A 2. HADSEREG BERENDEZKEDÉSE TÉLI VÉDELEMRE

    A hídfőharcok elcsendesedése után a 2. hadsereg arcvonalán az erők bizonyos mérvű átcsoportosítása vált szükségessé. Mindenekelőtt a teljesen leharcolt 1. páncéloshadosztályt kivonták az arcvonalból, és Kamenyka-Krutyec-Volcsje körzetében hozzáláttak feltöltéséhez. A 13. hadosztályt az urivi hídfóből Korotojak térségébe, a Korotojakból korábban feltöltésre és újjászervezésre kivont 12. hadosztályt a scsucsjei hídfőbe csoportosították át. Az urivi hídfőben maradt 20. és 7. hadosztály a IV. hadtest alárendeltségébe került. 

    Miután a hídfőharcokat követő átcsoportosítások befejeződtek, véglegesen kialakult a 2. magyar hadsereg védelmi arcvonala a Don jobb partján, a 8. olasz és a 2. német hadsereg közötti szakaszon. Jobb szárnyon Kamisovától Nyikolszkijig a VII. hadtest (23., 19., 12. hadosztály), középen Nyikolszkijtól Sztorozsevojéig a IV. hadtest (13., 7., 20. hadosztály), bal szárnyon pedig Sztorozsevoje-Malisovo vonalában a III. hadtest (6.,9. hadosztály) helyezkedett el. A hadsereg arcvonalához jobbról Kamisovánál az olasz Tridentina, balról Malisovánál a német 323. hadosztály csatlakozott. Az arcvonal kiterjedése közel 200 kilométer volt, a hadsereg élelmezési létszámába 1942. október l-jén 7160 tiszt és 197 ezer katona, összesen 204160 ember tartozott. 

    A korabeli magyar Harcászati Szabályzat szerint folyamvédelemben a gyalogság harcrendjének alapját képező zászlóalj védőkörletek szélessége 3 kilométerig terjedhetett. E szerint a kilenc hadosztály és a 20. hadosztály sávjában védő német gyalogezred, 57 zászlóaljjal egylépcsős harcrendben 171 kilométer kiteIjedésű arcvonalszakaszt szállhatott meg, s a hézagokra ez esetben kevesebb mint 30 kilométer jutott. A terepadottságok és a várható harc cselekmények jellege természetesen lehetővé teszik a védőkörletek és a közöttük lévő hézagok esetenkénti bővítését vagy szűkítését. 

    Ezzel szemben a hadsereg vezetése az erőket és eszközöket egy hídfő kivételével egyenletesen osztotta el az arcvonalon, súlyképzés nélkül. A tényekhez tartozik, hogy 3 kilométeres zászlóaljkörletekből épült fel a 8. olasz és a 2. német hadsereg védelme is. A hídfőkben levő szovjet csapatok pedig 2-3 kilométeres századkörletekben védtek, 500 méterig terjedő hézagokkal a körletek között. Ez volt a helyzet egészen januárig. 

    A védelem kiépítésére és műszaki megerősítésére a hadseregnek több hónap ideje volt. Mivel azonban sem a hadseregcsoport, sem a hadsereg parancsnoksága nem számolt nagyobb szabású szovjet támadással ezen az arcvonalszakaszon, ezért nem tett meg időben minden lehetőt a védelem megfelelő megszervezésére. Kovács tábornok még december utolsó hetében is hangsúlyozta: "A magyar hadsereg előtt ez idő szerint sehol sem várok nagyobb szabású ellenséges támadást. Azzal számolok, hogy az ellenség esetleges támadásai a jelenleg előttünk álló erőkből összevont harccsoporttal erőlekötés, megtévesztés céljábóll lesznek  végrehajtva." 1943. január 7-én hasonlóképpen értékelte a helyzetet: "az ellenségnek a magyar hadsereg ellen forduló támadó ereje valószínűleg a Szosznától D-re eső szakaszt fogja találni, és a jarivi (Uriv - szerk.) hídfőből csupán ennek részei működnek... Benyomásom, hogy ezekkel saját erőből is elbánunk". A ténylegesen meglevő objektív nehézségek mellett a védelem nem kellő kiépítettségének fő oka a szovjet hadsereg támadó lehetőségeinek alapos félreismerése és lebecsülése volt. 

    Emellett jócskán voltak jelei a műszaki munkák lebecsülésének is. Augusztus közepén maga Kovács állapította meg: "Az erődítési munkában sem szeret a magyar csapat dolgozni. Általános megállapítás, hogy a védőállásokban sokkal előbbre kellene lenni a védelmi berendezéseknek." Még a Szombathelyi által szeptember ll-én tartott megbeszélésen is felmerült, hogy a csapatok nem tudják, vajon a jelenlegi körletükben maradnak-e vagy sem, s ezért nem hajlandók téli elhelyezésük előkészítését megkezdeni. 

    A műszaki munkákat döntően nem a szakcsapatok és a gyalogság végezte, erre főleg munkaszolgálatosokat és helyi lakosokat alkalmaztak. Ezért írta Jány a vezérkar főnökének szeptember 24-én küldött jelentésében: "Annyi zsidó munkásszázadot kérek kiirányítani, amennyit csak ki tudunk állítani."

 
    Összesen két védőállást építettek ki ll, reteszállással, kevés közlekedőárokkal, kilövőállással, fedezékkel és óvóhellyel. A megépítettek nem voltak eléggé erősek, s a drótakadályok, aknamezők, harckocsi akadályok hatékonysága sem felelt meg a követelményeknek. A műszaki munkák lebecsülése mellett ebben szerepet játszott az is, hogy a helyszínen kevés fához jutottak, s a hadseregcsoport kevés műszaki anyaggal rendelkezett. Ezeket is több száz kilométer távolságból kellett előreszállítani, amit nagyban nehezített a gépkocsik és az üzemanyag korlátozott mennyisége. 

    A tél közeledtével a hadsereg szállítási kapacitása a minimumra csökkent. A gépkocsik már-már katasztrofális üzemanyaghiánnyal küzdöttek, s a nagy utánszállítási távolságok miatt hamar üzemképtelenné váltak. A lótáphiány következtében legyengült lóállomány 80 százalékát, az arcvonal mögött több mint 100 kilométerre létesített "lóüdültető állomásokon" vonták össze. A tüzérségnél lövegenként egy hatosfogat maradt, a gyalogság pedig annyi orosz lovat és szánt kapott, hogy a csapatokhoz naponta egyszeri meleg élelem kiszállítása megoldható legyen. Ez utóbbi főleg a sötétedés beállta után volt lehetséges, de akkor sem rendszeresen.

   A csapatoknál későn kezdődtek a téli előkészületek. Szeptember 3-án jelent meg a síkiképzést elrendelő és a sízászlóaljak szervezésére intézkedő parancs, hadtestenként zászlóalj erejű, sítalpakon mozgó "villámtartalékok" képzése indult meg, s elkezdődött a kerékpáros zászlóaljak és a huszárszázadok átszervezése sízászlóaljakká. A hadosztály egészségügyi oszlopok számára fűthető sebesültszállító szánok készítését rendelték el, a vonatoszlopok szekerei szántalpakat kaptak. Nagy gondot okozott az utak téli megjelölése és a kijelölt utak hómentesítése. Ez utóbbira a munkásszázadok mellett igénybe vették a polgári lakosságot is, de a sűrű havazás szinte reménytelenné tette a természettel folytatott küzdelmet. A kemény időjárásban a fegyverek nagy része használhatatlanná vált. A puskák és gyalogsági nehézfegyverek zárszerkezete befagyott, fagyálló fegyverolaj alig volt. A tüzelőállásban levő lövégek kerekei befagytak a talajba, elmozdításuk csak hosszadalmas csákányozással volt lehetséges. A lövegzár és a folyadékfék szintén befagyott. 

    A hídfőharcokban megfogyatkozott csapatokra embertelen körülményeket hozott a tél. Gyengén kiépített és nem megfelelően berendezett állásaikban minimális volt a fűtés lehetősége, a fekhelyül szolgáló szalma megrohadt alattuk, ruházatuk, lábbelijük annyira elhasználódott, hogy jóformán semmi védelmet nem nyújtott a hideg ellen. A katonákjó részének nem volt fehérneműje. Téli felszerelés érkezett ugyan az első vonalba, de oly kis mennyiségben, hogy a gondok enyhítését sem tette lehetővé. A kapott nemez csizmák nagy része kisméretű, ezért hasznavehetetlen volt. Meleg étel ritkán jutott ki az állásokba, részint szállítási nehézségek miatt, részint mert a fogatot kilőtték a túlsó partról. 

    A helyzet a hadsereg vezérkari főnökét ilyen megállapításokra késztette: "A zubbonyok 25%-a, a lábbe1ik 40%-a, a nadrágok 50%-a, a fehérnemű 75%-a elhasználódott... Különösen válságos a hadsereg fehérnemű helyzet~. Az emberek zöme szakadozott, teljesen elhasznált, javíthatatlan fehérneműt hord, egy része pedig ing nélkül jár, mert e cikk ekből a tényleges szükséglet lO%-át sem kapták meg." A fűtési nehézségeket így jellemzi: "A szalma és fűtőanyaghiány igen nagy... az emberek fűtetlen barakkokban a földön kénytelenek hálni.
...Ugyanakkor a malária és bélhurut is járványszerűen fellépett a legénységnél, mely azután nagymérvű végelgyengüléshez vezetett." 

    Az 1942 tavaszán kötött megállapodás értelmében a szükséges élelmiszereket a magyar szervek rendszeresen a németeknek szállították, ők voltak kötelesek gondoskodni a magyar csapatok ellátásáról. Ez a "gondoskodás" nagyon sok kívánnivalót hagyott maga után. Mint Jány megállapította: "Novemberben csaknem minden ellátóvonat kimaradt, cukrot nem szállítottak, így a hideg éjszakákban teát nem tudnak adni. Liszthiány miatt kénytelen voltam a kenyéradagot felére csökkenteni." December elején a csapatoknál 3-6 napra elegendő liszt volt. 

    Ilyen körülmények között a katonák erőállapota nagyon leromlott. A hihetetlen mérvű megterhelés következtében december végén csupán egyetlen hadosztályt értékelték "jónak", egy hadosztály a "kielégÍtőt" sem érte el, négy hadosztály "gyenge", négy pedig "rossz" erőállapotú minősítést kapott. Az ellátatlanság nem abból fakadt, hogy a hadsereg nem rendelkezett volna megfelelő készlet ekkel. A hadtápterületen települt raktárakban február végéig elegendő mennyiségű élelmet és lőszert tároltak, és főleg a hazai lakosság adományaként összegyűltek a téli ruházati cikkek is, de nem tudták eljuttatni a csapatokhoz. Szállítóeszközeiket a németek saját csapataik ellátására használták, nagy ritkán vállalták magyarok számára az utánpótlás szállítását. 

    Az ellátás hiányosságai éreztették hatásukat a hadsereg egészségügyi szolgálatának tevékenységében is. Az egészségügyi hálózat a zászlóalj- és ezredsegélyhelyekből, ezred és hadosztály gyengélkedő házakból, hadtestkórházakból, betegellátó állomásokból, tábori kórházakból és kórházvonatokból fokozatosan épült ki, a tél  beálltáig. Ezek, a kórházvonatokat nem számítva, összesen 17 700 ágyat jelentettek. A gyógyszer- és kötszerellátás nem volt kielégítő. Elelmezési, higiéniás és ruházati gondok miatt sok volt a tífuszos, hűléses, fagyásos beteg. Az egészségügyi oszlopok, betegellátó állomások és kórházak már a hídfőharcok időszakában nehezen birkóztak meg feladataikkal, a szűkös lehetőségek miatt. A szovjet áttörés után pedig szinte lehetetlen körülmények között próbálták megmenteni a menthetőt az egészségügyi szolgálat dolgozói. 

    A mind keservesebbé váló állapotok, a hídfőharcokban elszenvedett veszteségek már őszre számottevően gyengítették a magyar csapatok harcértékét, érezhetően aláásták morális erejét. A "miért éppen én?" kérdése kezdettől befolyásolta a katonatömegek harci kedvét, ami jól megmutatkozott már a hídfőharcok időszakában is. A szovjet csapatok propaganda munkája és a lakossággal történő érintkezés, valamint a tapasztalt szívós ellenállás és az elszenvedett súlyos veszteségek hatására egyre több katona ismerte fel a háború értelmetlenségét és céltalanságát. A hadsereg vezérkari főnöke már augusztus 17-i tapasztalati, jelentésében ilyen megállapításokra kényszerült: "Súlyosan érezzük a kivonult hadseregben annak hiányát, hogy katonáink nem gyűlölik a bolsevizmust és az ellenséget. Ennek a gyűlöletnek hiánya volt egészen biztosan sok bátor cselekedetnek a sírásója. " A harci szellem gyengeségének egyik okaként megállapítja: "Az itt kint levők nyugtalansággal látják és érzik, hogy a véráldozatban egyelőre csak ők vesznek részt. Mivel a háború' célja és a háborúban való részvételük értelme előttük nem világos, ezt az érzést nem lehet a haderő értékének megítélésénél elhanyagolni."

    A kormány, miután tudomásul vette, hogy a hadseregnek a telet is az arcvonalban kell töltenie, igyekezett tanújelét adni az ország gondoskodásának. Ezt szolgálták az ajándékok küldésére, levelezésre, téli ruhanemű gyűjtésére indított akciók, a "távházasságok" engedélyezése, és tábori színház küldése az arcvonal mögöttes területeire. Ezek hatása nem lebecsülhető. Az otthonnal való kapcsolatot, a féltést és törődést jelentették a katonák számára, ideig-óráig feledtették velük sanyarú  helyzetüket, s a kilátástalan jövőt. Sokkal kevésbé hatottak rájuk az uszító, szovjetellenes, soviniszta, demagógjelszavak, szólamok. Nem hittek a tábori levelezőlapok feliratainak: "A magyar élet ára a szovjet halála!" és "Magyarország jövő békessége és felvirágzása a szovjetoroszországi harcmezőn dől el!" Elegük volt a háborúból, egyetlen vágyuk a hazakerülés volt. Ezt fejezték ki az arcvonal különböző pontjain az állások és bunkerek bejáratán elhelyezett ilyen feliratok is: "Megunta-lak", "Utál-lak", "ltthagyná-lak". A katonák közül számosan követtek el öncsonkítást, hogy az újabb bevetéseket elkerüljék. S a helyzeten nem változtattak az egyre szigorúbb intézkedések, parancsok sem. Ezek miatt állította megoldhatatlan feladat elé a magyar csapatokat Hitler hadműveleti utasítása, amelyben a téli hadjárat megvívására intézkedett. Alapvető követelményeit a következő pontokban rögzítette:

  1. A téli állásokat minden esetben meg kell tartani.
  2. Mindenhol olyan aktív védelmet kell folytatni, amely az ellen ségnek nem hagy nyugtot és félrevezeti  szándékaink felől.
  3. Ellenséges támadás esetén sem kitérésnek, sem visszavonuló mozdulatnak nincs helye.
  4. A helyi betöréseket ellentámadások és ellenlökések segítségével rögtön fel kell számolni.
  5. A nagy betöréseket el kell szigetelni, a saját arcvonal át nem tört részeit feltétlenül, mint sarokpilléreket meg kell tartani, hogy evvel megkönnyítsük az ellenrendszabályokat.
  6. Az elszakított és körülzárt részek mindaddig védekezzenek, míg felszabadítják őket,"

     Jány a tiszti- és tiszthelyettesi kartói követelt példamutatást, a katonák hangulatáról kapott jelentésekre utalva: "Ezek a jelentések azt bizonyítják, hogy a tisztikar nem él együtt a legénységgel, nem ismeri annak búját, örömét és nem osztozik abban... a tisztikarban nincsen meg a kellő erő, hogy az itteni harc óriási méretű igénybevétele felett úrrá legyen. A hadsereg minden tagjának tudnia kell és át kell érezni, hogy családunk és nemzetünk sorsa itt dől el. Ha a hadsereg megrendül és nem tart ki utolsó leheletéig, akkor nemcsak mi, de az otthonunk is elpusztul. Aki állásait elhagyja, bár milyen erős is legyen a támadó, az megfagy. Aki kitart, azt még körülzárás esetén is kivágják a beérkező tartalékok. Harckocsi elől futva senki nem menekülhet. Mi mindnyájan itt maradunk. Vissza csak az kerül, aki koránál vagy törődöttségénél fogva, mint harcos nem használható. Elvárom a tisztiés tiszthelyettesi kartói, hogy személyes kemény kiállásával példát mutat és alárendeltjeit is erre neveli."

 
    Jány parancsa kétségkívül sok igazságot tartalmazott. Főleg ami a tisztek és a katonák közötti kapcsolatot illeti. Voltak természetesen kivételek, elsősorban a tartalékos és az alacsonyabb rendfokozatú tisztek esetében, mert az ő hangulatukat is a katonákra ható körülmények határozták meg. Egyébként pedig a tisztek és katonák közötti kapcsolat jellege és tartalma a társadalmi különbségből fakadt, amit parancsokkal megszüntetni nem lehetett. A parancsnak a helytállásra vonatkozó megállapításait illetően a katonákban már jó ideje megfogalmazódott a kérdés: miért és mivel? 

    A "mivel" kérdése Jányt is nyugtalanította. Rendszeresen jelentette a B hadseregcsoportna.k az aggasztó tüneteket, és ismételten orvoslást kért. Különösen az arcvonal megrövidítését szorgalmazta, az erők és eszközök elégtelenségére hivatkozva. Sürgette a Hitler által megígért 75 milliméteres páncéltörő ágyúk, valamint a szükséges mennyiségű üzemanyag rendelkezésre bocsátását, nemkülönben a rendszeres élelemellátás megoldását. Nem titkolta tehát a nehézségeket elöljárói előtt, kötelességszerűen és határozottan fel is lépett azok megszüntetéséért. Nem hallgatta el azt sem, milyen katasztrofális következményeknek néz elébe a hadsereg, ha nem kapja meg idejében mindazt, amire szüksége van. De határozottsága csupán eddig a pontig terjedt, s az ismételt jelentéseken túl nem tett egyebet. Mondván, ő megtette a kötelességét, további feladata az engedelmesség. Az ellenszegüléssel járó felelősség vállalására nem tellett erejéből.

   Hatékony páncélelhárítás az nincs.  Pótlására  a Kegyelmes úr fenyegetően néz az orosz állásokra.

    Hitlernek a téli hadjárat megvívására intézkedő hadműveleti utasítása olyan időben érkezett meg a 2. hadsereghez, amikor már számolni lehetett a németek sztálingrádi és kaukázusi támadásának kifulladásával. A német 6. hadsereg és a 4. páncéloshadsereg eddigre már teljesen kimerült a Sztálingrádért folyó utcai harcokban, a 17. hadsereg sikertelenül erőltette Tuapsze elfoglalását, és Novorosszijszknál védelembe kényszerült. Az 1. páncéloshadsereg a Tyerek folyó mentén hosszan elnyúlva képtelen volt áttörni Ordzsonikidzén keresztül Baku felé. Az A hadseregcsoport bal szárnya a "levegőben lógott", a Kalmük sztyeppén' mindössze egy hadosztály tartotta az összeköttetést a B hadseregcsoporttal. A mintegy 400 kilométeres rés lezárását a 4. román hadsereg kapta feladatul, amely 5 gyalogos- és 3 lovashadosztállyal Rosztov felől közeledett az arcvonalhoz. Alig foglalta el azonban állásait, mikor 1942. november 19-én Sztálingrádtól észak nyugatra ellentámadásba mentek át a szovjet csapatok. Csapásuk a 3. román hadsereg arcvonalára irányult, ezt követte a 4. páncélos- és a 4. román hadsereg elleni támadás. A szovjet ellentámadás eredményeként a 3. és 4. román hadsereg csaknem teljesen megsemmisült, Paulus 6. hadserege pedig Sztálingrádban  gyűrűbe került.

    A B hadseregcsoport vezetése a Sztálingrád körzetében kialakult helyzetet súlyosnak ítélte, s számolt vele, hogya 3. román hadsereg szétzúzása után a szovjet támadás kiterjed a 2. magyar hadseregtől jobbra elhelyezkedett 8. olasz hadsereg arcvonalszakaszára is. Erre a veszélyre már november 22-én felhívtaJány figyelmét. Egyúttaljelezte, hogy Hitler utasítására jelentős német erők szállítása kezdődött az olasz hadsereg jobb szárnya mögé.

    Itt érdemel említést, hogya B hadseregcsoport törzsének és több csapatparancsnokának a bizalma, már a hídfőharcok tapasztalatai alapján erősen megingott a magyar parancsnokok felkészültsége és vezetési képessége iránt. Az ősz folyamán olyan elgondolásokat fontolgattak, hogyahadosztályokhoz erős összekötő törzseket küldenek, amelyek kritikus esetben ezredtől fölfelé képesek átvenni a magyar csapatok vezetését, kikapcsolva azok parancsnokait. Noha erről, bonyodalmaktól tartva, végül is letettek, a kirendelt német összekötők elsősorban nem az együttműködés és a kölcsönös tájékoztatás szervei voltak, hanem parancsközvetítők, még inkább megfigyelők és ellenőrök a magyar parancsnokok mellett. 

    Weichs vezérezredes feltételezése a 8. olasz hadsereg ellen várható támadásról, decemberben beigazolódott. A szovjet csapatok ll-én a jobb szárnyon és középen áttörték az olasz arcvonalat. A hadseregcsoport parancsnoksága a 2. magyar hadsereg védelmének meggyengítése árán próbálta elreteszelni az olasz arcvonalban keletkezett rést. Kivonta Korotojak térségéből a 336., az urivi hídfőből pedig a 168. hadosztályt, valamint a XXIV. hadtest törzsét, s átcsoportosította a 8. olasz hadsereg bal szárnya mögé. Ez azonban nem oldotta meg a helyzetet, a 2. magyar hadsereg arcvonalszakaszának megerősítése is szükségessé vált arra az esetre, ha az olasz csapatok nem tudják tovább tartani állásaikat.

    1943. január l-jén a B hadseregcsoport vezetése hadseregcsoport tartalékként a 168. és 26. gyalogoshadosztályból, a 700. páncéloscsoportból, a 190. rohamlövegosztályból és az 1. magyar páncéloshadoszrályból Cramer tábornok parancsnoksága alatt egy ellentámadócsoportot alakított, melyet a 2. hadsereg jobb szárnya mögött, Jeszenovo-Kamenyka-Karpenkovo körzetben vont össze. Január 6-án pedig 200 db 75 milliméteres páncéltörő ágyút utalt ki a 2. hadseregnek. Vontatót azonban nem, emiatt az 1,5 tonna súlyú lövegek nem voltak mozgathatók. A Cramer-csoport a 2. hadsereg parancsnokának harcászati alárendeltségébe került. 

    Időközben megérkezett a frontra váltásként a 3., 12., 24. és 31. gyalogezred, összesen 12 zászlóalj és az ezredközvetlen alakulatok. Ez alig egyharmada volt a vezérkar által váltásra szánt erőknek. A váltás katonái kiképző táborba kerültek, ahol négy hét alatt akarták őket felkészíteni a harcra. December végén a hadsereg-parancsnokság megkapta a vezérkar főnökének parancsát, amely merev védelemre utasította a csapatokat. A parancs a legutóbbi hetek harcain ak tapasztalataira hivatkozott: "Ha mindegyik támpont az utolsó emberig és még akkor is, ha már összeköttetéseitől el van vágva, kitart, az akkor az ellenség tetemes erőit leköti, így ez a kezdő sikereit nem tudja kihasználni... Ellenben, ha a csapat a támadás elől kitér és visszavonul, akkor feladja a téli hadjárat legfőbb előnyeit, a kiépített és berendezett állásokat. Emellett elveszíti a nagyrészt pótolhatatlan harceszközöket, fegyvereket, lőszert és élelmiszerkészleteket." A következményekre tett utalás után a parancs határozottan leszögezte: "Legfelsőbb Hadurunk elrendeli, ellenséges támadás es etén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell. Visszamenni senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak előre van." 

  1943 januárjának első napjaiban felderítőjelentések arra utaltak, hogy az urivi hídfőből hamarosan támadás várható. Kovács vezérőrnagy úgy vélte, hogy csupán kisebb erejű és korlátozott célú támadásra kell számítani, a főcsapást a szovjetek a Tyihaja Szosznyától délre eső arcvonalszakaszon fogják mérni Rosztov felé, az arcvonal jobb szárnyának leszakítása céljából. Hasonlóan vélekedett a hadseregcsoport vezetése is. A szovjet parancsnokság mesteri módon leplezte és rejtette átcsoportosításait, támadó előkészületeinek méreteit. Valódi szándékának leplezésére előbb támadó tevékenység előkészítését színlelte Korotojak ellen, amellyel egy időre sikerült erőket lekötnie. Később a német vezetés felismerte ezt, s mikor a valódi előkészületekről kapott híreket, nem hitte el. Ekkor már Voronyezstől északra folyt megtévesztő előkészület, ez vonta magára a B hadseregcsoport vezetésének figyelmét. Emellett a valódi felkészülés rejtése annyira eredményes volt, hogy Lajtos Árpád századosnak a scsucsjei hídfő fölött végrehajtott felderítő repülése, a hadműveleti napló szerint "számottevő erőket nem tudott sehol megállapítani, éppen úgy, mint a többi kiküldött német repülőgép". Sőt a nap folyamán a III. hadtestnél a Don bal partjára küldött járőrvállalkozás katonái sem vettek észre semmit a készülődésből.

A Lajtos Árpád vezérkari százados, a hadműveleti osztály tisztjének felderítő repülésével kapcsolatos részlet nem teljesen valós. Erről később, Lajtos Árpád beszámolójában részletesen lesz szó. Merlin1 

 
    Pedig ebben az időben a bal parton már minden előkészület megtörtént a támadásra. A Voronyezsi Front alárendeltségében a 40. hadsereg, a 18. önálló lövészhadtest és a 7. lovashadtest elfoglalta megindulási állásait,s összpontosítási körletben csoportosultak a 3. harckocsi-hadsereg csapatai is. Ezek a csapatok - szovjet dokumentumok bizonysága szerinit - tüzérség és aknavetők, valamint harckocsik és rohamlövegek tekintetében másfélszeres fölényben voltak a 2. magyar hadsereggel szemben. Élőerőben nem volt szovjet fölény, de erkölcsi állapot, fizikai felkészültség, harckészség, tekintetében a szovjetek jóval fölötte állottak az éhségtől és a hidegtől elgyötört, a háború kilátástalanságát fölismert magyar katonáknak. (4. 249-261. old.)

Vissza     Tovább