Kedvesem, kegyes volt ma hozzánk az
ég, kár lett volna nappal fűteni még. Novemberben szokatlan, hogy a
Nap melengeti arcunkat, lágyan símogat. Nem pityereg eső, nem dúl-fúl
a szél, nevet a repkényen minden piros levél, mosolyog a sárga, mélázik a
barna, kapaszkodik kicsit, mielőtt hullni akarna... Ma nem szorít a szív,
nem fáj a seb, még a bamba őszi légy is kedvesebb.
(Most este van,
halkan duruzsol a kályha, sültalma illata leng a szobába'. Nem ég a lámpa,
csak a tűz fénye pislog a falon a kedves képre. Nézem, s kedvem lett írni
Neked, elküldeni versben ezt a meleget, amit most érzek
kívűl-belül. Míg írok az idő s a tér átlényegül, lebegek abban a langyos
szeretetben, amiről Te írtál egy gyönyörű versben. Partot értem...ezen a
parton soha nem ér össze a lábunk nyoma - nincs talajunk egy talpalattnyi
- mégis, tudunk egymásra mosolyogni.)
Kedvesem, kegyes volt ma hozzám
az ég, megmutatta az ősz jóságos szívét - bár nem dörgölőzött ma sem
verébhez rigó, minden madárnak bújócskázik a kertben dió, s a lugas
tetején édes szemeket csecserésznek, mielőtt leharapná metszőfoga a
télnek... bár a hegytetőn, a fenyvesek között cihelődik a morc öreg,
foltos fehérbe öltözött, de kicsit még várat magára, hogy annál
keményebben tiporjon ránk a lába... Gyere csak öreg, ma téged is
szeretlek, s a farakás mögül bátran kinevetlek.
(Pattog a hűlő kályha,
enni kér, kutyám is éhes, most nem henyél, éberen figyel, mozdulok-e
már, szép szeme két kerek kutyatál. Az ablakon át leskelődik a
sötét, be kéne húzni már a függönyét... a mozdulás ma
könnyedebb, nem roppan a csont, nem fáj a seb... Búcsúzom mára
Kedvesem, a meleget - ha fáznál - mellékelem.)