|
Az Igazságról...
Örvendező 2006.10.02. 19:31
Baranyai Bálint néhány gondolatát szeretném megismertetni veletek, amit a minap kaptam tőle, és beleegyezésével közlöm veletek:
"Az emberi gondolkodás, évszázadokkal ezelőtt olyan messzire került a szociális realitás és szellemi valóság érzékelésétől, hogy már azt is megkérdőjelezi, hogy létezik-e egyáltalán az IGAZSÁG. Ez az oka annak, hogy ma minden egyes embernek az igazságtól elhagyottan kell élnie. Ez a helyzet azonban változtatható, ha az embert képesé tesszük arra, hogy saját magáról úgy gondolkozzon, mintha egy kívülállót szemlélne. Gondoljunk csak arra, hányszor mondjuk azt, hogy magam sem értem, hogy miért vittem bele a világba ezt, vagy azt a tettet? Már ezzel a mondattal is távolságot nyertünk önmagunktól annyiban, hogy ítéletalkotó tudatos részünk (valamely tudattalan tevékenység következménye láttán) megkérdőjelezi a tudattalan rész hatalmát. Az a kérdés, hogy elfogadja-e az ember saját tudatos ítéletét, és szembesíti-e azt korábbi érzéseivel? Elhiszi-e, hogy a gondolatok sokféleségében létezik egy középpont, amit IGAZSÁGNAK nevezünk (és amelyhez a sokféleség mérhető) vagy szemléletében a sokféleségek egyenlő jogait összetéveszti azok egyenlő igazságtartalmával, és tagadja az egyetlen viszonyítási alap létezését. Ha valaki a dolgokat ilyen elvi középpont nélkül látja, aki az eligazodáshoz semmi mást nem tud iránytűként használni, mint a saját érzelmeit, az nem szerezheti meg azt a képességet, amellyel a magasabb összefüggéseket felismerhetné. Számára az a jó, ami benne jó érzést kelt, és az a rossz, ami ellenszenvet és fájdalmat. Ha szimpatikus neki valaki, akkor nyitottá válik annak másságára, más véleményére is, ha azonban ugyanez a valaki nem viszonozza érzelmeit, akkor a megítélése teljes ellentétébe fordul, és nemcsak az illető lesz kellemetlen és kizárandó, hanem a véleménye és a gondolatai is. Ez a materializmus lelki valósága. Nem attól materialista valaki, hogy tagadja Istent, hanem attól, hogy a szellem valóságáról való tapasztalását elveszítvén, azt felismerni nem tudja, és ez a hiányérzet nem készteti keresésre és erőfeszítésre, hanem beéri azzal, hogy a már meglévő, de alacsonyabb rendű képességére támaszkodva igazodjon el a világban. Aki pedig a szellemet nem ismeri, és nem is keresi, annak semmilyen észérvek felett álló valóságról nem lehet tudomása. Az IGAZSÁG nem a fizikai, hanem az érzékek feletti szféra valósága. Az emberek, brutális fizikaiságukban, bármennyire is erősen akarják is ma azt, hogy valami mégiscsak keresztülerőszakolható legyen azokból az eszméikből, amelyek a mai kor impulzusai ellen hatnak, hamarosan rá fognak ébredni arra, hogy magasabb szellemi realitások ellen, semmire sem mennek nyers fizikai akarattal. E szellemi realitások megismerése okán, ma két áramlat hat a világban: az egyik egy dekadenciában élő áramlat (amelyhez mindenki fohászkodik) a másik egy olyan, amely a leggyümölcsözőbb csírákat tartalmazza a jövő számára (de amelyet mindenki kerül).
Mit tehet vajon ma az egyes ember abban a szörnyű zűrzavarban, amit társadalmi életnek nevezünk, és amely a jövőben még nagyobb zavaroktól lesz terhes? Mindenekelőtt azt, hogy megkísérli a maga betekintési körébe vonni mindazt, ami a jövő szempontjából lényeges, és kizárni onnan azt, ami lényegtelen. Ahhoz, hogy az ember ezekben a dolgokban megfelelő szintű „csalhatatlanságra” tegyen szert, előbb morális érzékét kell a megfelelő pályára állítani. Ha valaki egy közösségen belül hidegvérrel, és tudatosan hazudik, és az ilyen akarat tudatosan játszik bele a közösség életébe, akkor az ilyen közösség (ha az egyes tagjaiban már nem működik az IGAZSÁG ÖSZTÖNE) gyógyíthatatlan és pusztulásra van ítélve. A Magyarság egyik missziója az, hogy a morális igazság csiráját átmentse a jövő számára, de ez a jövő nem most van. Aki az igazságot nyers erővel, a fizikai síkon próbálja érvényesíteni, az nem a hatalom, hanem egy magasabb szükségszerűség okán van bukásra ítélve, hiszen ma abban a korban élünk, ahol minden egyes embernek, az igazságtól elhagyottan kell élnie. Erre a tényre egy áldozati élet emlékezteti az emberiséget, és ma olyan időket élünk, amikor törekvéseinkkel, az igazságban való hitünkkel és ennek nevében formált életünkkel, át kell élnünk lelkünkben Krisztus áldozatát. Ha nem tesszük, akkor a külső körülmények fognak minket arra kényszeríteni, hogy ezt az utat végigjárjuk. Abban a korban élünk, amikor a tudati lélek már hordozza magában azt a képességet, amellyel minden emberi tett, a szándék milyensége szerint megítélhetővé válik. A valóságot meg kell tudnunk különböztetni az illúziótól, különben Krisztus áldozatára érdemtelenekké válunk, és saját lényünk súlytalanná és irreálissá törpül. Miközben a fizikai síkon zajló életünket, igyekszünk egyre eszeveszettebb módon bombabiztossá tenni (a világ és egymás ellenében is), elfelejtkezünk arról, hogy kik vagyunk, honnan jövünk és hová megyünk. Elfeledkezünk arról, hogy hiába építjük magunk köré a biztonsági rácsok erdejét, a GONOSZ már a rácson belül van, így csak összezárjuk magunkat vele. Abban a korban élünk, amikor megváltozott a parancsolat, és eszerint kell viszonyulnuk ahhoz, ami gonoszként nyilvánul meg a világban, vagyis:
- ma már nem elegendő, „őrizkedni a Gonosztól", hanem meg kell küzdeni vele, hiszen önmagunkkal van halaszthatatlan elszámolásunk. Az, hogy ez a feladat a mostani politikai válságban tükröződve, láthatóvá is vált számunkra, csupán egy nekünk teremtett könnyítés. Arra kaptunk esélyt általa, hogy megkeressük önmagunkban azt az erőt, amellyel világosságot tudunk gyújtani, (nem benzines palackokkal az utcákon, hanem) elsötétült belső világunkban. Illúzióban ringatja magát az, aki elhiszi, hogy korunk arról szól, hogy egyre jobb lesz nekünk. Korunk arról szól, hogy minden egyes embernek föl kell vennie vállára a saját keresztjét, és el kell indulnia vele saját Golgotájára." (Ö)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
