A delfineket az evolúció csodájának tartják Szárazföldi állatokból fejlődtek ki,
ez mutatja, hogy mindmáig “nem tanultak meg” a víz alatt lélegezni (tüdővel lélegeznek).
Emlősök, a fogas cetek egy alrendjét alkotják. A vízhez való alkalmazkodás ötven millió évig tartó folyamat volt.
Ennek legnyilvánvalóbb  jele áramvonalas testalkatuk.
Az alkalmazkodás további eredménye, hogy füllebenyeik visszafejlődtek, hátsó végtagjaik nyomát már lehet látni,
elülső végtagjuk pedig szárnyszerű úszóvá módosult.
A farok széles, merev farkúszóvá terebélyesedett.
Bőrük sima, alatta pedig vastag zsírréteg található, ami a hőszigetelésben játszik fontos szerepet,
mert csökkenti a hőleadást. Hátsóúszójuk sarló alakú, fejük megnyúlt.
Csoportokban élnek és vadásznak, társaság kedvelő állatok.
Egymást között csettintő, kattintó hangokat adnak ki, így kommunikálnak.
Ragadozók, halakkal, tintahalakkal, szardellákkal, lazacokkal táplálkoznak, általában éjszaka vadásznak.
Testhőmérsékletük állandó, tehát melegvérűek. Az utódok száma egy ellésből egy.
A delfinek hossza a 3,6 métert is elérheti, testsúlyuk: 150-200 kg között van.
A palackorrú delfin az Atlanti-óceán partjainál, a Csendes-óceánban és a Vörös-tengerben honos.
A delfinek a visszhang segítségével tájékozódnak: az általuk kibocsátott csettintő hangok sorozata a vízben vándorló
“hangfalat” képez, s ha ezek szilárd tárgyba ütköznek, visszhangként verődnek vissza.
A delfinek agyának olyan a felépítése, hogy a vízben hozzá eljutó visszhangokat képes dekódolni.
A visszhangot környezetének pontos hangképeként értelmezi.
Így tudja megállapítani a zsákmány nagyságát, irányát és távolságát.
Alvás közben a nőstények a víz  felszínén fekszenek, orrlyukuk a levegővel érintkezik.
A hímek közvetlenül a vízfelszínalatt szunyókálnak, s levegőfelvételre levegőszerűen feljönnek.
Számos delfinfaj él a Földön pl.:
amazonasi folyami delfin, fakó delfin, foltos delfin, közönséges delfin, palackorrú delfin, trópusi delfin.