A második tanulóévem hasonlóan telt, mint az első. Az iskolában Sado még vigyázott rám, hogy nehogy meggondoljam magam, és rettegett gyilkos helyett auror legyen belőlem. Aggódása akkoriban alaptalannak bizonyult. Nigellus is rajtam tartotta a szemét. Őt nem lehetett átverni. Tudta rólam, hogy a nővéreim nyomdokába fogok lépni. Sado, miután betöltötte a tizenhetedik életévét, kicsapták az iskolából, és pár nap múlva belépőjegyet vásárolt Azkabanba. Mondanom sem kell, máig sem használta fel. A második nyár majdnem ugyanúgy telt, mint az első. Újra találkoztam Melanthoval és Sadoval, és a Mardekár-kastély pompájával is. -Merre van az a kastély? - kérdezte Harry. -Skóciában, nem túl messze a Roxforttól, de annál azért messzebb, hogy seprűvel indulj el megkeresni. -Te hogy jutottál el oda? -Hopp-porral. Ez volt a legegyszerűbb módja az utazásnak. Nem csak maga az épület gyönyörű, de a környezet is. Hegyek veszik körül. A kert hatalmas, zöldellő tisztásokkal és kisebb erdőségekkel tarkított. Az épülettel egyidős szobrok állnak mindenfelé, néhol szökőkutak is előfordulnak. Minden ősi és erős. Bent csarnokok, folyosók és hatalmas szobák tagolják a kastélyt. Mindenhol lovagi páncélokat, portrékat lehet találni, s minden egyes szoba a történelem egy-egy korszakát örökíti meg. A Mardekár kastély a legöregebb az összes alapító kastélyai közül, a maga ezerötszáz évével. A Griffendél-kastély, ahol vagyunk, csak ezerkettőszáz éves. Persze mindet még az alapítók ősei építették annak idején. Sokat változtam azokban az időkben. Visszatértem az iskolába, ahol harmadikosként már a bájitalfőzés mestere lettem. Nem egy főzetet saját receptem alapján készítettem el, s volt, hogy az alapanyagok nem engedélyezett hozzávalók voltak. Néha még a főzetnek sem igyekeztek volna hivatalosan engedélyt adni. Nigellus már nem próbált megóvni a nővéreimtől - belátta, hogy ezzel már elkésett. A tanulók közt rengeteg ellenséget szereztem. A Mardekárosokkal furcsamód mindig jóban voltam, s a haragosaim legfőképp a saját házamból kerültek ki. Tizenhat éves voltam azon a nyáron, mikor először öltem embert. Pont annyi idős, mint te. Az auror Melantho foglya volt. A nevére már nem emlékszem, de az arcát kristálytisztán fel tudom idézni. Vörös hajú férfi volt, nagyon fiatal - talán húsz-huszonöt éves lehetett. Nagyon bátor volt, de akkoriban aki a Griffendél Nővérekkel húzott ujjat, az hamarosan átlépett a másvilágra. Azokban az időkben már tudtam tökéletesen használni a főbenjáró átkokat és kivettem a részemet a gyilkolásokból, kínzásokból és az egyéb szórakozásokból. Ezek közül egyetlen bűnnel sem vádoltak meg. Mikor hetedikesként mentem vissza a Roxfortba, már nem voltak haragosaim, legalább is senki nem mert veszekedni velem. Még Nigellus szemében is a félelem szikráját vettem észre, valahányszor rám nézett, a tanárokéban meg főleg. Egyszer, sötét varázslatok kivédése órán igazi botrányt kavartam. A pajzsbűbájt gyakoroltuk a RAVASZra készülve. Az enyém tökéletesen működött, de éppen egy olyan lánnyal voltam párban, akivel nem igazán kedveltük egymást. Tudtam, hogy nem tudja tökéletesen végrehajtani a varázslatot, s azt is, hogy csak egyszerűbb átkok ellen védhetné meg. A Stuporral gyakoroltunk, és ő mindannyiszor elájult, ahányszor csak kimondtam rá a kábítást. De úgy negyed órával a gyakorlás megkezdése után eszembe jutott, hogy mennyire utálom őt, s a Stupor helyett a Cruciatust mondtam ki rá. Persze hogy nem tudott védekezni ellene. A főbenjáró átkokat kivédeni lehetetlen. A varázslatot csak addig tartottam fenn, míg a lány sikítva a földre esett, utána egyből meg is szüntettem. A többiek egyből elnémultak, ahogy meghallották a varázsigét és főleg utána a sikoltást. Egy évszázadhosszúnak tetsző pillanat múlva mindannyian egyszerre kezdtek el beszélni. A tanárunk karon fogott, és elindult velem az igazgatói iroda felé. Nem értünk oda. Félúton leráztam egy jól irányzott kábítóátokkal, kirohantam a kastélyból, és úgy szöktem meg a Roxfortból, hogy senki sem vett észre az osztálytársaimon kívül. Ez volt az első bűntény, amit hivatalosan is rám tudtak bizonyítani, és nem a nővéreimre kenték rá. A kastélyba többet nem tértem vissza. Véglegesen csatlakoztam a Griffendél-Nővérek hármasához, és mostmár a körözési fényképeken is három tagból állt a félelmetes trió.