Lajtos Árpád vezérkari százados

EMLÉKEZÉS A 2. MAGYAR HADSEREGRE

    1942. szeptember végével leharcolt, létszám és anyag tekintetében erősen megfogyatkozott, önbizalmában legalábbis megrendült magyar hadsereg állt a Don partján, vele szemben már minden vonatkozásban fölényes ellenfél.
    Mind ez ideig elmaradtak azok a kiegészítések, amelyeket induláskor kilátásba helyeztek és az eddigi események során nélkülözhetetleneknek is bizonyultak.
    A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már "leírták". A tél küszöbön áll, de az ehhez szükséges segítségből eddig semmit sem látott. Mindenki a váltást várja.
    A német támadó zöm szeptember végéig elérte a támadási céljait, igaz csak földrajzilag. A déli szárnyán elérte a kaukázusi átjárókat, a közepe Sztálingrádot, azonban a szovjet erőknek - katlan csatákban - remélt megsemmisítése elmaradt. Az idő most már a szovjeteknek dolgozott. Hallatlanul meghosszabbodtak anémet utánpótló vonalak. Most már az egyéb ként elbizakodott német legfelsővezetés is számol a téli hadviselés szükségességével...

    A most következőkben egyszerűen, de igen részletesen továbbadom az olvasóknak azt a tájékoztatást, illetve megbeszélést, amelyet hadibeosztásomba érkeztemkor kaptam Kontz Sándor vezérkari századostól, akinek váltására küldtek ki. Kontz a valóságot kendőzetlenül tárta fel, velem szemben sem gátlásokra, sem elfogultságra nem volt oka, tekintve, hogy már a katonai középiskolátólkezdve évfolyamtársak voltunk. A magyar hadsereg-parancsnokság vezetési törzse Alekszejevka-Nyikolajevka ikerváros szélén lévő napraforgóolaj-sajtoló telep helyiségeiben volt elhelyezve, meglehetősen kezdetleges épületekben.
  Kontz a tájékoztatást a beérkezésem előtt lezajlott események rövid ismertetésével kezdte. Ezután jellemezte a 2. magyar hadsereg október 26-i helyzetét, majd foglalkozott a hadsereg-parancsnokság vezetési lehetőségeivel, a hadseregparancsnok, -vezérkari főnök, hadműveleti osztály beosztott vezérkari tisztjeinek személyi jellemzésével. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, a hadseregparancsnokság mellé rendelt német összekötő törzzsel, annak parancsnokával és beosztott vezérkari tisztjeivel.
 
    A hadsereg helyzete:
Most már önámítás lenne azt hinnünk, hogya hadműveleteket, azok vezetését illetően meglenne az önállóelhatározások, tervalkotások és cselekedetek lehetősége. A felső vezetés (hadsereg, hadtest és hadosztály) tényleges működési területe arra szorítkozik, hogy végrehajtsa, ill. végrehajtassa a merev német parancsokat. Valójában mi magyarok, de a többi szövetséges hadsereg is, a németek szemében. nekik politikailag és katonailag alárendelt segédnép vagyunk. A szovjet-orosz hadszíntéren legutóbbi időben kialakult helyzet nem kecsegtet javulással. Kontz így fejezte ki magát: "a háború most kezdődik igazában." A jelek szerint a hadműveleti kezdeményezés kezd átcsúszni a szovjet kezébe. Alighanem előbb-utóbb olyan erőpróba elé leszünk állítva, amelyet sikeresen kiállni csak akkor tudunk, ha mind a hátországunktói, mind a németektől idejében megkapjuk a kellő erősítést. Az eddig tapasztaltak szerint azonban erre kevés a kilátás.

    Mit várhatunk a csapattól, vagyis a harcos katonáktói?
Itt nincs helye az önámításnak. A magyar történelem hőseinek példájára hivatkozni a becsületes vezetésnek csak akkor szabad, ha mindent megtett a katonák mindennapi életének fenntartásáért, azaz: élelem, ruházat, védelem az időjárás viszontagságaival és egészséget veszélyeztető egyéb fenyegetésekkel szemben, harcához pedig megadta az életének megvédéséhez szükséges hatékony eszközöket. Ezeréves történelmünk során egy-két kivételtől eltekintve valóban kifejezett védelmi, honvédelmi háborúkat kellett folytatnunk, ilyenkor természetesebb, hogy az egyszerű katona az erejét meghaladó feladatok teljesítésében is helytáll, áldozatkész. Most azonban oda jutottunk, hogy a védelem nem "honvédelem" a szó szigorú értelmében, hanem védekezés a saját hazáját védő ellenfél ellentámadásával szemben. A vezetés magasabb szintjén el lehet fogadtatni, hogy jobb, ha a hazánkért nem a saját földünkön harcalunk, a földünk nem pusztul, mint hadműveleti terület. A harcos azonban az életéért harcol, a túlélésért, az ő számára az előbbi érv nagyon áttételes.

    A hadsereg-parancsnokság tehát hadműveleti vonatkozásban nem jut valódi vezetéshez. Sajnos, egyéb tekintetben is aligha, már ami a gondoskodást és az ütőképesség megteremtését és fenntartását illeti. A Szovjetunió földrajzi sajátosságai folytán - azaz hatalmas távolságok, gyarló közlekedési lehetőségek - egyre nehezedik a harcoló hadseregek ellátása. Az egységes német vezetés, természetesen, elsősorban a sajátjait igyekszik ellátni, annál is inkább, mert a saját csapataival keresi a döntést. Oda jutottunk, hogya magyar hadsereg parancsnokságának valósággal harcolnia kell azoknak az eszközöknek megszerzéséért, amelyek egyrészt - és jórészt - az emberek és lovak életének puszta fenntartásához szükségesek, kisebb részt pedig a védőképességhez. Ez idő szerint (1942. október 26.) szinte azt mondhatjuk, hogy nem az ellenségre összpontosítjuk a figyelmünket, hanem a német vezetéssei szemben próbáljuk megvédeni a magyar érdekeket, a magyar katonák életét.

    A hadsereg-parancsnokság személyeinek jellemzése:
    Mind a hadseregparancsnok vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, mind a vezérkari főnöke vitéz Kovács Gyula vezérkari ezredes, kiválóan képzett katonák, jellemüknél fogva is alkalmasak a hadsereg vezetésére. Van azonban néhány szempont, ami itt és most hátrányosan játszik közre. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy az érvényes szervi határozványoknak megfelelően, hadosztálytól felfelé (de hadosztálynál még nem) a parancsnok és a vezérkari főnöke együttesen felelős mindazért, amit a vezetésben tett vagy tenni elmulasztott. A Jány-Kovács együttes ebből a szempontból nem volt szerencsésnek mondható. Nemegyszer előfordult, hogy a véleményük nem egyezett, nem értettek egyet a kiadandó parancsok tekintetében. így azután többször megtörtént, hogy lány saját kezűleg írt le parancsfogalmazványokat, amelyeket közvetlenül adott át a hadműveleti iroda vezetőjének továbbítás céljából, de anélkül, hogy akár utólag is tájékoztatta volna a vele együttesen felelős vezérkari főnökét, illetve, a hadműveleti osztály vezetőjét. Ennek ellenszerét többé-kevésbé már megtalálta Kovács és Kontz, azzal, hogy utasították az irodavezetőt, hogy ilyen közvetlen intézkedések tervezetét az intézkedés kiadása előtt köteles bemutatni a hadműveleti osztály vezetőjének, aki azt elviszi a vezérkari főnökhöz. Nehezebb az eset akkor, ha Jány - szokása szerint - a harcoló csapatok között megjelenve az ottani pillanatnyi helyzeteknek megfelelően személyesen és szóban intézkedik. Ilyenkor ugyanis nem lehet elébe vágni az egyszemélyes intézkedések kiadásának.

    Itt nem arról van szó, mintha Jány helytelen intézkedéseket akarna kiadni. Inkább arról, hogy bármennyire is dicséretes a magasabb parancsnok bátor megjelenése a helyi válságok színterén, ez ugyanannyira veszélyes is lehet, mert a hadsereg parancsnokát befolyásolják a személyes, de kisebb szemszögből nézett részletek.
    Kovács Gyula néha nem eléggé erélyes annak az akaratának érvényesítésében, amely pedig tökéletesen helyes helyzetmegítélésén alapul. Alapvető jellemvonása, hogy senkivel sem akar "haragban lenni", ezenfelül a hadtudományoknak olyan magaslatáról képes szemlélni a dolgokat, amely túlnő a 2. magyar hadsereg keretein. Ennek eredménye olykor a németek "megértése", habár az ilyen megértéseket nem követi a belenyugvás.

...Ezekután Kontz jellemezte a 2. magyar hadsereg védőkörletét. Az egész Don-arcvonalszakasz két főszakaszra osztható, figyelembe véve a földrajzi viszonyokat és főleg - a hídfők elhelyezkedését.
    Válaszvonal a Potudan és Tyihaja Szoszna, A Szoszna, éppúgy, mint a Potudan, ugyan nem nagyon széles, de ezek a folyók még télen is közlekedési akadályt jelentenek, mert nem fagynak be (meleg források folytán) a torkolatvidékeken. Ez a körülmény fokozza ugyan a magyar hadsereg védőképességét, azonban a saját harántmozgások szempontjából hátrány. Ezért igyekszünk egyre több hidat és jégátkelő helyet létesíteni rajtuk. 

    A támadó számára kelet-nyugati irányban nincsenek komoly földrajzi akadályok...
    A hadsereg körletébe két vasútvonal vezet. Az egyik, amelyik minket is táplál, az Oszkol folyó völgyében vezet észak-dél általános irányban. Valujkinál innen ágazik ki a Szoszna völgyében haladó alekszejevka-osztrogozsszki vasútvonal. Osztrogozsszk a vasúti végállomás, mert onnan már erősen arcvonal közelben halad tovább a vonal, a Donon át Szvobodára.
A másik vasútvonal Szvobodánál lépi át a Don folyót. Ez a vonal a várható hadműveletek tekintetében nagyon fontos lehet, elsősarban a szovjet számára. Ugyanis, Szvobodáról észak-déli irányban, a Don nyugati oldalán, a folyóval úgyszólván párhuzamosan halad, a magyar VII.hadtest védőkörletében. Iránya Rosszos, Sztálingrád. A vasútvonal meg van szakítva a mi oldalunkon Szvoboda előtt. Annak érdekében, hogy ezt a vasútvonalat is ki lehessen használni mind a magyar, olasz, román, mind a sztálingrádi térségben harcoló német támadó zöm ellátásához, lázas ütemben folyik egy új összekötő ("delta") vasútvonal kiépítése Osztrogozsszk és az említett vasútvonalon fekvő Puhovo között. Amíg ez a delta el nem készül, a vasúti szállítást gépkocsikra történő átrakásokkal egészítik ki.

    Nyilvánvaló tehát, hogy a szovjet törekedni fog mielőbb ennek a másodiknak említett vasútvonalnak birtokbavételére, akár azért, hogy északról hatékonyabban tudjon beavatkozni a sztálingrádi térségben múködő német zöm oldalába és hátába, akár pedig egyszerúen azért, hogy a magyar (és a tőle délre lévő olasz) hadsereget megfossza egyik ellátási főütőerétől. Ez az alapja annak, hogy már a közeljövőben sem tartjuk kizártnak komoly szovjet erők fellépését a Szvoboda-Scsucsje szakaszon. (15. 34-46. old.)

     A 2. magyar hadsereg sorsára döntő hatással volt a tőle mintegy ezer kilométernyire délre, Sztálingrádnál megindult szovjet offenzíva. Bár a szovjet frontparancsnokság eredetileg nem tervezett támadást a  magyar szakaszon, de a túloldalon álló szovjet 40. hadsereg parancsnoka Moszkalenko tábornok mintegy "öntevékenyen", a térképen követte a harcok alakulását. Úgy vélte, a Sztálingrád felől előretörő szovjet csapatoknak messze előre kell nyomulniuk a nagy Don-kanyarba. Vagyis eltávolodnak avasúttól. Ez a körülmény előbb-utóbb gondot okoz az utánpótlásban, esetleg emiatt akad el a támadás, mert a Voronyezs - Rosztov vasútvonal, Szvoboda és Rosszosh közötti szakasza magyar alakulatok kezén van. Ha egész hosszában a szovjet erők birtokában volna... Egy nagy csapással felszabadítani a vasútvonalat oly módon, hogy a csapást Osztrogozsszk-Rosszos-Kantyemirovka irányába, pontosan a Délnyugati Front támadó csapataival szembe mérik...

     Ezt a csapást csakis a 2. magyar hadsereggel szemben álló 40. hadsereg hajthatja végre. Moszkalenko tábornok tanácskozott elképzeléséről a Haditanács tagjaival. A Haditanács tagjai biztatták, jelentse a Legfelsőbb Főparancsnoknak amit kigondolt. Moszkalenko előbb a frontparancsnokkal akart beszélni, de az éppen a támadásra készülő csapatoknál tanózkodott. Moszkalenko nekidurálta magát, felhívta Sztálint.
- Hallgatom, Moszkalenko elvtárs.
A tábornok röviden vázolta a hadművelet lényegét. Sztálin végighallgatta. Nem kérdezett semmit.
- Javaslatát megértettem. Két óra múlva választ kap rá.
Nem köszönt el. Letette a kagylót. Moszkalenko ismét megvitatta elképzelését a Haditanács tagjaival. Arra a következtetésre jutottak: a javaslat megalapozott.

     A telefon pontosan két óra múlva megszólalt Sztálin beszélt.
- Kezdeményezését jóváhagyom és támogatom. A hadművelet végrehajtását engedélyezem. Végrehajtása érdekében a Főhadiszállás megerősíti a 40. hadsereget három lövészhadosztállyal, három harckocsidandárral, három sorozatvető ezreddel, később kap egy harckocsihadtestet.
-Elég magának ennyi erő a hadművelet sikeres végrehajtásához?
Moszkalenko elegendőnek tartotta.
A beszélgetés november 23-án folyt le.

     Néhány nap múlva a Legfelsőbb Főparancsnok helyettese, Zsukov tábornok betoppant a 40. hadsereg harcálláspontjára. Kissé szkeptikusan nézte a térképet, Moszkalenkóhoz fordult.
- Kellett neked ez a hadművelet?! Nem tudod, hogy nagy ellenséges erők vannak veled szemben, mélyen lépcsőzött védelem, műszaki létesítmények, akadályok kiépült rendszere?
Moszkalenko tudta. Azt is tudta, hogy saját erőivel - négy meggyengült lövészhadosztállyal és egy lövészdandárral - nem oldhatja meg a feladatot. A megerősítésen kívül azonban arra is számított, hogy a magyar hadsereg fővédő-övének tűzfészkeit - a fővédő-öv teljes mélységében - már a tüzérségi előkészítés folyamán el tudja nyomni. És arra is számított, hogy a magyar katonák egy része számára ez a háború idegen, nem szívesen harcolnak céljaiért. November végére szaporodtak a szökések a magyar alakulatoktól. Katonák tucatjai - néhány alacsonyabb rendfokozatú tiszt is - megszöktek egységeiktől, megadták magukat. Nyilvánvalóan a Sztálingrádnál történtek hatására. Moszkalenko úgy vélte, a magyar alakulatok demoralizálódása fokozódni fog.
Zsukov kételyeit nem sikerült eloszlatnia. Zsukov meghallgatta Moszkalenko érveit, felállt.
- Menjünk a csapatokhoz a peremvonalba. Ott majd meglátjuk...

     A két tábornok bejárta a sztorozsevojei hídfő perem vonalait, végig a hídfő teljes arcvonalán. Zsukov meggyőződött róla, hogy a magyar egységek valóban a peremvonalban összpontosították automata fegyvereik zömét. A géppuskafészkeket lövészgödrökkel megtűzdelt lövészárkok kötötték össze, a peremvonal előtt aknamezőt telepítettek, drótakadályt húztak. Sötétedés után arról is meggyőződhetett, hogy öt-hat fős őrcsoponok golyószóróval őrzik a drótakadályt, az őrcsoportok között két-négy fős járőrök mozognak. Az őrcsoponok figyelői egy-két percenként világító rakétákkal megvilágították peremvonaluk megközelítési útjait. Zsukov és Moszkalenko késő éjszaka tért vissza a 40. hadsereg harcálláspontjára. Ott már várták őket a hadseregfegyvernemi főnökei, hadosztályparancsnokai. Zsukov meghallgatta a felderítő-főnök jelentését, majd a hadosztályparancsnokok véleményét a tervezett hadmtűveletről. Mivel a hadosztályparancsnokok között vita támadt arról, hol mérjék a főcsapást, Zsukov Moszkalenkóval egyetértésben módosított a főcsapás irányán. Moszkalenko fellélegzett. Úgy érezte, meggyőzte a Legfelsőbb Főparancsnok helyettesét.

    Moszkalenko marsall így ír erről: "Délnyugati irányban" című visszaemlékezésében:

    "...a velünk szemben álló csapatok nagy része a 2. magyar hadsereghez tartozott, ennek soraiban pedig sok olyan katona és tiszt volt, aki nem akart harcolni a hitleri Németország érdekeiért, és ez bizonyos fokig megkönnyítette a feladat végrehajtását... a szélcsend ellenére, amely itt egész ősszel és részben télen is tartott, továbbra is nagy veszteségeketszenvedtek, különösen mesterlövészeink tüzétől. Ez fokozta a magyar hadosztályok demoralizálódását, nyomott hangulatát. A sztorozsevojei hídfőben elesett egyik magyar katona naplójában ilyen sorokat olvastunk: - »Nem érjük meg a helyzet jobbra fordulását. Jól dolgoznak az orosz mesterlövészek. Amint kidugja valaki a fejét, rögtön kilyukasztják. Rendszerint halálosan.«

    Alaposan tanulmányoztuk a szemben álló csapatokat, és mentesek voltunk az ellenséges erők lebecsülésétől, mely oly végzetes hatással volt a Délnyugati Front csapatainak harctevékenységére 1942 májusában... elegendő időnk volt a hadműveletek előkészítésére.

    ...ő is (ti. Vaszilevszkij), akárcsak Zsukov, személyesen akart képet alkotni arról, milyen védelmet épített ki az ellenség a fél év alatt... Természetes, hogy a Főhadiszállás még egyszer meg akart győződni az ellenséges védelem jellegéről és a főcsapás irányának helyességéről . . .

    ...Vaszilevszkij, a kíséretében lévő Golikov, a Voronyezsi Front parancsnoka és én kimentünk a sztorozsevojei hídfő peremvonalába... Vaszilevszkij egyúttal azt is tisztázni akarta, hogy eléggé tanulmányoztuk-e a szemben álló csapatokat és védelmüket... elindulása előtt azt mondta: - Látom, jól ismerik az ellenséget. Védelmének áttörésekor nem ütköznek majd különösebb meglepetésbe.

    Ezt a dicséretet lényegében rettenthetetlen felderítőink érdemelték ki, akik pontos adatokat szereztek az ellenségről... mindig hoztak foglyokat, akiktől fontos információkat szereztünk. . . A megfigyelés, a portya, a harc, a légi felderítés, a fogolyszerzés és dokumentumzsákmányolás feltárta előttünk az ellenség védelmének erős és .gyenge oldalait, és ez egyik igen fontos feltétele volt a tervezett hadművelet sikerének. Az ellenség állandó megfigyelése folytán meglehetősen tisztában voltunk azzal, milyen erőkkel lesz majd dolgunk a védelem áttörése során, és ennek megfelelően készültünk fel.

    A feltöltés megérkezésével egyre jobban kibontakozott a személyi állomány kiképzése. A napi hat-nyolc órás foglalkozásokat erdőkben és helységek közelében tartottuk. A hadsereg mögöttes területén külön lőteret rendeztünk be, itt kiépítettük azokat a műszaki létesítményeket és erődöket, melyek az ellenség peremvonalán voltak. A lőtéren napról napra folyt az ellenséges védővonal ostromának próbája... Térképeken, terepasztalon, majd a terepen kidolgoztuk a támadó hadművelet részleteit. A legnagyobb figyelmet a fegyvernemek együttműködésének irányítására és megszervezésére összpontosítottuk..."

 A keleti front helyzete 1942. év végén
 

Vissza     Tovább