A következő néhány nap eseménytelenül telt. Perselus otthon maradt, nem akart látni senkit, és azon a két alkalmon kívül, amikor részt kellett vennie a halálfalók gyűlésén, ki sem mozdult a házából. Vendége sem érkezett, és őszinte megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a kényelmes magány elég időt hagy neki, hogy végiggondoljon mindent. A csendes napok alatt rájött, hogy továbbra is tartoznia kell valahová. Eddig kétfelé húzott: az örökké gyanakvó – és nem is tévedő – halálfalókhoz, és a szintén bizalmatlan Főnix Rendjéhez. Most azonban csak a halálfalók maradtak. De végre elhatározta: többé nem lesz okuk kételkedni A Sötét Nagyúr hűséges híve lesz. Nem a szíve miatt – a Nagyúr úgyis megveti azokat, akiknek van szívük – hanem azért, mert ez az egyetlen járható út, ha még pár évet élni akar ezen a pokolnak is beillő földön. Ezzel győzködte magát, mialatt hozzálátott a napi teendőihez. Tudta, hogy Dumbledore temetésének napja volt, és ettől az eddigieknél is rosszabbul érezte magát. Állj! Nem. Nagyon is jól tette, hogy megölte az idióta vénembert. A Nagyúrnak ő volt az egyetlen valódi ellensége. A kis mitugrász Pottert könnyedén el fogja intézni. A fenébe is azzal az ostoba jóslattal! És azzal, hogy ő csak a felét hallhatta annak idején. Ha Potter közelébe férkőzhetne, és a legilimencia segítségével megtudhatná, hogy… hiszen Potter biztosan ismeri a róla szóló jóslatot! Albus minden kétséget kizáróan elmondta neki. De ennek immár semmi esélye sem volt. Eddig megtehette volna, hiszen olyan sokáig volt Potter közelében, de akkor nem is akarta informálni a Nagyurat a jóslat teljes tartalmáról. Ráadásul az sem biztos, hogy a Nagyúr még nem jött rá a végére. Csak nem köti a követői orrára, hogy ő maga elérte, amit a halálfalók csúfosan elbuktak. Éppen egy nyugtató bájitalt főzött magának, egy különösen bonyolult és erős fajtát. A denevérvért cseppenként kellett hozzáadni, pontosan tizenkettőt, máskülönben a főzet pocsék lesz. Hirtelen kopogtatást hallott az ajtó felől. Még csak az ötödik cseppnél tartott, de a zajra felkapta a fejét, és véletlenül a fiola egész tartalmát az üstbe öntötte. Hangosan szitkozódva tüntette el a főzetet. Perselus átvágott a konyhán, végig az előszobán, és vett néhány mély levegőt, hogy megnyugodjon. Úgy érezte, hogy az eltüntetett főzet a gyomrában fortyog tovább. Aztán felülkerekedett benne a kíváncsiság, és résnyire nyitotta az ajtót. Egy pillanatra elakadt a lélegzete. Draco állt a küszöbön, türelmesen, bebocsátásra várva. –Jó napot, professzor! –Már nem vagyok tanár, Draco – biccentett komolyan Perselus – Gyere be – tárta szélesre az ajtót, és mialatt a fiú bejött, kilesett a napsütötte utcára. Egy lélek sem járt odakint. Hangtalanul csukta be az ajtót mögöttük. –Foglalj helyet – invitálta udvariasan, és az egyik székre mutatott. – Kérsz egy kis bort? –Nem akarok sokáig maradni – hárította el Draco – Csak azért jöttem, hogy köszönetet mondjak. Piton arca önkéntelenül megrándult, de hamar visszanyerte az uralmat a vonásai felett. –Emiatt nem kellett volna fáradnod – mondta hidegen – Az édesanyád már megköszönte helyetted. –Tudom, de… - habozott Draco, aztán kifakadt – Ön az utolsó reményem! Nem fordulhatok senki máshoz… Perselus kíváncsian vonta fel a szemöldökét. –Mire akarsz kilyukadni? –Én… nem is tudom, hogy mondjam… –Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha leülnél – mondta Perselus, és igyekezett nem belegondolni, hogy mit jelenthetnek a fiú szavai. Az italos szekrényhez lépett, és elővette az üveg bort. Szótlanul töltött két pohárba. Draco ez idő alatt leült a székre, de nem szólalt meg. Perselus átnyújtotta neki az egyik poharat, és helyet foglalt vele szemben. –A Sötét Nagyúrra – mondta megemelve a saját poharát. –Rá nem iszom. Perselus keze megállt a levegőben. Ez nem lehet igaz! –Hogy mondtad, Draco? – kérdezte nagyon halk, fenyegető hangon. A fiú félelem nélkül nézett a szemébe. –Nem iszom a Söté… Tudjakire. Perselus lassan letette a poharat az asztalra, de a tekintetét nem vette le Dracóról. Tudta, hogy hiába próbálkozik legilimenciával, Bellatrix megtanította a fiút megvédeni magát. –Akkor mit keresel itt? –Tudom, amit tudok – mondta kitérve a kérdés elől. – Hogy maga soha nem volt hűséges Tudjakihez, és hogy Dumbledore-t sem ölte volna meg, ha… –Nagyon tévedsz, Draco – szakította félbe indulatosan Perselus – Egész életemben hűséges voltam a Sötét Nagyúrhoz. –Hazudik. –Bellatrix nénikéd küldött ide, igaz? –Nem. –Draco! –Magamtól jöttem. –Te teljesen megőrültél! – csóválta a fejét Perselus. A jelenet túlságosan emlékeztette őt arra, amikor Albusnak bizonygatta, hogy melyik oldalhoz hűséges valójában. –A segítségét kérem! – kiabált kétségbeesetten Draco – Dumbledore felajánlotta nekem, hogy megvédenek, de abban a helyzetben ez már képtelenség volt. Ha nincsenek ott a többiek, akkor igent mondtam volna neki, és gondolom, a Főnix Rend főhadiszállásán találkoztam volna magával újra. Perselus nem tudta, mit kezdjen ezzel a helyzettel. –Ez nem játék, Draco – mondta egész nyugodt hangon. – Ezekkel a szavakkal az életedet kockáztatod. –Az életem már nem az enyém, mióta rajtam van a Sötét Jegy - válaszolt a fiú hasonló hűvösséggel – Ahogyan maga sem élhetne valójában, ha hűséges lenne Tudjakihez. A fiú szavaiban csak mérhetetlen keserűség csengett, semmi ravaszság nem bújt meg mögöttük. De Perselus nem bízhatott ilyen könnyen senkiben. Elvégre ő is meggyőzte a Sötét Nagyurat arról, hogy hűséges volt annyi éven át, holott minden tette az ellenkezőjét bizonyította. –Ebből elég legyen Draco. Menj haza, és aludd ki magad. Nem vagy abban az állapotban, hogy… –Kérem, professzor, higgyen nekem! – vált könyörgővé a fiú hangja. Ez a hangnem sehogy sem illett a vontatott Malfoy-stílushoz. –Mi okom lenne rá? –Rendben van – sóhajtott Draco – Igaza van. Nincs miért megbíznia bennem. A fiú szemében valódi csalódottság látszott. Perselus erre nem számított, pedig tudhatta volna előre! Valószínűleg azért nem jött rá, mert túlzottan lefoglalták az önmarcangoló gondolatai. De még mindig nem bízhatott meg a fiúban annyira, hogy elárulja neki a titkot, amelyet tizenhat éven át sikerült megőriznie. –Ugye tudod, hogy ezt jelentenem kell? – kérdezte ravaszul. Draco olyan elkeseredett volt, hogy nem vette észre a kérdés kihívó hangját, ehelyett az első döbbenete elmúltával előhúzta a pálcáját, és pontosan a férfira szegezte. De nem mondott ki egy átkot sem. –Ezt nem teheti… - nyögte. –Gondolj bele, Draco! Meg kell tennem, bármennyire is… –Ne… –Különben? – vonta fel a szemöldökét Perselus. Mivel Draco nem válaszolt, elfordult tőle, és a világ legtermészetesebb mozdulatával kiitta a saját poharának tartalmát – Megölnél? Nem hiszem, arra nem vagy képes… Draco leeresztette a pálcáját, és lesütötte a szemét. Perselus iszonyúan kíváncsi volt rá, hogy mi járhat a fiú fejében, de jól tudta, hogy nem fog tudni olvasni a gondolataiban. Már nem volt biztos benne, hogy ez az egész csak egy színjáték Bellatrix kedvéért. Draco annyira őszintének tűnt… Egyetlen rezdülése sem árulkodott álnokságról, pedig ritka az, aki ennyire jól játssza a szerepét. Na jó, Perselus megtette, de az más. Ő már felnőtt volt, amikor árulásra adta a fejét, Draco viszont még gyerek. Hiába nagykorú, akkor is csak egy gyerek. Bármi is legyen most a valódi szándéka, Perselus jól tudta, hogy mindkét lehetőség életveszélyes. –Sajnálom, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam, professzor – mondta még mindig lesütött szemmel. – De én megbízom magában. Teljesen mindegy, hogy beárul-e Tudjakinek, mindenképpen meg fogok… Perselus nem bírta tovább. –Nézz a szemembe, és nyisd ki az elméd – mondta hirtelen parancsoló hangon. Az történt, amire a legkevésbé számított: Draco szó nélkül engedelmeskedett. A fiú kitűnően értett az okklumenciához, ezt el kellett ismernie. Csak azt mutatta meg Perselusnak, amit feltétlenül szükséges volt, a többi képet továbbra is elzárta előle. De a gyors jelenetekből a férfinak világossá vált: Draco nem hazudott az egész látogatás alatt. A francba! Ha csak egy nappal jön hamarabb… Nem, Perselus Piton már megmásíthatatlanul elhatározta magában, hogy további életében végig a Sötét Nagyúr mellett fog állni, őt fogja szolgálni. Akkor pedig jelentenie kell Draco árulását. Állj. Draco még nem árulta el a Nagyurat, csak megingott a hűsége. Ezt könnyedén lehet orvosolni: Perselus még jól emlékezett rá, hogy őt hogyan vették rá, amikor első alkalommal, felelőtlen fiatalként el akart futni a kötelessége elől. Azon kívül Draco az ifjúsága ellenére egész szép munkát végzett. Sikerült a lehető legjobb időpontban bejuttatnia a halálfalókat a Roxfortba, mindent tökéletesen kitervelt, és csak annyi hibát vétett, hogy nem tudta kimondani azt a bizonyos két szót a megfelelő pillanatban. De ez sem számít már, a problémát félresöpörték… –Be fog árulni? – kérdezte a fiú remegő hangon. Perselus elengedte a tekintetét, és leroskadt a mögötte álló székre. –Ne kérd, hogy erre most válaszoljak. –Maga elárulta a Sötét Nagyurat – puhatolózott Draco – igaz? Perselus tudta, hogy ha bólint, akkor nincs visszaút. Viszont megbízhatott Dracóban. Úgyhogy némán igent intett. Draco szeme felragyogott. –Igaza volt Dumbledore-nak? Úgy értem, ő volt az, aki rávette magát, hogy rajtam tartsa a szemét? Perselus keserű arccal bámult maga elé. –Részben. De akkor is megtettem volna, ha nem kér meg rá. –Megkérte magát? De… hiszen… –Azt hiszed, Dumbledore ugyan olyan, mint a Sötét Nagyúr? – nézett fel Perselus – Azt hiszed, hogy ő is ugyanúgy parancsol, gyanakszik és… Nem, Draco. Dumbledore megkért rá, hogy vigyázzak rád, és a lehetőségekhez képest megakadályozzalak abban, amire készültél. Ezt tőle is hallhattad. Arról is tudtál, hogy az édesanyádnak letettem a Megszeghetetlen Esküt, amiről Dumbledore is tudott, természetesen. Ezekből a darabkákból már kirakhatod az egészet, hogy miért próbáltam a segítségedre sietni annyiszor, és hogy ezek a „segítségek” miért sültek el mindig visszafelé. Végig reméltem, hogy nem leszel képes rá, és… - nem szívesen folytatta volna, és szerencsére Draco a szavába vágott. –Mióta dolgozott neki? –Oh, nagyon rég óta, Draco – nevetett fel keserűen Perselus – Már tizenhat éve. És ha nincs az eskü, még mindig az ő oldalán állnék. Draco úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. –Nem számítottál erre, igaz? – kérdezte Perselus figyelve a fiú reakcióit. –Valóban nem – nyelt egyet Draco. – Csak reménykedhettem benne, de nem hittem, hogy Bellatrixnak tényleg igaza van… Perselus arca elsötétült, aztán ismét felnevetett. Keserűen, ahogy mindig. –Nincs vesztenivalóm, Draco. Mentsd magad, és árulj be neki. –Nem! – hőkölt hátra a fiú. – Kihallgattam, amikor az anyámmal vitatkoztak magáról, és tudtam, hogy ide kell jönnöm. A következő pillanatban Perselus megérezte az ismerős, égető érzést a karjában. –Hogy az a sötét elméjű kígyó… aucs. – nézett rá Dracóra. A fiú önkéntelenül elvigyorodott e szavak hallatán, és kétsége sem volt, hogy kire vonatkoztak. Ő maga is jól érezte a Sötét Jegy hívását. –Rendszeresen mondja ezt? – kérdezte még mindig vidáman. –Társaságban soha – szögezte le Perselus. – Szedd össze magad, és zárd le az elméd. Nem kellene most lebuknunk. Draco eltökélten bólintott.