek között nem volt semmiféle viszály, még az erőszak fogalmát sem ismerték. Így nem kellett megvédeniük magukat semmitől – legalább is sokáig azt hitték, hogy náluk nem történhet semmi baj. Még a betegségeket sem ismerték. De nem voltak elégedettek. –Gondolj bele: manapság mire használják az új találmányokat? Hogy egymást öljék vele. Nem mi pusztítottuk el a Klereduszt, hiszen gyönyörű bolygó volt. De nem is tudtuk megvédeni. A természettel szemben védtelenek voltak. A rengeteg földrengés, vulkánkitörés, és szökőár után egy meteor adta meg a kegyelemdöfést. Arany és Aventurin hosszú órákon át beszélgettek. Szóba került néhány apróság a felszínnel kapcsolatban, Aventurin emlékeiről, találgatták, hogy milyen lesz a következő háború, és végül a lány felhozta azt a témát is, hogy ő vajon milyen feladatot fog kapni legközelebb. –A te feladatkörödről már rengeteget gondolkoztam – mondta Arany. – Úgy szokott működni, hogy az újakat beosztom az egyik lépcsőfokra, és onnan csak nehezen tud tovább lépni. De rólad még nem döntöttem. Mihez lenne kedved? – szegezte neki a kérdést. Aventurin eltöprengett. Tényleg, mihez is lenne kedve? Biztos volt benne, hogy egyetlen olyan szerephez sem, amit eddig nőktől látott. Nem érzett vágyat az átalakítási pályához, sem a tanításhoz, de legkevésbé a papírmunkához. Eddig csak egy feladata volt. Élénken emlékezett a tóparton eltöltött időre. –Talán a felszínen… - mondta végül. Arany nevetve rázta a fejét. –Nőket nem küldünk fel, ha csak egy mód van rá. Túl veszélyes. –Engem már felküldtetek. –Az más volt. Akkor nem volt más választásunk. – mondta Arany tárgyilagos hangon – De a továbbiakban igyekezni fogunk, hogy ne eshessen semmi bántódásod. Tudod, ha valaki felmegy a felszínre, nagyon óvatosnak kell lennie, mivel a másik oldal vadászik rá. A legjobbak sem mindég térnek vissza. –Ennyire nagy az ellenségeskedés? - kérdezte csodálkozva Aventurin. Arany nevetett. –Hogy ennyire? Abból, amit elmondtam, már rájöhettél volna. Mi ősi ellenségek vagyunk. Mindenki más csak miattunk ellenségeskedik. Pontosabban Lucifer és Isten miatt. –De mégis, mi lesz a következő feladatom? –Ezt majd akkor kérdezd, ha túl estél a kiképzésen. Addigra talán már én is eldöntöm. Arany kisvártatva távozott. Aventurin egyedül maradt az örvényként kavargó gondolataival. Annyira fáradt volt, hogy úgy döntött, azonnal zuhanyozni megy. A víz felfrissítette. Újra erősnek érezte magát, s a feje is kitisztult. A szobájába visszatérve végigterült az ágyon, becsukta a szemét. Ezzel csak azt érte el, hogy azok a képek újra filmként peregtek előtte. Nem akarta őket nézegetni, inkább más irányba terelte a gondolatait. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen a Pokol - ha Arany szerint legalább is ugyanolyan csodálatos, mint a Menny. Eközben nagy nehezen lidérces álomba merült. Reggel kopogtatásra ébredt. Zafír nyitott be a szobába. –Indulni kell? - kérdezte Aventurin a szemét dörzsölgetve. Zafír elmosolyodott. –Még nem. Csak gondoltam, jó lenne, ha az avatásodról nem késnél el. Még van egy órád készülődni, aztán érted jövök. Aventurin hálás volt barátnőjének - de vajon nevezheti-e Zafírt annak, még ha jóban vannak is? - hogy nem az utolsó utáni pillanatban ébresztette fel. És azért is, hogy egyáltalán felébresztette… Bár nem emlékezett az álmának minden részletére, azt tudta, hogy az éjjel nem akarta őt elereszteni. Egyszerűen magával ragadta, börtönbe zárta és fojtogatta. Zafír kiszabadította őt a börtönből, ahol minden őr arca ugyanolyan volt… Gépiesen öltözött fel. Nem akart a tegnapra gondolni, nem akarta újra felidézni azokat az iszonyú képeket, és még nem akart elmerengeni azon a beszélgetésen sem. Mindez túl közel volt, még nem tudta feldolgozni. Egyszerűen csak sodródott az idővel. Hogy hová? Hagyta, hogy mások döntsenek helyette. Nem avatkozott bele semmibe. Nem vette elő a fogalmazását a fiókból, nem gyújtott gyertyát. Igyekezett semmire sem gondolni. Vagy éppen a nagy semmire gondolni. Az ágyon ülve kiürítette a tudatát, s csak nézegette a végtelen sötétséget, becsukott szemmel, amit egyetlen gondolat sem zavart meg. Zafír zökkentette ki ebből az állapotból, mikor újra visszajött, hogy ezúttal már Aventurint is magával vigye. –Hát te meg mit csinálsz? - kérdezte, mikor meglátta a lányt, amint mozdulatlanul, csukott szemmel az ágya szélén ücsörög és az ajtónyitásra szemmel láthatóan nem tért magához. Mikor Aventurin kinyitotta a szemét, választ sem várva folytatta - voltál reggelizni? - a lány nemet intett a fejével - Mindegy, most már nincs rá idő. Tíz perc múlva kezdődik a ceremónia. Izgulsz? - az utolsó két mondatot már olyan hévvel mondta el, hogy bárki azt hihette volna, hamarosan őt fogják taggá avatni. Aventurin mosolyogva válaszolt: –Nem. Vagyis… - nem tudta, hogyan fejezze ki magát. A kellemetlen emlékképek Zafír első szavával visszatértek, most még kínzóbban, mint reggel vagy akár éjszaka. –Ki vele, mi aggaszt? - mondta Zafír, a tőle telhető legbarátságosabb arccal - nekem bátran elmondhatod. Senkinek nem fogok árulkodni. –Semmi új. Csak még mindig azon rágódok, amit tegnap apa mondott. - felelte Aventurin, s ő maga is meglepődött azon, hogy milyen könnyedén tud beszélni, s hogy most először Aranyt apaként említette. –Ez nem meglepő. Senkinek sem könnyű az első gyilkosság, még akkor sem, ha a szíve teljesen fekete. De most gyere! A lelkemre kötötték, hogy legalább most az egyszer idejében érjünk oda. –Hova? - kérdezte Aventurin, mert a helyszínt még senki sem árulta el neki. –A Csarnokba. majd meglátod, mennyire megváltozott, mióta párbajoztál. Valóban, a Csarnokba érve Aventurin meglepődve vette észre, hogy a helységet teljesen átalakították. A székek mind a fal mellett álltak, a szorító eltűnt középről, s most a padló sem emelkedett, mint annak idején a lelátók miatt. A falakat most sokféle vörösben játszó selyemkárpit fedte, még az ajtó előtt is függöny lógott. A hatalmas méretű világítótáblákat mintha a mennyezetbe süllyesztették volna, helyüket most mélyen lelógó, vagy száz valódi gyertyát tartó csillárok vették át, az egész teremben összesen kilenc. Még a plafonra is valami vörös kárpitot feszítettek. A padlót ugyanolyan színű, indázó mintájú szőnyeg borította. Az egész terem szemkápráztató volt, mégis, a gyertyákból nyert fény valahogy bizalmat keltett. Amint Aventurin mögött becsukódott az ajtó, Zafír is villámgyorsan leült a székére, amit Ólom mellett tartottak fönn neki. Az egész terem tele volt. Ide gyűlt mindenki a Bázisról. A lánynak nem volt fönntartva ülőhely. Arany felállt, s kézen fogva középre vezette. Ott megálltak és Arany bekötötte Aventurin szemét egy kendővel, nem szorosan, de úgy, hogy Aventurin semmit sem látott. Senki nem szólalt meg, egyetlen apró nesz sem hallatszott. Aventurinban most már felülkerekedett a kíváncsiság. A terem egyik végéből halk morajlásként induló, majd egyre dallamosabb és hangosabb zene csapott fel, s a következő pillanatban már az egész termet betöltötte, a falakról visszhangzott. A hang egyre feljebb és feljebb csapott majd halkulni kezdett. Ekkor Aventurin inkább érezte, mint hallotta, hogy a többiek felállnak székeikről, s járkálni kezdenek a kör mentén, ami egyre szűkült, de mégsem fenyegetően, nem úgy, mint az álomban. Arany is elfoglalta a helyét, de egyidejűleg valaki kivált belőle, s Aventurinhoz lépett. Megfogta mindkét kezét, s az egyiket kettejük között boltívet formálva magasba emelte, a másikat pedig a saját vállára helyezte. Az ő keze Aventurin vállán nyugodott. Ekkor megszólalt. A hangjáról Aventurin egyből felismerte: Ólom volt, az, akit ebben a világban először meglátott. –Fogadd meg… – mondta, s itt szünetet tartott. Aventurin valami belső késztetés miatt rögtön válaszolt. –Megfogadom… –… hogy új tested birtokában… - folytatta Ólom. –… hogy új testem birtokában…- a fogadalom szövege a továbbiakban így hangzott: - csak Lucifert szolgálom az Isten ellenében. Eszméinket bármi áron megvédelmezem, s nem rettenek vissza a haláltól sem. Új életem a tiétek, igyekszem majd, hogy a Pokol Társaságának a hasznára legyek. Ezzel Ólom ellépett Aventurin elől. Ittrium következett, aki a lánynak a kérdéseire válaszolt az első három napban. Aventurin most is ismételte a szavakat, átérezve azoknak súlyát. –Megfogadom, hogy új tudásom birtokában csak Lucifert szolgálom az Isten ellenében. Amit tudok, a ti javatokra fogom felhasználni, és senki másnak nem árulom el. A Menny Társasága hiába faggat, titkainkat az életem árán is megőrzöm. Ittriumot Ezüst váltotta fel. –Megfogadom, hogy új erőm birtokában csak Lucifert szolgálom az Isten ellenében. Értetek harcolok. Ölök, ha kell és meghalok, ha kell. A végsőkig küzdök, soha nem hátrálok meg, legyen az ellenség bármi erős. Végül Arany állt Aventurin elé. A lány egyből felismerte, anélkül, hogy az apja megszólalt volna. Majd ugyanúgy ismételte az eskü szövegét, mint eddig a többiekkel. –Megfogadom, hogy új életem birtokában csak Lucifert szolgálom az Isten ellenében. Örökké hű maradok a Pokol Társaságához, s örökké ellensége leszek a Menny Társaságának. Ha a másik oldal elfog, inkább a halált választom, minthogy titeket eláruljalak. Nem szolgálok nekik sem testemmel, sem tudásommal, sem erőmmel, sem életemmel. Ha eskümet megszegem, úgy feladom az életemet és újat többé nem kezdhetek. Az eskü végeztével Arany levette a kendőt Aventurin szeméről. A zene is elhallgatott. A kör újra kialakult, s most Arany odavezette a lányt egy üres helyhez. Így már Aventurin is a Pokol Társaságához tartozott. A szertartás további része játékkal telt, majd lakoma tetőzte be az eseményt. Mikor véget ért az éjszakába nyúló buli, Aventurin úgy érezte, hogy ez volt élete legszebb napja. Nem is sejtette, milyen folyamat indult el megállíthatatlanul ezzel az eseménnyel.