Reggel Arany ébresztette a lányt. Aventurin olyan álmos volt, mintha csak néhány percet aludt volna. Miután kissé magához tért, felöltözött. Már rég nem kellett az újoncok ruháját viselnie. A Bázison viszont hagyomány volt egyrészes ruhában járni, amelyet a derekánál öv csatolt össze. Ez a ruha térdig ért, s egy szűk nadrág egészítette ki, férfiaknál és nőknél egyaránt. A ruha színe is meg volt határozva. Rangonként, vagyis inkább foglalkozásonként változott. Arany maga – nevéhez és rangjához híven aranyszínűben járt. Az átalakítók kéket, a megfigyelők fehéret, a beszerzők zöldet, a kiképzők szürkét viseltek. Aventurin – harcos lévén – vörös ruhát vett fel. Ezek a ruhák jelölve voltak az odalent eltöltött évek szerint. Tízévenként került egy-egy flitter a ruha nyakára. Így Arany ruháján már négyszázötvenhárom jelzést lehetett összeszámolni. Aventurinéra viszont még egy sem került. –Hány óra van? – kérdezte a lány, miután felöltözött. –Helyi idő szerint reggel hét. A felszínen este kilenc. –Ilyen sokat aludtam? – kérdezte meglepetten a lány. –Bizony, kimerített az utazás. – válaszolt mosolyogva Arany. –Mozgalmas út volt, azt meg kell hagyni. Most pedig, ha jól értem, be kell számolnom neked a kalandjaimról. – mondta Aventurin. –Nem, nem kell. – mosolygott Arany – csak szeretném, ha elmesélnéd, hogy milyen volt a küldetésed. De nem itt. –Akkor hol? – értetlenkedett a lány. –Nincs kedved felmenni a felszínre? A tópartra. Az ilyenkor már teljesen kihalt. De lehet, hogy egy időre teljesen eleged van belőle. –Dehogyis! – szólt közbe Aventurin. – Menjünk fel. A csigalépcső most is hihetetlenül hosszúnak tűnt, de Aventurin azzal érvelt magában, hogy egyszer ezt is meg kell szoknia. Ugyanúgy, ahogy a Bázis térképét is érdemes lesz megtanulnia. Mikor felértek, valóban sötét volt. A Hold az első negyedében járt, már nyugaton. Megkerülték a tavat. Egy kis félszigeten álltak meg. Ennek az út felőli oldalán állt egy kőlapos asztal, mellette padokkal s fölötte palatetővel. Itt nem volt teljesen sötét – egy utcai lámpa világította meg a területet. Arany és Aventurin egymással szemben ültek le. Egy kis ideig egyikük sem szólalt meg. Aztán Arany törte meg a csendet. –Nos, elmeséled, hogyan hajtottad végre a második feladatodat? –A megfigyelők nem számoltak be neked? – kérdezett vissza Aventurin. –De igen. De a te szádból szeretném hallani. És Aventurin mesélt. Elmondta, hogy már a repülőn találkozott Gáborral, és hogy akkor még nem is sejtette, hogy ő a célpont. Elmondta, hogyan találta meg a Viperákat, majd hogyan sikerült beépülnie és megszöknie tőlük, s hogy végül hogyan adta fel őket. Mesélt a szöktetésről és a kalandos hazaútról is. Mindezt Arany némán hallgatta. Mikor Aventurin a végére ért, apja elégedetten dőlt hátra. –Bevallom, nem számítottam rá, hogy ilyen ügyes leszel. Az első feladatot sokkal rosszabbul szokták végrehajtani. A te helyzetedet ráadásul még a Menny Társasága is megnehezítette. –Ez igaz – helyeselt Aventurin. – Farkassal az elejében nem volt könnyű dolgom. Az ő elveik ráadásul nem tiltják az emberölést. –Valóban nem. Ha egy ember meghal, a lelke Istenhez kerül. Ez nekünk nem használ, ők viszont így oldják meg a problémáikat – Arany itt nagyot sóhajtott – De most, ha kipihented magad, egy új program vár rád. –Egy újabb feladat? – kérdezte rögtön Aventurin. –Nem éppen – rázta a fejét Arany. –Hát akkor? –Lucifer magához hivat. A lány elképedt. –Mi… De hogyan? –Ne aggódj, én is jártam már nála. Rajtam kívül senki más, úgyhogy ez nagy megtiszteltetés. –Hogyan kell lemenni hozzá? –Nem bonyolult, de majd megtudod. –Mikor? –Még ma. –De miért hivat? -Azt majd ő maga mondja el. Én sem tudom. Indulhatunk vissza? –Persze! Mindketten fölálltak és a tavat megkerülve visszamentek a csapóajtóhoz. Aventurint lefoglalták gondolatai. El sem tudta képzelni, mit akarhat tőle Lucifer. Talán egyszerűen csak kíváncsi rá? Nem valószínű… Még mindig ezen töprengett, mikor leértek a Bázis szintjére. Zafír már várta őket. Nagyon izgatott volt. –Na gyere! – mondta a lánynak. A Bázis Aventurin számára eddig ismeretlen részén jártak. Errefelé a folyosók vörösek voltak. A lámpák narancsszínű fénnyel világítottak. Aventurinnak pislognia kellett. A fényektől kissé káprázott a szeme. Egy díszes, kapunak is beillő ajtón belépve egy kör alakú helységbe kerültek. Itt a plafont teljesen elfedték a neontáblák, amelyek, a rajtuk lévő festett üvegnek köszönhetően vörösen világítottak. A szoba falai feketére voltak festve. Középen egyetlen ágy állt, a fal mellett pedig három állvány, rajtuk egy-egy – szintén fekete – gyertyával. –Feküdj le! – mondta Zafír. Aventurin engedelmeskedett. Arany meggyújtotta a gyertyákat. –Csukd be a szemed. Lazíts! – mondta a férfi. Aventurin megpróbált lazítani, de annyira izgult, hogy ez szinte képtelenség volt. –Hamarosan le fog állni a szíved, s csak akkor indul el újra, mikor visszatértél. – magyarázta Zafír. Aventurin érezte, hogy légzése lelassul. A szemét már, ha akarta volna, sem bírja kinyitni. A testét sem érezte, agya mintha teljesen kiürült volna. A következő pillanatban egy hatalmas csarnokban találta magát. A mennyezet olyan magasan volt, hogy Aventurin nem is látta. Két oldalt faragott kőoszlopok sorakoztak, melyeket a legelképesztőbb motívumok díszítették. Rajtuk örök fényű fáklyák világítottak. A csarnok közepén vörös szőnyeg futott végig. A falak távoliak voltak, s az oszloperdő el is takarta őket. Hosszúságában viszont a csarnok talán kétszáz méter lehetett. A lány elindult a szőnyeg mentén, melynek végén egy trón állt – Lucifer trónja. Mikor a lány elég közel ért, megpillanthatta magát a Sátánt. Nem tudta, hogy várta-e ezt a találkozást. A lelke mélyén mindig is tudta, hogy el fog jönni ide, de inkább félt tőle. Most, hogy szemtől szemben álltak, megállapította magában, hogy Lucifer egyáltalán nem néz ki félelmetesnek – a szarvaitól eltekintve. De ezek a szarvak is mintha csak a látszat kedvéért lettek volna ott. A földön oly jól ismert lópatáknak nyomuk sem volt. Ekkor Lucifer megszólalt. Legalább is Aventurin hallotta a hangját a fejében, pedig Lucifer szája nem mozdult. –Azért hivattalak, mert kíváncsi vagyok rád. Szeretném tudni, hogy alkalmas vagy-e arra a feladatra, amit rád akarok bízni. –Milyen feladat? – gondolta Aventurin. –Várj még – válaszolt Lucifer. – A feladat nagyon nehéz. Te vagy az egyetlen, aki talán végre tudja hajtani. Senki nem tudhatja meg, mit bízok rád, rajtad és rajtam kívül. Még az apád sem. –Egy utolsó, mindent eldöntő háború készül a Pokol és a Menny között. Aki ebben győz, azé lesz az egész föld. Aranynak kell ezt a háborút levezetnie, ebben már tett szert némi gyakorlatra. A te feladatod ez alatt az lesz, hogy beépülj a Menny Társaságába. –Volt már hasonló feladatom – gondolta Aventurin – de az nem sikerült. –Most sikerülni fog. Két éven belül ott kell lenned, mint teljes jogú tag. Egyvalakit vihetsz magaddal. Neki elmondhatod, hogy mi a feladatod. De ne feledd: senki más nem tudhatja meg. Aventurin bizonytalanul bólintott. –Hogy mikor kezded el, - folytatta Lucifer - az is rád van bízva. Arany két év múlva indítja a háborút. Te leszel a biztosítékunk. Ekkor kell majd gyengítened a másik oldalt. Legjobb lenne, ha a vezetőjüket megölnéd, és nem is akárhogyan. Minden csepp vérének ki kell folynia, mielőtt meghal. Akkor a lelke hozzám kerül. Ne feledd: van egy nagy előnyünk velük szemben. Arany vezetett már néhány háborút, ők viszont száműzték az első emberüket. Te magad ölted meg. Az utóda sokkal gyengébb. Mondd hát: képes leszel végrehajtani ezt a feladatot? –Mindent megteszek, ami tőlem telik. – válaszolt a lány. –Akkor jó. Bízom benned. – mondta Lucifer. – Most menj. Légy nyugodt. Két éved van rá. Aventurin elköszönt és megfordulva elindult a Pokol bejárata felé. Két lépést sem tett azonban, mikor érezte, hogy felemelkedik. A következő pillanatban már a saját testében volt. Kinyitotta a szemét. Érezte, hogy szíve elkezd dobogni, s a vér csak úgy buzog az ereiben. Arany eloltotta a gyertyákat, majd a lányhoz lépett. –Remélem, végrehajtható feladatot kaptál tőle – csak ennyit mondott. Aventurin nem válaszolt, de közben arra gondolt, hogy erre még kétszáz év sem lenne elég, nemhogy kettő. A következő napokban sosem tapasztalt érzés lett úrrá rajta – a félelemé és a tanácstalanságé. Arany még nem bízott rá semmilyen feladatot, s a Bázison nagyon lassan teltek az órák. Mikor viszont egyszer visszagondolt, meglepődve tapasztalta, hogy már egy hónap is eltelt, mióta Lucifernél járt. Senki nem tudhatta meg, milyen beszélgetés zajlott le kettejük között, bár Zafír minden adandó alkalommal faggatózni kezdett. Aventurin az esetek többségében csak bosszúsan legyintett. De volt egy pont, ahonnan már nem bírta tovább. –Nem árulhatom el, Lucifer a lelkemre kötötte. Különben is, Arany nem kérdezett semmit. Neked miért olyan nehéz megértened? – mondta ingerülten, s ezzel sikerült vérig sértenie barátnőjét. Zafír ezek után belátta, hogy nincs értelme kérdezősködnie, sőt, valahol mélyen igazat is adott a lánynak, de aztán kerülni kezdte Aventurin szobáját. Aventurin pedig két nap múlva – nagy megkönnyebbülésére – újabb feladatot kapott. Már úgy érezte, senki sincs a közelében, akit ismerne. Még az apja is idegen volt, mióta a lány visszajött a Pokolból. Az új feladat értelmében fel kellett keresnie és el kellett fognia egy férfit, aki valahonnan megtudott néhány fontos dolgot a Pokol Társaságáról. A gond csak az volt, hogy a férfi nagyon magas rangú katona volt. Aventurin pedig nem volt biztos benne, hogy el tud fogni egy ezredest. Ezt a feladatot nem egyedül kellett megoldania. Réz is vele ment. A férfi bizakodva tekintett a lányra, hisz látta őt már korábban is akció közben. Szótlanul szedték a lépcsőfokokat. Aventurin a gondolataiba mélyedt. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogyha most felmegy a felszínre, már nem jöhet vissza többé. Fontolóra vette, hogy elmondja Réznek, mit hallott Lucifertől, de végül úgy döntött, hogy egyelőre csak vár és megpróbálja végrehajtani az Aranytól kapott feladatot. Réz ebben segített neki, de hogy a Menny Társaságába beépülni is segítene… Ezt nem várhatta el tőle. Réz sem szólalt meg, míg le nem csukódott mögöttük a csapóajtó. Akkor megmutatta a lánynak, hogy melyik kocsival fognak menni. Az egy újféle, piros autó volt. Beszálltak és már indultak is A kérdéses katonatiszt neve Kőműves Sándor volt és éppen Szentesen teljesített szolgálatot. Az, hogy honnan szerezte információit a Pokol Társaságáról, egyelőre titok maradt. Szentes… A város egy emléket idézett föl Aventurinban. Egy emléket arról az időről, mikor még Katalinnak hívták. Eszébe jutott az iskolai buli, amiről stoppal akart hazajönni, s amelyiknek köszönhette, hogy a Pokol Társaságához tartozik. Élénken emlékezett régi osztálytársaira, s elmosolyodott a gondolatra, hogy milyen képet vágna Timi, a csongrádi barátnője, ha megtudná, hogy miért nem aludt náluk akkor éjjel. Már túljutottak Csongrádon, mikor Réz újra megszólalt. –Emlékszel erre a helyre? – kérdezte a lánytól – több mint két éve itt vettünk fel. –Te is a kocsiban ültél? – képedt el Aventurin. –Igen. Én fogtam rád a fegyvert. – nevetett Réz. Két éve… Két éve, hogy a Pokol Társasága elfogta őt. S most újra két év van hátra, - sőt, már csak huszonhárom hónap! – hogy látszólag átálljon a másik oldalra. De senki nem tudhat róla. Vajon árulónak fogják hinni mostani társai? Vagy megértik majd, hogy miért állt át legősibb ellenségükhöz? Elképzelte apja reakcióját, mikor hírt hoznak neki a történtekről, maga előtt látta Zafír végtelenül csalódott arcát, s szinte hallotta, amint Arany kiadja a parancsot: "Öljétek meg!" Olyan sokáig töprengett ezen, hogy észre sem vette, mikor Szentesre értek. Elsuhantak a laktanya mellett és a városközpont felé vették útjukat. Egy lakótelepen, a tízemeletes házak mellett álltak meg végül. –Itt lesz a lakásunk. Már előkészítettem. –Hogy? Mi? – riadt fel Aventurin – Ja, igen. –Mi a baj? – kérdezte gyanakodva Réz. –Semmi… - mondta a lány, s hogy ne kelljen megmagyaráznia zavarát, inkább másra terelte a szót. – Hányadikon lakunk? –A harmadikon. Biztos, hogy nincs bajod? –Dehogyis. Vagyis igen, biztos. – mondta Aventurin, aki még mindig nem tudott szabadulni a félelemtől. Minden szó nélkül baktattak fel lépcsőn, egész a harmadik emeletig. A lift éppen üzemen kívül állt, így azt nem használhatták. Nem vittek magukkal sok csomagot, s egykettőre felértek a lakáshoz, ami a tizenkettes számot viselte. Odabent két szoba, egy kis konyha és egy fürdőszoba volt, minden szépen berendezve, a legegyszerűbb kellékekkel. –Akkor talán hozzá kellene fognunk. – vetette fel Réz. –Mi? Ja, persze. Aventurin gondolatai újra egészen máshol jártak. Mióta beszálltak a kocsiba, eszébe sem jutott a katonatiszt. Egyáltalán, hogyan kaphatnák el? A laktanyákba nem volt szokás csak úgy besétálni. Meg kell várnia tehát, míg Sándor kijön a városba. De szokott-e Szentesen időzni, vagy a kimenőit otthon, Csongrádon tölti? Erről nem tudtak a Bázison. És volt még egy fontos kérdés. Ha a férfi tud a Pokol Társaságáról, vajon mennyit tud? Felismerné-e az egyik tagot? Aventurin igyekezett megnyugtatnia magát, hogy nem is olyan veszélyes a helyzet. Elvégre Gábort is sikerült elfognia, s most még csak nem is volt egyedül. Aventurin nagy megkönnyebbülésére Réz kész tervvel állott elő. Katonának adja majd ki magát – ehhez megvannak az iratai és a ruhái – s a laktanyán szemmel tartja majd Sándort. Ott nem lehet elfogni. Viszont egy előre megbeszélt időpontban találkoznak majd az egyik kocsmában. Akkor – remélhetőleg minden konfliktus nélkül – elaltatják és elviszik őt a Bázisra. A terv első része meglepően jól működött. Réz – Olajos Péter néven szabad be- és kijárást kapott. A következő rész viszont már nehezebbnek bizonyult. Sándor nem hogy nem volt a laktanyában, de a városban sem tartózkodott. Keresték otthon is – ott sem volt. Három nap telt el így. Ezalatt Réz szorgalmasan bejárt a laktanyára, Aventurin viszont azzal töltötte napjait, hogy bevásárolt, járta a várost és esténként kiskatonákkal találkozott a kocsmákban és kérdezősködött tőlük. Azt az ürügyet találta ki, hogy Sándornak jó ismerőse és a férfi meghívta őt néhány napra a városba. Így a lány valamivel többre jutott, mint Réz. Kiderült, hogy Sándor néhány napja súlyosan eltörte a lábát, és ezért még mindig a kórházban van. Ez az információ hasznos volt, bár nem vitt sokkal előbbre a célhoz. A börtönt felzavarni egészen más volt, mint a szentesi kórházat. És akkor Gábor együttműködött velük. Sándortól erre nem lehetett számítani. Ráadásul kihozni őt sem lett volna könnyű. Annyit tehettek, hogy Aventurin ártatlan érdeklődőként megkérdezte, hogy meddig fogják még benntartani Sándort. Ezek szerint még egy teljes hetük volt. Aventurin tehát elkezdett a másik, sokkal fontosabb feladatra koncentrálni. Lucifer utasítása szerint egyetlen embert vihetett magával. De kit? A lánynak nem volt ínyére egyedül kitenni magát a megpróbáltatásoknak. Réz, mint az utóbbi napokban kiderült, szóba sem jöhetett. A férfi elmesélte, milyen volt a Menny Társaságának gyűrűjébe zárva lenni, s hogy milyen nehezen menekült meg előlük. Őt tehát ismerik. A lánynak nem is volt kérdéses, kit szeretne magával vinni, de Arany másféle feladatkört lát majd el a háború alatt. Zafír pedig nem volt harcos. Már nincs egész két éve rá, hogy végrehajtsa a feladatát. És ha nem talál senkit, akkor egyedül kell majd besétálnia a viperafészekbe. Apropó, vipera… Gábor addigra készen lesz, talán a kiképzés is befejeződik. Egy ember átalakítása átlagosan tizennégy hónapot vett igénybe, a kiképzés pedig négyet, esetleg ötöt. Bár Aventurinnak nem volt ínyére az utolsó pillanatban hozzálátni a munkához, de nem volt más választása. Egy hét múlva Sándor valóban kikerült a kórházból, s bár nem ment vissza a laktanyára, a lakásán megtalálhatták. Családja nem volt, s így nem okozott különösebb gondot elfogni. Kedden tehát Réz és Aventurin azzal kezdték a napot, hogy összecsomagoltak és mindent kivittek a kocsiba. A lakás a Pokol Társaságáé volt. Még délelőtt elindultak Csongrád felé, s ott felkeresték Sándor lakhelyét. A férfi otthon volt, s gipszelt lábával nemigen tudott mást csinálni, minthogy olvasott. Lakása a földszinten volt. Becsöngettek hozzá, s ő – már a legelején gyanakodva bár, de ajtót nyitott. Mikor meglátta Rézt és Aventurint, már lerítt róla, hogy biztos a dolgában. Rögtön a lényegre tért. –Azért jöttetek, hogy magatokkal vigyetek? – kérdezte, főleg Aventurinhoz intézve szavait, miközben helyet foglaltak a szűkös nappaliban. –Részben - felelt kitérően a lány – Először lenne hozzád néhány kérdésünk. –Mint például? –Kitől szerezted az értesüléseidet rólunk? –Senki nem mondta el, hogy léteztek. Találkoztam kettőtökkel, s az ő beszélgetésükből jöttem rá néhány apróságra. –Ez szép. De legalább senki nem vált árulóvá közülünk – jegyezte meg Réz. –Kinek adtad tovább? – kérdezte Aventurin. –Senkinek. Nem szóltam rólatok. – felelte őszintén Sándor. –Akkor tehát nincs más hátra – állt fel Réz -, mint hogy visszamenjünk. Sándor nem ellenkezett. Kibicegett velük a lakásból, az ajtót résnyire nyitva hagyta, tudván, hogy soha nem térhet vissza oda többé. Mikor már a kocsiban ültek, Aventurin elaltatta a férfit. Visszatérve a Bázisra Aventurinnak első dolga volt, hogy szólt Aranynak; sürgesse meg Gábor átalakítását. –Tehát őt akarod magaddal vinni. – vonta le a következtetést a férfi. –Te tudsz róla? – kérdezte döbbenten Aventurin. –Csak ezt az egyet. Lucifer elárulta nekem, de többet nem mondott. Megkért, hogy én se kérdezősködjek. Ezek után Aventurin feladatai egymást érték a Bázison, úgyhogy csak néha-néha egy fél napot tölthetett odalenn. Nagyrészt embereket kellett a maguk oldalára állítania, de az is előfordult, hogy a Pokol Társaságának egy tagja kiszabadításában segédkezett. Aventurin hálás volt a sok tennivalóért – ha nem csinálhat semmit, akkor sokkal idegesebb lett volna. De így hamarosan a Pokol Társaságának legjobb harcosa lett. Gábor – azaz Irídium átalakítása nyolc hónap alatt fejeződött be, s Aventurin következő feladata az újonc kiképzése volt. Így a lány néhány hónapra szürkébe öltözött. Aventurinnak nagy meglepetés volt, mikor először találkozott Irídiummal a Bázison. A férfi nem csak hogy megfiatalodott, de egyenesen szívtipró lett. Az arca viszont ugyanolyan gonosz maradt, s ebben fontos szerepet játszott az erős szemöldökű, sötétbarna szempár, a hosszú, fekete haj és a hozzá képest szinte fehér arc. A férfi gyorsan tanult. Három hónap alatt mesterien elsajátította a harcművészeteket, úgyhogy Aventurinnak sikerült elfelejtenie egy kis időre a Lucifertől kapott feladatot. A párbaj ugyanis sokkal közelebbi megpróbáltatás volt. A Csarnokot újra feldíszítették, felállították a szorítót és a lelátókat. Irídium is felvette már a vörös ruháját, amely ennek a hagyományait tükrözte. Aventurin öt óra előtt tíz perccel érkezett az öltözőbe. Irídium arca még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, s ez bizony annak a jele volt, hogy a férfi is fél a párbajtól – épp úgy, ahogy Aventurin félt, mielőtt Ezüsttel kellett megküzdenie. A párbaj hamar elindult és egész rövid ideig tartott, melynek végén Aventurin, kissé szoros küzdelemben bár, de földre küldte ellenfelét. Másnap pedig a fegyverekkel kezdtek gyakorolni, s a lány meglepődve tapasztalta, hogy ezen a téren már nincs mit tanítania Irídiumnak. Úgyhogy egy hét alatt átvették a fegyvereket, s utána a lány megkérte a többieket, hogy készítsék elő a Csarnokot az avatásra. Irídium letette az esküt, s a Pokol Társaságának teljes jogú tagja lett. Aventurin azon az ünnepségen végre jól érezte magát – emlékezete szerint – egy év óta először. S hogy az ünnep igazi legyen, Irídium és Aventurin a táncok nagy részét együtt ropták. Aventurin most vette észre, ami több mint három hónapja elkerülte a figyelmét – Irídium sokszor pillantott a lány felé, de mikor az észrevette, gyorsan elkapta a tekintetét. Aventurin is megkedvelte a férfit – sokkal jobban, ahogy egy engedelmes tanítványt szokás. És az ünnepségen ő is sokszor azon kapta magát, hogy Irídiumot nézi – többek között, mikor Zafírral beszélgetett. Barátnője észre is vette, hogy itt készül valami kettejük között, de nem tette szóvá – helyette vigyorogva próbálta visszanyerni a lány figyelmét. Éjféltájban Arany odahívatta magához a lányát. –Milyen feladatkört bízzak rá? – kérdezte, Irídiumra utalva. –Harcos – felelte kurtán a lány. –Tehát a felszínen kell neked. – jegyezte meg Arany. –Azt ígérted, nem kérdezősködsz. – mondta Aventurin. –Nem is. – mosolygott a férfi. – Szerinted képes lesz rá, hogy odafent megállja a helyét? –Igen. Biztos vagyok benne. De gondolom, épp ezért bíztad rám a kiképzését. –Pontosan ezért. Bár arról fogalmam sincs, hogy miféle feladatot fogsz végrehajtani. –És jobb is, hogy nem tudod. – mondta Aventurin, beletörődve, hogy újra csak a küldetésre tud majd gondolni. Hajnali háromkor, mikorra már mindenki elálmosodott, Aventurin szólt Irídiumnak – akit önmagában még mindig Gábornak nevezett – hogy keresse fel őt másnap a szobájában, miután beszélt Arannyal. Kicsit később mindenki aludni tért. Másnap először délután találkozott Irídiummal, a kisebbik tárgyalóteremben. Akkor Arany kijelölte a férfi feladatkörét. –Az első feladatodat Aventurin fogja elmondani neked. – tette hozzá végül. Nyolc óra tájban Irídium belépett Aventurin szobájába. A lány elmesélte neki, hogy járt Lucifernél, és hogy mit hallott tőle. Irídium viszont – Aventurin nagy megkönnyebbülésére örült a feladatnak, s cseppet sem látszott rajta, hogy félne tőle. Utána pedig Aventurin másra terelte a szót. Nevezetesen arra, hogy tisztázzák egymás iránti érzelmeiket. Bár mindez szokatlan volt, nem csak a felszínen, de a Bázison is, mégis túl kellett esniük rajta. –Amikor először megláttalak – kezdte Irídium a lány szemébe nézve – reméltem, hogy gyakran fogunk találkozni. –Tévedsz – intette le nevetve Aventurin – Amikor először találkoztunk, azt mondtad, hogy véletlenül se időzzek Párizsban. –Erre nem emlékszem. – mondta a férfi. –Persze, hogy nem. Kitörölték az emlékeidet. –Csak nem te fogtál el? – kérdezte meglepetten Irídium. –De – bólintott Aventurin – Én, és még két harcosunk. –Hogyan? –Az egy nagyon hosszú történet. –Elmeséled? –Talán egyszer – tért ki a válaszadás elől a lány. – De most sokkal sürgetőbb dolgunk van. Holnap hajnalban indulunk a felszínre, úgyhogy szerintem legjobb lesz, ha lefekszel. –Igen… - bólintott elgondolkozva Irídium – Van ötleted, hogy hol van a Menny Társaságának a lakhelye? –Egy barlangban, ennyit tudok. De az bárhol lehet. Egy évünk van rá, hogy megtaláljuk. Remélem, kevesebb is elég lesz. Egy év múlva már teljes jogú tagoknak kell lennünk. –Nem könnyű feladat, az tény – állapította meg Irídium. –Képesek leszünk rá – mondta bíztatóan Aventurin – És van is egy tippem, hogy hol lelünk rájuk. –Hol? –Majd holnap reggel elmesélem. Addig is próbálj meg aludni. –Rendben. Jó éjt! – köszönt el Irídium. Aventurin elgondolkozott. Milyen kapcsolatuk is lehetne? A mostani barátságnál mindketten többet éreztek. De egy szerelmi kapcsolat nagyon bizonytalan, és egy ilyen akció közben veszélyes is. Ezt majd tisztázniuk kell. De mikor? Itt volt a remek alkalom, de nem használták ki. Aventurin kicsit félt ettől a kapcsolattól, főleg azért, mert jól emlékezett még Irídium régi énjére. Sokáig ült a széken a gondolataiba merülve. Irídium szobája három ajtóval arrébb volt. Akár átmehetne hozzá, és tisztázhatná ezt az egész ügyet. De Irídium már biztosan alszik, és Aventurinnak valami azt súgta, hogy neki is követnie kellene a példáját. Engedelmeskedett hát ennek a parancsnak. Miután lefeküdt, majdnem sikerült is elaludnia, de ekkor eszébe jutott, hogy valószínűleg ez az utolsó éjszaka, amit a Bázison, az otthonában tölthet. Ott, ahol igazán biztonságban érezheti magát. Ott, ahol az apja közelében lehet.