- Nem hiszem el! Egyszerűen nem hiszem el! – ordított magából kikelve Tonks, miután feleszmélt a döbbenetből, hogy másnap reggel Damient nem egyedül találta a hálószobájában. – Nem megmondtam, hogy… ez… - folytatta kissé nyugodtabban – Damien… – fordult most a mellettem lévő ágyon ülő fiúhoz – Damien… te… tudhatnád, hogy… ez... veszélyes…

Damien az égre emelte a tekintetét. Látszott, hogy már nagyon unta a dolgot.

- Te… Te ne forgasd a szemed! – Tonks újra kiabált. Még sosem láttam ilyennek. És nem is gondoltam volna, hogy így is tud viselkedni.

- Mi ez a lárma? – kukucskált be a szoba ajtaján Anya. Tonks mögül valószínűleg nem látta, hogy én is a szobában álltam, egy szál törölközőbe csavarva. Ami azt illeti, Damien sem volt túlöltözve. – Tonks, szerintem a legjobb lenne, ha… - Beljebb lépett és a látványtól a torkára forrott a szó. Csak állt ott, mint akire sóbálvány-átkot szórtak, kerekre nyílt szemmel, leesett állal.

- Molly… Molly drágám, megérkezett… - lépett be Apa a szobába Fred és George kíséretében, és tátva maradt a szája – Fred és George – fejezte be halkan. Az ikrek arcára pillantottam. Alig tudták leplezni kaján vigyorukat.

Ó, hogy az a… - gondoltam, és magamban cifrákat káromkodtam. – Tiszta komédia.

- Öhm, azt hiszem, itt az ideje, hogy felöltözzetek, és a konyhában találkozunk – a csendet Apa törte meg. Még be sem fejezte a mondatot, de már a karjánál fogva húzta ki Anyát a szobából.

- Még nem végeztünk – szólt Tonks fenyegetően, majd elindult kifelé.

Fred és George még mindig vigyorogtak, és a szemüket köztem és Damien között jártatták.
- Ajjaj, nagy a baj! Most aztán kaptok a fakanállal! – kacsintott Fred.

- Volnátok szívesek… - szóltam, és fejemmel a folyosó felé böktem, miközben próbáltam magamon tartani a törölközőt.

- Ó, hát persze, bocsáss meg, szép hölgy! – tódította George, és mélyen meghajolt előttem, majd Freddel együtt kilépett az ajtón. Még utoljára hátrafordult, és Damiennek címezve mondandóját így szólt:

- Jó kis csaj, mi?

- Tűnés! – kiáltottam és utánuk hajítottam egy kispárnát.

Damien a szemembe bámult, elnevette magát és megcsókolt.


***


Tíz perccel később kéz a kézben letrappoltunk az alagsorba, immár kifogástalan öltözékben. Mikor beléptünk a konyhaajtón, minden szem ránk szegeződött. Mind ott ültek az asztal körül: Apa a Reggeli Prófétát tartotta a kezében, Tonks idegesen dobolt az ujjaival, Anya még mindig teljesen le volt döbbenve, az ikrek földimogyorót dobáltak a szájukba. Ron és Hermione pedig valószínűleg még az igazak álmát aludták. Nekik, notórius későnkelőknek, ez még egy elég korai időpont volt.

Leültünk közéjük, egymás mellé. Tonks jelentőségteljesen ránk nézett, majd így szólt:

- Nos?

- Nos? Nos mi van? – kérdeztem türelmetlenül, kissé gorombán.

- Nos az van, hogy most népen megmagyarázzátok ezt a… - itt elhallgatott. Nyilván a megfelelő szót kereste. – dolgot – fejezte be végül sután.

- Nem hiszem, hogy ezen bármit is magyarázni kellene – hallottam Damien hangját.
Tonks fájdalmasan elmosolyodott:

- Mégis mit jelentsen ez?

- Azt jelenti, hogy Damien és én… együtt vagyunk. Ha tetszik, ha nem – válaszoltam, holott a kérdés Damiennek szólt.

- Jajj, Ginny, mit tudsz te? Tudsz egyáltalán bármit is?

- Igen. Talán többet is, mint hinnéd – majdnem egy percig farkasszemet néztem a lánnyal, mielőtt Apa megszólalt.

- Miről beszéltek?

- Tessék, rajtatok a sor! – vetette oda Tonks, és széles kézmozdulatot tett felénk.

- Ez egy elég hosszú történet – mondta Damien, és határozottan, mégis udvariasan folytatta – és amellett, hogy nem akarok senkit sem ezzel terhelni, nem tartozik magukra.

- Ami a lányomra tartozik, rám is tartozik – Anyának visszatért a hangja, és Damienre szegezte a szemét, de szavait hozzám intézve folytatta - Meg sem kérdezem, miért teszel ilyeneket – itt nagy hangsúlyt fektetett a szóra, ami cseppet sem esett jól – hiszen alig három napja ismered ezt a fiút.

- De nekem olyan, mintha évek óta ismerném – vágtam vissza.

- Nem is ez a lényeg – szólt közbe Tonks, és mit sem törődve Damien felháborodott pillantásával, beszámolt mindenről. Miközben beszélt, láttam, hogy Damien egyre szorosabban szorítja ökölbe a kezét, és bennem is felment a pumpa. Mire Tonks befejezte, már kifejezéstelen arccal ült, csak a szemében csillogott valami. Olyasmi, amit eddig még nem láttam. Egyszerre harag, csalódottság, bánat, és az a kis ördögi fény, amitől már az első találkozásunkkor borsódzott a hátam. Csak akkor rémültem meg igazán, mikor az a kis ördögi fény lassan felemésztette a többi érzést, és már csak egymagában lángolt a szemében, kíméletlenül.

Tonks szavaitól mindenki döbbent hallgatásba burkolózott. Hangos csattanás hallatszott. Damien felállt, hátrarúgta a székét, és az előbb szólóra bámult. Alig láthatóan megrándult a szája széle. Megragadtam a karját, de ő kirántotta azt a markomból és hosszú léptekkel, szinte futva távozott.

- Hogy micsoda? Damien… ő… belé… beléköltözött az ördög? – Anya még mindig alig hitt a fülének.

Felálltam, és Damien után siettem. Felszaladtam a lépcsőkön, egyenesen a szobájába. Az ágy szélén ült, könyökét a térdére, arcát pedig a tenyerébe támasztva. Alig láthatott ki szemébe hulló hosszú, fekete tincsei mögül. Mellette körös-körül üres bájitalos flaskák hevertek. Mindet megitta volna?

Elé guggoltam és oldalra simítottam a haját. A pupillája kitágult, szemében mintha lángok lobogtak volna.

- Menj el… - szólt mély, rekedt hangon, de én nem mozdultam.

- Mi… mi történt? – kérdeztem kissé félénken.

- Ott voltál. Láthattad. És most tűnj el innét! – még az is jobban esett volna, ha kiabál, de nem tette. Én pedig ott maradtam.

- Megittad mindet?

Rám nézett és fanyar mosoly terült szét az arcán. Felemelte egyik kezét, és végigsimított vele a nyakamon. Úgy tűnt, mintha hegyesebbek lennének a körmei, bőre pedig forró volt. Nagyon forró. Felemelte az államat, és tagoltan ezt suttogta:

- Menj el innen.

- Nem… - kezdtem. Villant a szeme, és ellökött magától. Majdnem hanyatt estem, de végül sikerült megtámaszkodnom. Feltápászkodtam, és kisétáltam, még egy utolsó, fájdalmas, mégis hitetlenkedő és bizonytalan pillantást küldve Damien felé.

Tombolt bennem a harag. Mérges voltam Tonksra, amiért előhozakodott a történettel, ott, mindenki előtt. Mérges voltam a családomra is, és nem utolsósorban mérges voltam Damienre, amiért nem hagyta, hogy segítsek, és így eltaszított magától.