Öt perc múlva megérkezett két orvos, hogy az ájult harcosokat magukkal vigyék. Rigó csak este tért vissza. Most nem jöttek vele kísérők, s fegyvert sem hozott. Irídium hátrahúzódott, mikor a két nő leült egymással szemben. Rigó egyből a lényegre tért. –A helyszínt te határozhatod meg, a fegyvert én. A célban már megegyeztünk. –A halálig megy és a háború sorsát dönti el – szögezte le Aventurin. –A végső háború sorsát – egészítette ki Rigó – A vesztes fél többé nem szól bele a Föld irányításába. Aventurin bólintott. –A helyszín legyen a felszínen. Egy nagyobb terem tökéletes lenne. –Például? –Akár egy tornacsarnok, vagy efféle… –Rendben. De a párbajt láthassa a Menny és a Pokol Társaságának minden tagja – kötötte ki Rigó. –Ez csak természetes – mondta Aventurin. –A fegyverünk pedig legyen kard. Aventurin nyelt egyet. A kiképzése összesen két hónapig tartott, azalatt megtanult lőni és verekedni, jobban, mint bárki más, de vívás nem volt a tananyagban. –Jó – szólalt meg ismét Rigó. Immár teljesen magabiztos volt – Akkor tehát megküzdünk egymással. Az előkészületek nagyjából egy hetet vesznek igénybe. Jövő szerdán kerül sor a párbajra, este kilenckor. Irídium – fordult a férfihoz –, te addig szabad vagy. Értesítsd a Pokol Társaságát, hogy Aventurinnal megegyeztünk. A harcos addig itt marad. Irídium bólintott. Rigó az ajtó felé intett fejével. A férfi kiment a szobából, s Aventurin látta még, hogy egy kísérő karon ragadja. –Remélem, tudod, hogy ebben a küzdelemben esélytelen vagy – ez volt Rigó végszava. Ő is felállt és távozott. Aventurin magára maradt. Természetesen tudta, hogy semmi esélye sincs, ha karddal kell harcolnia. A következő napokban ezzel a tudattal kellett élnie. Társasága nem volt, mindössze napjában háromszor ételt hoztak neki, de azon kívül csak a gondolatai foglalták le. Fogoly volt egy olyan börtönben, ahonnan lehetetlen volt a szabadulás. Meg sem próbált megszökni. Tudta, hogy akkor túl hamar eldőlne a háború. Az egy hét nagyon gyorsan telt. Aventurin számolta vissza a napokat, s azt kívánta, bár több időt vennének igénybe az előkészületek. Félt a párbajtól, hisz kard még soha életében nem volt a kezében. Aztán, az egyik reggel, amikor felébredt, ijedten tapasztalta, hogy már szerda van. Ketten kísérték el Budapestre, egy autóban. Aventurin nem tudta a nevüket. Az egyik a kocsit vezette, a másik végig egy pisztollyal tartotta sakkban a lányt. A férfiak egy szót sem szóltak, Aventurinnak pedig úgysem volt kedve beszélgetni. Két óra múlva értek a fővárosba. Így, az autó ablakából is látni lehetett, hogy az emberek félnek. Az utcák szinte kihaltak voltak, s aki mégis kinn járt, nagyon sietősre fogta lépteit. Elhaladtak egy épületrom mellett a Duna-parton, de csak miután elhagyták a helyet, döbbent rá a lány, hogy ott valaha a Parlament állt. A háború egy hete tartott, és sokkal szörnyűbb pusztítást okozott, mint az eddigiek. S ha nem állítják le, akkor még szörnyűbb lesz. Fél kilenckor érkeztek meg a helyszínre, amely az egyik főiskola tornacsarnoka volt. A lelátók már megteltek. Mindenki izgatottan beszélgetett a szomszédjával. Aventurin csak egy pillantást vethetett a nézőkre, aztán már be is értek az öltözőbe. A lány számára elő volt készítve a fekete ruha, amely a kihívó színe volt a Pokol Társaságában. A lány tudta, hogy Rigó fehérben fog küzdeni – mint a kihívott a Menny Társaságának párbajain. A kard is ott hevert a padon. Aventurin felvette és kihúzta a hüvelyből. Kétélű fegyver volt, gyönyörű, fekete ékköves markolattal. A lány megforgatta a kardot. Ilyen fegyver még nem volta a kezében, s vajmi kevés volt arra az esély, hogy most fél óra alatt meg tudná tanulni a használatát. Lemondóan visszatette hát a kardot, s újra leült a padra. Észre sem vette az idő múlását. Felkapta a fejét, mikor pontosan kilenckor felhangzott a gongszó, amellyel a kihívót szólították a küzdőtérre. Aventurin már nem félt, nem is izgult. Túl volt azon, hogy érezzen bármit is. Most csak a feladatra próbált koncentrálni. Meg kell ölnie Rigót. S ezzel befejeznie a háborút. Felvette a kardot, az oldalára kötötte és elindult a küzdőtér felé. A folyosót fekete szőnyeg borította. A közönség két tábora kétféleképpen reagált a lány megjelenésére. A Pokol Társasága éltette Aventurint, úgy, mint eddig még soha. A Menny viszont jól hallhatóan a halálát kívánta. Különös fény ragyogta be a termet. Mintha az angyalok is lejöttek volna, megnézni ezt a párbajt. Sőt, Aventurin érezte, hogy Isten és Lucifer tekintete is feléjük fordul. A lány elfoglalta helyét a fekete térfélen, s újra megszólalt a gong. Ez a hang Rigót hívta. Őt is éljenzés és hurrogás fogadta. A nő magabiztosan lépkedett. Úgy vélte, nyert ügye van. Belépett a küzdőtérre, s a magasba emelte kardját. Aventurin is előhúzta az övét. Ekkor újra megszólalt a gong, s a párbaj kezdetét vette. Rigó egyetlen szúrással végezni akart ellenfelével, de rosszul számított. Aventurin gyorsan és ösztönösen védett. Ő is döfni próbált, de Rigó valóban jól vívott. Nem hiába választotta ezt a harcmodort. Aventurin meglepődött saját ügyességén. Rigó nem tudta megsebezni őt. Talán tíz percig harcoltak eredmény nélkül, s közben, bármily hihetetlen legyen is, a lány megtanult a karddal bánni. Hisz az is olyan, mintha puszta kézzel harcolna – csak épp sokkal hosszabb lett a karja. Tíz perc után folyt az első csepp vér. Rigó megsebezte Aventurint a combján. Mély vágás volt, de a lány nem adta fel ennyitől. Mint egy dühös oroszlán, támadott ellenfelére. Rigó megtántorodott, mikor a kard átszúrta a bal vállát. Aztán újra ő volt soron. A dühtől eltorzult arccal próbálta meg halálra döfni a lányt, de Aventurin gyorsabb volt. Most Rigó jobb karját szúrta meg. A nő még folytatta volna a küzdelmet, de túl nagy lendülettel próbálta meg megszúrni Aventurint. A lány kitért a támadás elől, s a nő elesett. Egyből a hátára fordult, hogy felugorjon, de Aventurin kardja akkorra Rigó torkának szegeződött. A párbaj véget ért. Aventurin győzött. De még nem ölte meg ellenfelét. –Mire vársz? Legyőztél, fejezd be! – kiáltott Rigó. –Öld meg! Öld meg! – hallatszódott a terem minden pontjáról. Arany felállt a helyéről, s a tömeget túlharsogva ordította a lányának. –Végezz vele! Nyerd meg nekünk a háborút! Aventurin felnézett. Határtalan volt az a gyűlölet, ami most Rigó halálát kívánta. Még a Menny Társasága is egy emberként ordította ugyanazt – nem kellett nekik egy vesztes vezető. A lány eltette kardját. Rigó nem tudta mire vélni. Aventurin kezet nyújtott neki, hogy felsegítse. Rigó habozott, de aztán elfogadta a segítséget. Abban a pillanatban, ahogy Rigó megfogta Aventurin kezét, szél támadt a zárt teremben. Rigó felállt. Mindkét fél sebei egy pillanat alatt begyógyultak. A teremben ülők elnémultak. A szél viharrá fokozódott, s Aventurin beleordította a süvítésbe: –Szólítalak téged, Lucifer! Te hívtál már engem, most én hívlak téged! Jöjj el hát! Most Rigó következett. –Szólítalak téged, Isten! Jelenj meg közöttünk, jöjj el, hogy békét kössünk! S akkor, a terem két végében megjelent Lucifer és Isten. Lucifer ugyanolyan volt, mint amilyennek Aventurin emlékezett rá, csak épp nem vette körül az a ragyogás, ami a Pokolban. A szarvai a helyükön voltak. Fekete selyeminget és ugyanolyan nadrágot viselt, vörös mellénnyel és palásttal kiegészítve. Hús-vér emberként jelent meg a földön. Épp úgy, ahogy Isten. Ő tetőtől talpig fehérben volt. A ruhája ragyogott, ahogy a fény rávetült. Az arca leírhatatlanul szép volt – a legszebb férfiarc, ami valaha létezett. S legfeltűnőbb mégis a szeme volt, mely úgy ragyogott, mint sötétben a macskáé. Most minden szem a két istenre szegeződött, akik elindultak a küzdőtér felé. Aventurin és Rigó elengedték egymás kezét. A szélvihar elállt. Lucifer ért oda előbb. –Lám-lám, Aventurin, nem teljesítetted a feladatot. Isten is belépett a küzdőtérre. Ismét Aventurin szólalt meg. –Miért kellene bármelyikteknek győzni a másik felett? Miért lenne jobb, ha teljhatalmúak lennétek, ha a másikat szenvedésbe taszítjátok vele? Mi már békét kötöttünk. Tegyétek ti is azt! Hisz valaha, réges-rég nem volt viszály köztetek. Nem lehet, hogy egy jelentéktelen bolygó miatt leromboljátok azt a világot, amit közösen építettetek fel. Legyen hát béke a földön is, és végre az égben is! –Te ezt nem érted, Aventurin – szólt közbe Lucifer – Isten már évezredek óta hitegeti az embereket, hiába próbálok bármit is tenni ellene. –Jog szerint enyém a Föld! – mondta Isten – Csak te vagy az, aki mindenáron hatalmat akar felette! Én teremtettem ezt a bolygót… –Együtt teremtettük! – ordította Lucifer – Csak te ki akarod sajátítani magadnak! És a párbaj szóban folytatódott. Úgy tűnt, sem Isten, sem pedig Lucifer nem lesz hajlandó békejobbot nyújtani a másiknak. Aventurin a kardjára támaszkodva hallgatta, ahogy az ősi sérelmek a felszínre kerülnek. Isten kijelentette, hogy a Pokol és a Menny között soha többé nem lehet semmiféle kapcsolat. Ezen a ponton úgy látszott, hamarosan tettlegességgé fajul a vita. Aventurin nem bírta tovább. A veszekedők közé állt, tenyerével széttolva őket egymástól. –Nézzetek rám! – harsogta – Sólyom és Arany gyermeke vagyok. Ők ketten már véget akartak vetni a háborúnak, de ti akkor nem voltatok hajlandóak kibékülni. Nem bánom, vitassátok meg a múltat, de kultúrált istenek módjára! Aztán pedig egyezzetek meg szépen. Ha rajtam múlik, a Földön többet nem háborúztok! – jelentette ki magabiztosan, majd hátrébb lépett. Lucifer és Isten egyszerre nevették el magukat. Aztán Isten szólalt meg. –Nézd, egy tizenkilenc éves lány bölcsebb az ősöreg isteneknél. –A múlt felhánytorgatásából elég – ismerte be Lucifer – Fogadjuk meg a tanácsát. –Nem kell több veszekedés és háború. – mondta Isten, s kezet nyújtott Lucifernek. Az elfogadta. S abban a pillanatban fényáradat töltötte be a termet, s végigsöpört az egész földön. Leálltak a fegyverek, a lebombázott épületek újra álltak, a háború sebei begyógyultak. Béke született a Földön és az Égben. Örök béke. –Isten, te vagy a teremtő – szólt ünnepélyesen Lucifer – Ideje, hogy visszaadjam, amit elvettem, vagy megpróbáltam elvenni. A Föld legyen a tiéd. –Nem, Lucifer – válaszolt Isten – A Földet együtt teremtettük, s te már a legelején bebizonyítottad, hogy elég neked két fa, hogy megszerezd az egészet. A fogadást megnyerted, a Föld téged illet. Most Aventurinon volt a nevetés sora. –Elég! Ez szép, mondhatom – szólt közbe ismét - Először mindketten az egészet akarják, aztán egyik se fárad vele. Nem-nem, a felelősség mindkettőtöké. Irányítsátok ketten a földet, békében, és amennyire csak lehet, egyetértésben. –Ismét neked van igazad – fordult Lucifer Aventurin felé, majd ismét Istenhez intézte szavait – Osztozzunk meg tehát a föld irányításában. Nagy bolygó, jut bőven feladat mindkettőnknek. –És ha újra viszály támadna köztünk – mondta nevetve Isten – hívjuk Aventurint, hogy tegyen igazságot – ezután a lányhoz fordult – Lucifertől már kaptál egy feladatot. Azt szerencsére nem hajtottad végre teljesen. Most szeretném, ha az enyémet teljesítenéd. Légy a béke őre itt a Földön! Vigyázz az emberekre és a Pokol és a Menny Társaságára is. Vezesd őket a továbbiakban. Vállalod ezt a feladatot? –Vállalom – mondta az örömtől sugárzó arccal Aventurin. –Úgy legyen – szólt Lucifer, s mind a négyszáz torok egyszerre visszhangozta: –Úgy legyen! Vége