Anita Blake
"Anita Blake szúr, mint a kihegyezett karó, és kemény, mint egy ezüst pisztolygolyó." J. D. Robb
Olyan világban élünk, ahol a Legfelsőbb Bíróság döntése alapján a vámpírizmus megengedett. Ahol halottkeltőnek lenni hétköznapi foglalkozás. Ahol a természetfeletti ügyeket a rendőrség különleges osztaga kezeli. Ahol mindennapos dolog, ha az ember zombikba vagy patkányemberekbe boltik.
Ahogy a cím is ígéri, egy nőnemű vámpírvadásszal lesz dolgunk, aki ezüstgolyókkal töltött pisztolyokat tart ágytámlájában, nyakláncán keresztet hord és a csizmaszárában tőrt rejteget, mellesleg pedig halottkeltő is: pénzért támaszt fel zombikat, hogy a család megkérdezhesse aputól, pontosan hogy is gondolta a végrendeletet. Főnöke, a Halottkeltő Rt. vezetőjének nagy bánatára Anita független szakértőként is dolgozik a Regionális Természetfeletti Esetek Kirendeltségénél (ReTEK), mint a természetfeletti ügyek specialistája. Emellett, ha ideje engedi, vámpírokra vadászik, bár ez mostanában, mióta a vérszívóknak is jogaik vannak, nem könnyű: csak kivégzési engedély birtokában lehet őket lekarózni, nem úgy, mint a régi szép időkben.
Már ebből a felállásból is látszik, hogy Anita nem fog unatkozni, de ehhez minden könyvben jön még egy-két váratlan szituáció. Anita, mint egy Chandler-hős, először mindig élből elutasítja a felkéréseket, de aztán mindig addig verik vagy zsarolják, míg nincs más választása. A Marlowe-párhuzam nem csak sztori-szinten igaz: Anita összeverve, ötszörös túlerővel szemben, szétnyugtatózva is beszól a rosszfiúknak, noha tudja, hogy utána nagyon csúnyán fog járni. Ráadásul egész jók a beszólásai. Igazi tökös csaj, noha a harmadik könyv végére már várná az ember, hogy megtanulja tartani a száját. De úgy látszik, ezek a hősök nem tanulnak...
|