A Griffendél nővérek jelképe annak idején teljesen egyszerű volt: fekete alapon egy oroszlán és egy kígyó összefonódott alakja. Ez a családfa furcsaságára utalt, de természetesen senki nem tudta mire vélni. A köpenyünk is fekete volt, ezt hordtuk, ha az utcán jártunk vagy épp gyilkolni mentünk. A legtöbb ember, ha meglátott minket, bemenekült a házába, vagy igyekezett máshol elbújni a szemünk elől. Holott ez teljesen felesleges volt. Pusztán szórakozásból, céltalanul soha nem öltünk meg senkit. Mindig a célpontjainkat mentünk felkeresni. Ha kiszemeltünk valakit, annak nem volt menekvés. A többiek nyugodtan elsétálhattak volna mellettünk az utcán. A célpontjaink rendszerint aurorok voltak, és esetleg egy-két önjelölt feketemágus. –Miért? – húzta fel a szemöldökét Harry. –Nem toboroztunk híveket, mint Voldemort teszi, s vetélytársakat sem akartunk hagyni. A dementorokkal és egyéb varázslényekkel sem volt soha semmi dolgunk. Mégis, hárman erősebbek voltunk akkor, mint ma Voldemort az egész seregével együtt. Ezt az életet harminchárom éven keresztül folytattam. Attól a pillanattól kezdve, hogy végleg kiléptem a Roxfort kapuján, a világ már nem két gyilkostól félt, hanem háromtól. Semmivel sem voltam kevésbé kegyetlen, mint a nővéreim. Az emberek megkínzásában és legyilkolásában leltünk legnagyobb örömöt. –Mégiscsak olyanok voltatok, mint Voldemort – jegyezte meg Harry, a félelem árnyalatával a hangjában. Bár Agatha mesélt már neki ezekről az évekről, most újra megrémisztette az a tűz, amit a nő szemében látott. –Igen, hasonlítottunk hozzá –folytatta tűnődve Agatha – A nevünket nem merték kimondani. Egyikünkét sem. Talán attól féltek, hogy ezzel hívnának bennünket. De mivel a minisztérium nem volt hajlandó elismerni a létezésünket –hisz akkor szembe is kellett volna nézniük velünk –nem voltunk többek, mint egy félelmetes mese rettegett szereplői. Egy olyan meséé, amit senki sem akart látni valóra váltan. Így volt, aki hitt bennünk, volt, aki csak legyintett. De ha megjelentünk valahol, akkor már a mese egyszerre valósággá vált számukra, s a csodálkozásra nem maradt idő. Hatalmunk lassan kiterjedt az egész országra, de tovább sose mentünk. Nem volt dolgunk külföldi varázslókkal, s azok is örültek, hogy nem találkoznak velünk. A politikai hatalom nem érdekelt bennünket. Harminchárom év alatt senkinek sem sikerült megszöknie előlünk. Élveztük, hogy félnek tőlünk, s hogy nem mernek velünk szembeszállni. Bár én voltam a legfiatalabb hármunk közül, hamar kiderült, hogy a legjobb is. Említettem, hogy már az iskolában is készítettem saját bájitalokat. Tíz évvel az után, hogy kiléptem a Roxfort kastély védelmet jelentő falai közül, ráakadtam az Örök fiatalság elixírjének receptjére egy ősrégi könyvben, amit talán még maga Mardekár Malazár szerzett valahonnan. A szöveg ősi volt, a lapok megkoptak, de a recept hozzávalóit könnyedén meg tudtam szerezni – főleg, mivel nem riadtam vissza a fekete mágiás kellékektől sem. Ez az ital halhatatlanná nem tesz bennünket, de megöregedni nem hagy. Csak azt biztosította számunkra, hogy ha akarunk örökké élni, megtehetjük. –Hasonló, mint a Bölcsek Köve – jegyezte meg Harry, visszaemlékezve az elsőéves korában átélt kalandjára. –Valóban olyasmi, de az nem állt a rendelkezésünkre, még több pénzre pedig nem volt szükségünk. Apánk szép kis örökséget hagyott ránk – kifogyhatatlannak tetszőt, jóllehet, csak Melantho unszolására volt hajlandó odaadni a Gringotts-beli széf kulcsát, néhány perccel a halála előtt. Nem kell ezen meglepődni – mondta a nő, látva Harry döbbent tekintetét – Melantho mindig is számító volt, és mindenkivel kegyetlen. Ráadásul egyik nővérem sem ismerte Rodolphust apjaként, aki mindenképpen fiúgyereket akart, mégpedig elsőszülöttet – egyértelműen azért, hogy a Griffendél-név fennmaradjon. De most ezen az ágon is megszakad. –Teljes egyetértés volt köztetek? – kérdezte Harry. Úgy gondolta, ha már ilyen hosszú ideig együtt voltak, akkor ez nem lehetett másképp. –Dehogy! – nevetett Agatha. A varázsló hátán végigfutott a hideg, hallva ezt a csengő kacagást. – Nap, mint nap összevesztünk valamin. Mondhatni, soha semmiben nem értettünk egyet. Szinte naponta párbajoztunk, és egymáson gyakoroltuk a főbenjáró átkokat. Az eredménye az lett, hogy hamarosan mindhárman a Cruciatus mesterei lettünk, és semmi perc alatt meg tudtuk törni egymás Imperius-átkát. Az Adava Kedavrát soha nem mondtuk ki egymásra. Annyira azért soha nem haragudtunk meg. Harminchárom év... Nagyon hosszú idő. –Úgy hallom, élvezted, amit csináltál – dőlt hátra Harry – Akkor mi vetett véget mégis az egyességeteknek? –Erre egyszerű a válasz – sóhajtott Agatha – mégis nagyon hosszú történet. Tom Denemről te is sokat hallottál. Harry nyelt egyet. –Igen. Többet, mint szerettem volna. –Nos, mi is ismertük őt. Tom, mint azt tudod róla, árva volt. Az anyja meghalt a születésekor, az apja pedig nem törődött vele, ezért a fiú árvaházba került. Ott figyeltünk fel rá. Tudtuk róla, hogy varázsló, mielőtt az ereje megmutatkozott volna. Tudtuk azt is, hogy párszaszájú, és hogy Mardekár utódja – tehát a Griffendél Nővérek számára családtag. De míg nem került a Roxfortba, nem érintkeztünk vele. Míg első éves volt Armando Dippett igazgatása alatt, nem bántottuk. A nyáron viszont, mikor vissza kellett volna mennie az árvaházba, megkerestük, és új otthont adtunk neki. Velünk együtt lakott a Mardekár kastélyban. Azon a nyáron már tanítgattunk neki egyet s mást, s ő volt a valahai legfiatalabb varázsló, aki végre tudta hajtani a főbenjáró átkokat. Mikor az iskolában volt, nem tudtunk figyelni rá. De a tanévek alatt sokkal kevesebbet változott, mint a szünetekben. Minden egyes nyár, amit nálunk töltött, egyre és egyre erősebbé tette. Igaz, ötödéves koráig ártatlan volt, vagyis emberre soha nem szórta ki a Cruciatust vagy az Adava Kedavrát (esetleg állatokra), de egyre inkább félelmetessé vált. Az Imperiussal imádott szórakozni, mindig megnevettette. Azt nem sajnálta az emberektől sem. A harmadik nyarát töltötte nálunk, mikor a régi nevét megelégelte. Összeültünk, és segítettem neki a nevéből kirakni egy anagrammát, ami esetleg jelent is valamit. Először természetesen idióta ötleteink támadtak, de úgy fél napos nevetgélés után eszembe jutott az a név, amit most is visel. A Voldemort franciából fordítva annyit tesz: A Halál Szárnyalása. –Illik hozzá. – jegyezte meg Harry. –Bizony. Tetszett is neki ez a név. Már a Roxfortba visszatérve is használta, s mi is így szólítottuk. Az iskolában soha nem beszélt rólunk. Mindenki, még azok is, akiket a barátainak nevezett, úgy tudták, hogy a szünidőt egy mugli árvaházban tölti, ugyanott, ahol felnevelkedett. Mielőtt Melantho visszaengedte volna a hatodik évre, beszélt neki a Titkok Kamrájáról. Voldemort párszaszájú, ezért tudtuk, hogy ki fogja nyitni. – Agatha itt nagyot sóhajtott, és elgondolkodva meredt a kandalló tüzére, ami a boszorkány szemének intésére újra fellángolt. – Igazság szerint annak idején én is kinyithattam volna a kamrát. Én is párszaszájú vagyok, és harmadévesen meg is találtam a bejáratot, de mégsem nyitottam ki. Sok barátom mugli származású volt. Megtehettem volna, hogy Voldemortnak megmutatom. De mire elszántam magam a cselekvésre, már ő maga is rábukkant. Mondanom sem kell, Sado és Melantho nagyon büszkék voltak rá.