A Grimmauld téri ház ugyanolyan elhanyagolt volt, mint ahogy azt Perselus először látta. Igaz, a porréteg most csak egy éve vastagodott a bútorokon, a csillárokat nem szőtte be olyan vastagon a pókháló, de a hely ismét lakhatatlannak bizonyult. Narcissa felszólítására hozzáláttak a takarításhoz, hogy legalább ne kelljen mocsokban bujkálniuk. Perselus szerint egészen nyugodtan használhattak mágiát, a helyet védő bűbájok lehetetlenné tették, hogy észrevegyék őket. A napok végtelenül unalmasan, az utóbbi év alatt lerakódott kosz eltávolításával teltek. Perselus nem riadt vissza a feladattól, Dracón viszont látszott, hogy undorodik a piszkos munkától, ami nem is volt csoda, tekintve, hogy a csillogó Malfoy kúrián nőtt fel. –Ez házimanóknak való – nyafogta az egyik nap, miközben a konyhát próbálták lakhatóvá tenni. –Itt is volt házimanó – válaszolt szárazon Perselus – de mikor Potter örökölte a házat, és elköltöztek innen, akkor azt is eltávolították. –Kár. Nagy segítségünkre lehetett volna… –Sipor nem segített volna semmiben, esetleg ellopkodja a dolgokat. Jobban jártunk, hogy nincs itt. A Sötét Jegy sokszor égette mindkettejük karját. Draco ezekben az esetekben felszisszent, de nem foglalkozott vele tovább, hanem megjegyzés nélkül folytatta a munkáját. Perselus azonban mindannyiszor elkáromkodta magát. Ha kettesben voltak, Draco gyakran hallotta, ahogy a volt tanára a Sötét Nagyurat szidja, cifra jelzőkkel megtoldva a szokásos káromkodási normákat. Úgy egy héttel a Black házba költözésük után már mindhárman elvesztették az időérzéküket. Perselus és Draco nagyjából végeztek a takarítással, Narcissa pedig nem talált más elfoglaltságot, mint hogy a konyhatündér szerepében tetszelegjen. A két férfi nem tudott mit kezdeni magával, de továbbra is sokat beszélgettek, legalábbis többet, mint azt normális körülmények között megtették volna. Az egyik este, vacsora közben megmagyarázhatatlan feszültség töltötte be a konyhát. Draco és Perselus egymással szemben ültek, míg Narcissa a fia mellett foglalt helyet. Perselusnak nem volt étvágya. Aznap többször is csalhatatlanul érezte, hogy a Sötét Nagyúr hivatja, és lassan a félelmén felülkerekedett a kíváncsiság, hogy vajon miről akar vele beszélni. Aztán minden alkalommal rájött: a kígyóarcú rohadék valószínűleg csak néhány átkot szórna rá. Draco viselkedése arról árulkodott, hogy ő is ugyanazt élte át aznap. –A Rend régen itt tartotta a gyűléseit – törte meg a kényelmetlen csendet Perselus. Narcissa nem reagált a szavakra, Draco viszont felnézett. Perselus folytatta – Annak idején ugyanez volt a helyem. Itt ülve számoltam be a Sötét Nagyúr terveiről a Főnix Rendjének. Akkoriban Sirius Blacket bújtatták itt, ő sem léphetett ki a házból. Nem hittem volna, hogy valaha ilyen mélyen át fogom érezni a helyzetét. –Sirius Black itt bujkált a halálfalók elől? – kérdezte meglepetten Draco. –És a minisztérium elől – egészítette ki Perselus, majd, látva hallgatósága várakozó tekintetét, folytatta a történetet. Ezzel önmagát is meglepte, hiszen alapjában véve zárkózott természet volt – Azok a rendtagok, akik itt laktak, elég unalmas életet éltek. Nem volt más dolguk, mint takarítani, és úgy-ahogy rendben tartani a házat. Akkoriban Molly Weasley főzött rájuk. Én csak a gyűlések alkalmával jelentem meg itt, úgyhogy nem sokat tudok mondani a hétköznapjaikról, de az biztos, hogy semmivel sem voltak jobb helyzetben, mint most mi. És számomra az soha nem volt kérdés, hogy melyiket élvezem jobban: a veszélyes helyzeteket a halálfalók körében vagy a főhadiszállás biztonságát. Most is jobban szeretném, ha még… - elhallgatott, és nem folytatta, de a keserű mosolyából nyilvánvaló volt a mondat második fele. Narcissa lehajtotta a fejét, Draco pedig kíváncsian nézett a férfira. –Azt mondja, hogy szereti a veszélyt? –Nem, azt azért nem mondanám – rázta a fejét Perselus – De kétségkívül jobb volt, mint a mostani helyzet. A fenébe is, megőrülök, ha nem tehetek semmit! – fakadt ki, azzal lecsapta a villáját, és felállt az asztal mellől. –Mire készülsz? – kérdezte komolyan Narcissa. –Fogalmam sincs – válaszolt Perselus, és a hajába túrt. – Felmegyek a szobámba. Ott megtaláltok, ha kell valami. Valóban, mit is akart tenni? Ha kimegy a rejtekhelyéről, akkor biztos, hogy egy órán belül elfogják, vagy a halálfalók, vagy a Főnix Rendje. Nem voltak valami fényesek a kilátásai. A halálfalók árulóként kezelnék, megkínoznák, és a Nagyúr elé vinnék, aki valószínűleg saját kezűleg végezne vele, természetesen csak az után, hogy vallott Dracóról. Nem lenne menekvés. De ha a Rend találna rá, akkor hamarosan az Azkabanban ébredne fel. Akkor már jobb ez a börtön, ezt legalább önként vállalta. De fogalma sem volt, hogy meddig kell itt maradnia – maradniuk –, és egy életfogytiglani a Grimmauld téren nem derítette jobb kedvre. Akkor sem, ha itt nincsenek dementorok és börtönőrök, nem fosztják meg a varázspálcájától és a házon belül végtére is a maga ura maradt. De nem mehet ki innen, és jól tudta, azzal, hogy ide menekültek Dracóval és Narcissával, mindhármukat ugyanerre sorsra ítélte. Perselus nem az az ember volt, aki aggódott másokért, így maga sem tudta, mi volt az a furcsa érzés, ami elfogta, valahányszor a nőre gondolt. Szüksége volt néhány percre, mire rájött, hogy valószínűleg megkedvelte Narcissát. Nem, ez több volt annál. Már régóta kedvelte őt, már akkor, amikor a Roxfortba jártak. És még mindig élénken emlékezett arra, hogy mit érzett, amikor Narcissa észre sem vette őt, hanem hozzáment az aranyvérű Lucius Malfoyhoz… Akkor még magának sem volt hajlandó bevallani az érzéseit. Hiszen Narcissának ott van Lucius, akivel már több, mint tizenhét éve együtt élnek. Lucius most nincs itt – súgta egy kéretlen hang a fülébe. Ezt akkor sem engedhette meg magának. Ráadásul itt volt Draco is. Ő pedig immár olyan volt számára, mintha a saját fia lenne. Jól tudta, mit szólna ehhez Lucius Malfoy, ha szabadlábon lenne, de nem érdekelte. Draco végtére is jófiú volt, és csak kicsit hasonlított arra a gazemberre, aki már több mint egy éve az Azkabanban ült, hogy letöltse a megérdemelt büntetését. Az a férfi valaha a barátja volt – vagy legalábbis úgy tettek, mintha barátok lennének. Két ilyen befolyásos halálfaló nem ellenségeskedhetett! És most Lucius börtönben van, Perselus pedig nem léphet ki egy gyűlölt házból. Pedig milyen szívesen folytatta volna eddigi munkáját! De tudta, hogy ez már lehetetlen. Nem. Ha kilépne innen, akkor semmi jó nem várna rá. Nem mintha itt olyan könnyű lenne minden, egyáltalán nem! De legalább nem kell bizonygatnia senkinek semmit. Te jó ég, hogyan reagálnának a rendtagok, ha meglátnák őt! Az biztos, hogy soha többé nem hinnének neki, hiszen Potter szeme láttára ölte meg Dumbledore-t! Igen, biztos volt benne, hogy Potter végignézte a jelenetet. Az övé volt a másik seprű a toronyban. Az, ahogy üldözte utána, hogy a saját átkait próbálta ellene használni… Az iszonyú gyűlölettől eltorzult arc, és hogy kimondta rá a Cruciatus átkot… Perselus már nem volt biztos benne, hogy Potter nem tudná használni a főbenjáró átkokat. Bellatrix is mesélte, hogy a minisztériumban a fiú kimondta rá a Cruciatust, bár nem sikerült megfelelően végrehajtania, hiszen nem a kínzás vágyával, csak a gyűlölettel párosította. És Potter rajta is próbálkozott, bár szerencsére hatástalanul. Mi lett volna, ha Potter, a varázsvilág üdvöskéje főbenjáró átkokat szórt volna valakire, annyi ember szeme előtt? És igazán nem számított, hogy kire, gondolta keserűen Perselus. A főbenjáró átkok használata nem véletlenül volt tiltott. Hirtelen zajt hallott a konyha felől. Felugrott ültéből, és kisietett a szobából. Út közben előhúzta a pálcáját. Miért csapna Draco és Narcissa ekkora zajt? Egyetlen egyszer sem fordult még elő, hogy ok nélkül hangoskodtak volna. Mire a lenti folyosóra ért, és lábujjhegyen odalopakodott a konyha ajtajához (Mrs Blacket szerencsére néhány napja sikerült hosszan tartó álomra ítélni, de nem akarta, hogy a konyhából észrevegyék), ismerős zajt hallott. Valaki használta a Hopp-hálózatot. Perselus megdermedt. Vendégük érkezett. De ki lehetett az? Draco és Narcissa már nem voltak bent, hanem ők is lesiettek a folyosóra, és megálltak a férfi mögött. Valószínűleg szintén kíváncsiak voltak, hogy mi történhetett. A konyhából beszélgetés hangja hallatszott ki. –Mondd, Harry, mi a fenéért kellett idejönnöd? –Már megmondtam, Ron, hogy végig kell gondolnom valamit, és csak nyugodt körülmények között tehetem meg! –Már megint az a Horcrux-ügy? – hallotta Perselus Weasley hangját. Elsápadt. Potter és Weasley… –Mi más lenne? – vágta oda Potter – Maradj már nyugton egy kicsit! –De miért kellett pont ide jönnöd? –Mert van egy fontos részlet, amire rá kell jönnöm – magyarázta türelmet erőltetve a hangjára Potter. –, és ehhez túl zsúfolt a főhadiszállás, úgyhogy kell egy nyugodt hely, ahol... –Várjatok csak… - csatlakozott egy új hang az előzőekhez. Granger. –Mi van? –Ti nem láttok a szemetektől? – kérdezte a lány hisztérikus hangon – A teríték az asztalon! Perselus az ájulás szélén állt. Rájöttek! Ez nem lehet igaz! –Hűha, és pont három! Biztos vártak minket! –Ron, hogy lehetsz ennyire ostoba? Vannak itt valakik rajtunk kívül! –De kik lehetnek azok? –Nem tudom, de ha Bellatrix… Perselus majdnem elnevette magát erre a következtetésre. Bellatrix nem volt híres a vendégszeretetéről, úgyhogy a három teríték egyértelműen kizárta az ő jelenlétét. –Nem hinném, hogy ő – mondta Potter – A házat csak a rendtagok használhatják, az a szörnyeteg nem juthatott volna be. Ügyes következtetés! –De akkor ki lehet az? – kérdezte Granger. –Nem tudom, de ki akarom deríteni – válaszolt határozottan a kölyök, és a léptek zajából ítélve elindult az ajtó felé. Perselus tudta, hogy késő elbújni. Egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót, még mielőtt Potter odaért volna hozzá, és előreszegezte a pálcáját. Mögötte Draco és Narcissa ugyanígy tettek. A helyiségben megfagyott a levegő.