Bárdossy március 16-án magához kérette Otto von Erdmannsdorffot, a Birodalom követét, s az érdekeit veszélyben látó szövetséges ingerültségével kért magyarázatot. Az egyenrangú szövetséges önérzetességével leszögezte: a garancia megadása kétségtelenül befolyást gyakorolna a magyar–német viszony alakulására, és erősen kihatna a magyarországi közhangulatra. Annak érdekében, hogy Berlinben konkrétan is lássák esetleges engedékenységük budapesti hatását, Sztójaynak a Wilhelmstrasse tudomására kellett hoznia: ha Berlin garanciát ad a délszláv határra, akkor Bárdossy nem tesz bemutatkozó látogatást Hitlernél.

Londonból keményen elutasító válasz érkezett, Berlinben viszont ugyanez az önérzetes fellépés a magyar érdekek tekintetbe vételéről tanúskodó üzenetet szült. Barcza ugyanis azt jelentette, hogy Magyarország a legsúlyosabb következmények elé néz, ha megengedi Wehrmacht-katonák átvonulását olyan országba, amelyet Anglia szövetségesének tekint, nem beszélve a támadásban való esetleges részvételéről. Sztójay ellenben arról tudósíthatott, hogy Németország csupán a délszláv állam integritásának maga részéről való tiszteletben tartására vállal kötelezettséget.

A magyar külügyminiszter így arcának megőrzésével utazhatott március 21-én a bajor fővárosba, hogy Ribbentroppal és Hitlerrel találkozzék. Bárdossy jól tudta, hogy nem szabad a húrt tovább feszítenie. Az adott pillanatban Belgrádnak a háromhatalmi egyezményhez történő csatlakozása a lényeg, s magyar szempontból elegendő engedmény, hogy Berlin a területi igények későbbi kielégítése elé nem gördít akadályt.

Az asztalcsapkodás diplomáciájában járatos Ribbentrop ez alkalommal is hallatott ugyan néhány fenyegető hangot a magyar–

román rossz viszony, valamint a magyarországi németek – úgymond – népi érvényesülésének akadozása miatt, a Führer ellenben ismét megcsillantotta képességét, amellyel tárgyalópartnereit oly sikerrel vezette már számtalanszor félre. Bárdossy ugyanis azzal az illúzióval érkezett haza, hogy alkalmas időben az erdélyi határ további korrekciójára számíthatnak.

Volt egy – különben igen nagy jelentőségű – pont, amely nem tartozott közvetlenül megbeszélésük tárgyához. Hitler szóba hozta az állítólagos szovjet veszélyt. A csiszolt fogalmazásra oly igényes Bárdossynak a hátán futkosott a hideg, amikor a Führer így beszélt: ha az orosz veszély aktuálissá válik, akkor néhány hét múlva Szovjet-Oroszország nem létezik többé. Az e szavak feltárta szakadék ellenben még inkább sokkolta. Rövid időre kikapcsolt, nem követte a hitleri monológot. Teleki, a február elején folytatott esti beszélgetésük villant az agyába. Mily jól látja a dolgokat, s mi lesz akkor velünk, vajon miképpen tudunk majd az elszabaduló pokolból kimaradni? – tűnődött magába süppedve.

*

Március 27-én hajnalban megszólalt a lakásán a telefon. A vonal másik végén a Külügyminisztériumban szolgálatot teljesítő fogalmazási tisztviselő volt.

– Kegyelmes uram, ne haragudj a zavarásért, de azt a hírt vettük, hogy éjszaka Belgrádban puccs történt.

– Mit tudtok a részletekről?

– Katonatisztek hajtottak végre puccsot, Pál régensherceget felszólították a lemondásra, helyére az Angliában nevelkedett II. Pétert ültették, Draghiša Cvetkoviń kormányfőt Dušan Simoviń váltotta fel, a németbarát minisztereket letartóztatták.

– Köszönöm a tájékoztatást. Elkészülök, és azonnal indulok!

Hitler ezt nem fogja tűrni – mormolta magának a fürdőszobába menet. – Mi lesz velünk, a jó utak itt vezetnek a szerbekhez. Szörnyű helyzet! Miért kellett Csákynak aláírnia ezt a nyomorult örök barátsági szerződést? Csapdába kerültünk!

A minisztériumban újabb és újabb részleteket tudott meg a puccsról, megérkeztek a magyar hírszerzés jelentései arról, hogy a brit titkosszolgálat miképpen szőtte a fordulathoz vezető szálakat. Napközben többször beszélt Telekivel, aki a legkétségbeesettebb hangulatba zuhant, kiváltképp, amikor megtudta, hogy nem sokkal fél egy után Sztójay telefonált, s közölte: a Führer üzenetével, az ő repülőgépén 5 óra tájt Budapesten lesz.

A történelmi pillanattól megigézett Sztójayval először Bárdossy tárgyalt. A követ elmondotta, hogy Hitler fél egyre kérette magához, s szinte kapkodva azzal kezdte: tudja, hogy Magyarország elégedetlen eddigi revíziós eredményeivel, s Jugoszláviával szemben szintén vannak területi igényei. Ütött az óra, hogy ezek teljesüljenek. Szidta a jugoszlávokat – ha valakit a sors nagyon ütni akar, akkor butasággal veri –, s azt üzente Horthy Miklósnak, hogy vonuljon be a Bánátba, foglaljon el annyi területet, amennyit szükségesnek tart. Ő, a Führer minden igényt elfogad, természetesen elismeri Bulgária macedón területre formált aspirációit is.

Ezután a követ a miniszterelnöknek referált, majd mindhárman átmentek a kormányzóhoz az előzetesen megbeszélt audienciára.

Bárdossy és Teleki is sejtette, hogy Horthyt a führeri üzenet erősen fogja érinteni, de az arcára kiülő, szavait átható lelkesedésre azért nem számítottak.

– Főméltóságú uram – kezdte kelletlenül Teleki –, mi is tisztában vagyunk a megnyíló lehetőség nagyságával. Ám az alig egy hónapja ratifikált örök barátsági szerződéssel a hátunk mögött miképpen cselekedhetünk? Mit fog szólni Anglia? Mit fog szólni a világ? Főméltóságú úr, látnunk kell, hogy nemzeti becsületünk forog kockán! – Az utolsó szavakat szinte kiáltotta a magát nagyon nehezen fegyelmező miniszterelnök.

Horthy nem szerette, ha becsület dolgában más tart neki előadást, ezért szintén kelletlen hangon – visszautalva a Führer üzenetének azon részére, mely szerint a jövőben nem lesz Jugoszlávia, Horvátország státusát a magyarok és a horvátok dönthetik el közösen – azt válaszolta, hogy az események hatására Jugoszlávia szétesik, tehát a szerződés okafogyottá válik.

A nem túl okos Sztójay buzgón bólogatott, Teleki és Bárdossy azonban pontosan tudta, hogy a helyzet ennél sokkal összetettebb. London egy ilyen magyar lépést aligha hagyna következmények nélkül. Szavaik hatására az államfő elfogadta, hogy aludjanak rá egyet, s másnap – katonák bevonásával – tovább tárgyalják az ügyet.

*

A pihentető éjszakai álom azonban a kormányzót még lelkesebbé tette. A katonák pedig még tovább tüzelték. Teleki és Bárdossy ismert érveik ismételgetésén túl a szovjet és a román veszély felfestésével is megpróbált mérséklőleg hatni – a miniszterelnök újfent a csekély magyar haderő tartalékolásának szükségességével is argumentált. Mindazonáltal a vibráló légkörű tárgyaláson mindinkább világossá vált számukra, hogy valamiféle kompromisszumban kell megállapodniuk.

A Hitlernek átadandó kormányzói levél tartalmában tudtak közös nevezőre jutni. Ebben Horthy elismerte, hogy a Führer által emlegetett területi igények fennállanak és teljesítésre várnak. A katonák közötti kapcsolatfelvételt őszinte elégtétellel nyugtázta. Végül arra utalt, hogy a jugoszláviai fordulatra aligha kerülhetett volna sor a belgrádi pánszláv indíttatású szovjet-orosz befolyás nélkül.

A levelet fogalmazók pontosan tudták, hogy a belgrádi vihart kavaró szeleket elsősorban nem Moszkvából, hanem Londonból fújták, s azt is sejtették, hogy ezzel a berlini politikacsinálók is tisztában lehetnek. Mivel a magyar politika nagy dilemmáját a berlini nagy biztatás és a londoni kemény visszafogás közötti áthidalhatatlan szakadék okozta, a szovjetek szerepére történő utalással is e szakadék feletti hídverést akarták előmozdítani. A hídépítő manővert azonban természetesen elsősorban egy Londonban is tolerálható forgatókönyv kimunkálásában látták. Bárdossy jó érzéssel nyugtázta, hogy Telekivel teljes nézetazonosságban vannak, összehangolt érveléssel vették rá a kormányzót, hogy olyan válasz menjen Berlinbe, amely nem elutasító, ám nem is konkrétan igenlő, úgyhogy levegővételnyi időt hagy a forgatókönyv elkészítéséhez.

Tudván, hogy e kísérlet sikere a legbravúrosabb konstrukció esetén is felettébb kétséges lesz, s bár másfelől abban is nagyon kételkedett, hogy az új belgrádi vezetést rá tudják venni a Berlinnek parírozó magatartásra, Bárdossy – a szinte lehetetlent kísérelvén meg – másnap, szombat ilyen értelmű utasítást küldött Bakach-Bessenyey György követnek. Tisztában lévén azzal, hogy ebben a helyzetben neki már nem szabad nyíltan fellépnie, Bessenyeynek saját véleményként kellett Momçilo Ninçiń, régi-új külügyminiszter (a húszas években már irányította a délszláv külpolitikát) tudomására hoznia, hogy a németeket holmi üres nyilatkozatokkal nem fogják tudni az ország megtámadásától visszatartani. Komoly tárgyi bizonyítékokkal kell szolgálniuk arról, hogy a német–görög háborúban nem fognak az előbbiek ellen fordulni.

*

A külügyminiszter másik akciója belpolitikai természetű volt. Látta, hogy a hazai ellenzék ereje nem számottevő, az adott helyzetben akár teljesen figyelmen kívül hagyhatják, de azt is mérlegelte, hogy a nemzetközi viszonyokban a kocka könnyen megfordulhat, s akkor ezek a nem túl jelentős erők akár kormányzó pozícióba is kerülhetnek. Így jutott arra a gondolatra, hogy Rassay Károllyal kellene beszélnie.

Erről a liberális politikusról tudta, hogy németellenes parlamenti felszólalásaival széles körben respektust váltott ki, ám arra is emlékezett, hogy annak idején tevékenyen részt vett a rendszer létrehozásában, a Huszár-kormányban az igazságügyi tárca politikai államtitkára volt, s ellenzéki politikusként is bizonyos lojalitást tanúsított a mindenkori kormányokkal szemben. Ismerve mély magyar érzéseit, abban reménykedett, hátha kaphat tőle a kiút keresésében jól kamatoztatható szempontokat, vagy legalábbis támogatást a várható délvidéki akcióhoz.

Rassayt estére kérette magához. Egész nap a befutó híreket tanulmányozta, munkatársait fogadta, utasításokat diktált. Egyszerre volt rendkívül izgatott s egyben desperált állapotban, amit a belépő vendége előtt sem tudott elleplezni. Tudta, hogy először neki kell beszélnie, s szavaival Rassayt együttműködésre megnyernie. Beszélt a belgrádi fordulat Berlinre gyakorolt hatásáról. Bizalmasan azt is elmondta, hogy Sztójay a Führer repülőgépén érkezett haza jelentéstételre. Bár a führeri ajánlatról mélyen hallgatott, ám joggal feltételezte, ennek a gesztusnak a feltárásával is érzékeltetni tudja vendége előtt, hogy Hitler katonai megtorlást akar foganatosítani, tehát nagy valószínűséggel háború lesz. << 1. rész!

folyt.köv.!