Az olasz válogatott az 5. európai csoportban nyert besorolást, ahol az Azurrinak olyan ellenfelekkel kellett szembenéznie, mint Skócia, Norvégia, Szlovénia, valamint Moldova és Fehéroroszország. Mivel előbbi három a kontinens második vonalának képviselője, a két szovjet utódállam pedig ennek szellemében a harmadik "frontba" sorolandó, igazán komoly vetélytárs híján Marcello Lippi szövetségi kapitány bevallottan a fiatalításra, a kísérletezésre használta fel a sorozatot.

Tehette ezt több okból is; egyrészt azért, mert a legutóbbi Európa-bajnokságon betlizett a gárda, másrészt pedig mert a feltörekvő fiatalság erényeivel és eredményeivel (bronzérem az athéni olimpián, U21-es Eb-győzelem) szinte kikövetelte magának a helyett a "nagyok" között.

Ez a legfeltűnőbben a csatársoron látszott meg a selejtezők során, bár a támadó alakzat állandó változásában komoly szerepet játszottak a sérülések is. Így eshetett meg, hogy rögtön az első játéknapon, Norvégia ellen a debütáns Alberto Gilardino a kezdő tizenegyben találta magát, de ott volt Daniele de Rossi is, aki rögtön góllal tette le a névjegyét a 2-1-re megnyert mérkőzésen.

A második fordulóban Kisinyovba látogatott a Lippi-csapat, amelynek nem is okozott gondot a házigazda moldávok legyőzése. A döntő gólt a sérüléséből visszatért Alessandro Del Piero szerezte, aki ekkor még biztosan nem gondolta, hogy a Moldávia elleni találkozó után legközelebb az utolsó fordulóban játszhat majd a selejtezősorozatban, ugyancsak a kelet-európai gárda ellen. Nála talán még egy fokkal rosszabbul járt Antonio Cassano, aki ugyan szintén két mérkőzésen lépett pályára a tízből, de őt mindkétszer lecserélte a szövetségi kapitány, ráadásul gólt sem tudott szerezni.

Lippi kapitánnyá választása óta ugyanis az olasz csatársztárok ritkán tagjai a kezdő tizenegynek, de még a válogatott keretben sem gyakori vendégek: Christian Vieri négy mérkőzésen lépett pályára (azonban a szlovének ellen a 9. fordulóban azonban mindössze két percet kapott), és csak a moldávok ellen tudott egyszer eredményes lenni. Ám ő még mindig több lehetőséget kapott, mint Fabrizio Miccoli, Marco Di Vaio, Bernardo Corradi és Mauro Esposito együttvéve...

(Arról nem is beszélve, hogy például Filippo Inzaghi neve fel sem merült a keret összeállításakor, legfeljebb az olasz média szellőztette meg időnként a dolgot.) Egyébként is, Lippire sokan mondták, hogy felelőtlenül változtatgatja a keretét mérkőzésről mérkőzésre, de a statisztikákból kiderül, hogy mindez tudatos munka volt részéről.

Igaz ugyan, hogy a selejtezősorozatban összesen 36 futballistát küldött a gyepre a tíz mérkőzés során, de közülük tizenegyen csak egyetlen alkalommal szerepeltek, öten pedig mindössze kétszer léptek pályára. Így ha belegondolunk, kiderül, hogy a kapitány végig egy ideális huszonegynéhány fős világbajnoki keret összeállításán fáradozott, amit sikerült is a saját szája íze szerint kialakítania.

No de folytassuk a selejtezősorozat tárgyalását a harmadik fordulótól! Olaszország nemzeti csapata ekkor Celjében tette tiszteletét, és a házigazda szlovén alakulat bizony megtréfálta a kékeket, olasz szempontból nézve egygólos vereség lett a rövid túra vége. Mielőtt azonban a vészharangok megkondulhattak volna, Parmában egy rendkívül izgalmasra sikeredett összecsapáson Francesco Tottiék 4-3-ra legyőzték a remekül küzdő fehéroroszokat. A Skócia ellen hazai győzelem pedig már azt jelentette, hogy Olaszország féltávnál vezette a csoportját, mégpedig az egy darab becsúszott vereség ellenére meglehetősen magabiztosan.

Mivel a csoportbeli ellenfelek rendre körbeverték egymást, és sem a norvégok, sem a szlovének, sem a menet közben kapitányt cserélt skótok nem tudtak állandó jó formát mutatni, még az is belefért, hogy a következő két mérkőzést az Azurri "csak" döntetlenre hozza. Igaz, az oslói Ullevaalban és Glasgowban a Hampden Parkban ennél többre nem is igen volt szükség.

Minszkben azonban a papírforma szerint már győzni kellett, és a fehéroroszok ekkor már nem tudtak akkora ellenállást kifejteni, mint pár hónappal korábban idegenben. A sorozatban először a kezdőbe jelölt Luca Toni mesterhármasával magabiztosan nyert a Lippi-csapat.
Tehát két fordulóval a vége előtt az olaszoknak már csak egy pontra volt szükségük a csoportelsőség, és ezzel együtt a biztos világbajnoki szereplés kivívásához, ráadásul mindkét találkozót hazai környezetben vívhatta meg a válogatott.

Az áhított egy pont - és mellé még két "extra" egység - már a szlovének elleni, Palermóban lejátszott összecsapáson meglett. Külön érdekessége volt ennek a mérkőzésnek, hogy a győztes gólt a rendező város klubjának jobbhátvédje, Christian Zaccardo érte el, akit Lippi gól nélküli állásnál küldött be Gilardino, azaz egy csatár (!) helyére. Leccében így már csak "becsületből" kellett legyőzni Moldávia nemzeti csapatát, ami az olaszok szempontjából igencsak tipikus mérkőzésre sikeredett. Egyrészt, mint már annyiszor, most is egygólos győzelem született, másrészt - a kísérletezgetés jegyében - ismét bemutatkozott egy új labdarúgó a sorozatban, ezúttal a kapus Morgan de Sanctis, aki az akkoriban sérült Gianluigi Buffont pótló Angelo Peruzzi helyén kapott szerepet.

Végül Olaszország öt ponttal a csoport második helyére befutott Norvégia előtt szerezte meg az elsőséget, és a németországi szereplés lehetőségét, a házi gólkirályi címhez pedig mindössze négy találat is elég volt Toninak, amiből ráadásul hármat egyetlen mérkőzésen ért el.