Sziasztok! Azt hiszem, akkor belevágnék a bemutatkozásomba.

Kisduda Árpádnak hívnak,1972. dec. 22-én születtem és a gyöngyösi mode jelenséget szinte elejétől  a végégéig aktívan végigkísértem (bár volt, hogy némely szakaszát csak figyelemmel).

A zenekarral való első találkozásom az 1985-ös Peter’s Pop Show (egykori német popműsor, hazánkban általában Szilveszter éjszakáján adtak belőle részleteket a magyar 1-en) keretein belül történt. Akkor épp a Shake The Disease volt az aktuális új single-jük. Az érdekes névre és a mégfurcsább image-re azonnal felfigyeltem, (nem kevésbé a remek dalra) azonban a rajongás ideje még jóval később jött el.

Figyelemmel kisértem ugyan az akkor elég nagy elánnal a Komjáti György „Csak Fiataloknak" c. műsorában beharangozott "Black Celebration" album megjelenését,de még nem jött át muzsikájukból, a későbbi  időszakom lelki, és hangulatvilágára, igen nagy hatással bíró erő,Volt ugyan az iskolánkban egy-két megveszekedett Mode-fan,de én nem nagyon értettem mit lehet "EGY" együttesen ennyire szeretni. Amikor azonban 1987-őszén a kezembe került a "The Singels 1981-85" válogatásalbum, akkor esett le igazán, hogy itt egy (már akkor is) elég jeles múltra visszatekintő, és meglehetősen sokat változó, színes zenei világgal és igen erős egyéniséggel rendelkező zenekarról van szó. Tehát semmiképpen nem egylemezes New wave csodáról..

Csak hab volt a tortán, hogy pont 87 őszén jelent meg a „Music For The Masses”album, (bár valahogy én mindig igazán a csapat „Black Celebration”-ös, és azt megelőző korszakára kattantam rá jobban) nem beszélve arról milyen állatul beütött a "Strange Love",  Zenebutik-ban leadott klippje (ami később az akkori összesített listán, 1987-legjobb klippjeként végzett).

A számomra igen ütős zenén kívül az image, a hajviselet az összetartozás és  a bandaszellem, csalogatott el a csapat 1988-március 9-én, a Budapest Sportcsarnokban megrendezett koncertjére. Az első igazi katarzis azt hiszem ekkor ütött be nálam.15-évesen óriási élmény volt látni azt a fantasztikus bulit, (életem első koncertjeként) hogy ne is említsem a rengeteg Mode-rajongó látványát, ahogy a „Pimpf”nyitóhangjaira egy emberkét lengettük az öklünket a magasba (talán arra az időszakra volt a legjellemzőbb az imageszerü rajongászat,amikor külsőségeket,ruházatot is átvette a közönség nagyrésze): Kis Martin-ok és Dave-ek voltak láthatóak szinte mindenhol, mégpedig olyan elképesztő hasonlóságokkal, hogy azt hittem, a zenekar tagjai bújtak meg a közönség soraiban, poénból.A másfél órás buli igen rövidnek tünt, (amelynek progamja természetesen megegyezett az 1989-ben kiadott  "101" c. koncertalbum dallistájával), és ha a koncertzáró „Everything Counts” alatt valami skinheadbanda bele nem rondít a partyba, egy primitív verekedést kiprovokálva,minden ízében tökéletes este lett volna.

Az igazi katarzis azonban (legalábbis nálam) akkor jött el amikor egy eléggé viseltes videofelvételen ugyan, de megláttam az azóta is hőn szeretett „Live In Hamburg” c.1985-ös koncertfelvételt. Az a hangulat, kiállás, energia, (főleg a felturbózott "Photographic"-ban testet öltve, ami szinte állandó tombolásra hívott minden kockafejűt,és szőkegöndört, himnuszként zengve a "Question of Time" mellett, minden valamire való mode bulin) talált meg igazán. Megszállottként keztem kutatni már nemcsak a korai albumok, hanem mindenféle ritkaság (maxik,koncertek, B-oldalak)után, ami mégtöbbet megtudat velem a DM-ről. És a zenekar iránti szeretet, tisztelet a mai napig megmaradt (függetlenül attól, hogy mennyire vitatható, az azóta eltelt munkáik ingadozó színvonala), bár nálam a dark vawe-gothic muzsikák és egyéb hasonló irányzatok felé is kiterjedt a zenei spektrum.

Azonban az én olvasatomban az 1993-as „Songs of Faith and The Devotion”albumig tart  a csapat zenei fejlődése.Úgy érzem ezutan megtorpant  a muzsikájuk progressziv(előremutató)jellege.(Talán az is közrejátszott ebben, hogy Alan Wilder kiválása sztem elég érzékeny veszteség volt a csapat számára,mivel a kisérletezőbb,kissé markánsabb, ha úgy tetszik zajosabb, keményebb megfogalmazású vonalat sztem erőteljesebben viselte a bandán belül, Martinnál.)

A csapat „Songs" utáni munkáit egyre erősebben átitatja az a Martinos melankólia,amely a szólómunkásságára,és talán picit a "Broken Frame"-es időkre nyúlik vissza hangulatilag,bár ott némileg más zenei megfogalmazásban. Ez a vonal az 1996-os "Ultra" albumon még részeiben volt jelen,de a2001-es Exiter lemeznél már olyan szintet ért el, hogy az albumot szinte Martin szólóanyagnak is nevezhetjük, Dave hangjával (akinek mellesleg az egyébbként erőteljes énekstilusát is eléggé Martinos lágyság igyekszik felváltani). Az utólsó 2005-ös „Playing the Angel” anyagukba azonban látom újra visszatérni a régi erőtt (még ha az újszerűség sok jelét nem is hallom eme munkájukban sem), úgyhogy ha ezt egy jó turnéval megfejelik, talán újra van remény bizakodásra.

Hát, röviden ennyi az én privát (hogyanlettemdepesmódos) élményem, véleményem, persze majd a klubtörténetben, még részletesebben írok ezekről a történésekről, kifejtve az apróbb mozzanatokat, érzéseket.