A férfi gondosan becsukta az ajtót maga mögött. Egy pillantásra sem méltatva az elhanyagolt és meglehetősen poros nappalit, átvágott a helyiségen és egyenesen a lépcső felé vette az irányt. Maga sem tudta, hogyan jutott fel a szobájába, de mikor annak ajtaja is bezárult mögötte, elgyötörten támaszkodott a szilárd falnak. A lábai megállíthatatlanul remegtek, s már nem voltak képesek arra, hogy elvigyék a szoba másik végében álló kényelmetlen, kemény ágyig. Leguggolt, s a kezeibe temette az arcát. Még mindig nem fogta fel, hogy mit tett az elmúlt órákban. Az események könyörtelenül peregtek le a szemei előtt újra és újra. Rá oly kevéssé jellemző módon most nem tudta uralni a gondolatait, hiába próbálkozott vele, egyszerűen képtelen volt rá. Ismét maga előtt látta Dumbledore könyörgő szemeit, és hallotta a saját hangját, amint kimondja az igazgatóra a halálos átkot. Aztán futott. Futott Potter elől, aki hihetetlen, felfoghatatlan gyűlöletet érzett iránta, és ha képes lett volna rá, akkor már megölte volna. Nem, valójában nem Potter, hanem önmaga elől futott. A legszívesebben nem gondolt volna semmire, és akkor, azokban a percekben nem tudott semmi más megoldást, mint hárítani a fiú átkait, és elterelni onnan a többi halálfalót. Elég volt annyit mondania, hogy „Potter a Nagyúré”, és hallgattak rá, holott könnyűszerrel elfoghatták volna a kölyköt. Perselus, ha mást nem is tehetett, de legalább újra megmentette Potter életét. És aztán ott volt az a másik jelenet, alig néhány perccel az után, hogy dehoppanált a Roxfort kapuján kívülről. A jelenet, ahogy felállt a halálfalók belső köre a főhadiszálláson, és Szürkehátú vígan bejelentette, hogy Dumbledore, uruk legnagyobb ellensége meghalt. Piton pontosan Draco mellett állt, és onnan hallhatta a Nagyúr undorító, diadalittas kiáltását. De a Mestere feltette a kérdést az ifjú Malfoynak, hogy hogyan sikerült végeznie az igazgatóval. Pedig, ebben Perselus biztos volt, a Nagyúr már hónapokkal ezelőtt sejtette a választ. És ekkor Draco hibát követett el. Megremegett, és nem válaszolt. Nem tudott válaszolni. Természetesen a Sötét Nagyúr azonnal megértette, hogy a fiatal halálfaló nem volt képes embert ölni. Végül Szürkehátú mesélte el az iszonyú történetet, gondosan arra helyezve a hangsúlyt, hogy Perselus Piton, az igazgató kedvence volt a gyilkos. Igen, a vérfarkas pontosan ezt a szót használta: gyilkos. És ez volt az a pillanat, amikor Perselus úgy érezte, hogy felrobban, ha továbbra is itt kell maradnia, és nem tehet semmit, amikor a legszívesebben ismét csak rohant volna. Mégis kénytelen volt elfojtania a vágyát, és elviselnie, hogy a Nagyúr kitünteti őt a többiek között. Őt, Perselus Pitont, a Roxfort – kétségtelenül csak volt – sötét varázslatok kivédése tanárát. Örült neki, hogy a maszk eltakarja az arcát, és minden eddigi okklumencia-tudományát be kellett vetnie, hogy ne visszhangozzon a fejében a gondolat: Albus, miért nem akadályoztál meg, miért engedted… És mindennek a tetejébe végig kellett néznie, ahogy Dracót megbüntették. Az senki számára nem volt kérdés, hogy miért. Bellatrix, a „leghűségesebb” halálfaló kapta az élvezetes feladatot, hogy móresre tanítsa ifjú kollégáját. Draco számíthatott erre, valószínűleg tudta is, hogy mi fog történni. Legalább nem neki, Perselusnak kellett végrehajtania a kegyetlen büntetést. Mégis történt valami jó aznap, vagy legalábbis nem történt minden a lehető legszörnyűbb módon, gondolta keserűen. Perselus azt hitte, hogy a Malfoy család utolsó sarjának ezek lesznek az utolsó percei az életében, de szerencsére tévedett, és hatalmas megkönnyebbüléssel fogadta, amikor kiderült, hogy Dracóra nem vár halál, legalábbis még nem… Aztán, amint a Sötét Nagyúr magukra hagyta őket, Bellatrix felszólítására hatalmas ünneplésbe kezdtek, mint mindig, amikor valami komoly sikert értek el a háborúban. Ledobták magukról az álarcokat, előszedtek valahonnan jó néhány teli üveget, és megkezdődött az őrjöngéssel teli ünneplés. Csak ketten maradtak ki belőle: Draco nem volt használható állapotban, Perselusnak pedig nem illett mindez az önmarcangoló hangulatához. Jobban örült volna, ha békén hagyják, ha észrevétlenül visszatérhet a házába, hogy ott igya le magát a teljes felejtésig. Olyan részeg akart lenni, hogy már azt se tudja, ki ő és mit tett, és ezt az érzést a jótékony magánnyal együtt kívánta, de természetesen nem tehette meg. Most ő volt a sztár. Egy órán keresztül bírta a társai őrült duhajkodását, aztán kimerültségre hivatkozva menekülésszerűen távozott. Már az sem érdekelte, ha a többiek gyanút fognak. Ezen a napon még akkor sem sütik rá, hogy áruló, ha a belső kör szeme láttára nyíltan megátkozná a Sötét Nagyurat. Albus Dumbledore, a Nagyúr egyetlen valódi ellenfele halott, és ezt nem másnak köszönhették, mint neki. „Perselus… kérlek…” – hallotta újra az igazgató utolsó szavait, és tudta, hogy a valaha volt egyetlen barátjának, egyetlen igazi barátjának arca a sírig fogja kísérteni őt. Akkor pedig nincs más hátra, mint olyan közel hozni a megváltó pillanatot, amennyire csak lehet. De nincs bátorsága megtenni. Ha lenne, akkor megszegte volna a Megszeghetetlen Esküt, és meghalt volna Dumbledore helyett. Ugyanolyan gyáva féreg, mint Féregfark, aki elárulta a barátait, csak azért, hogy a saját nyomorult életét megmentse, gondolta utálkozva. Ha most itt lenne az az undorító alak, Perselus biztosan nem tűrné meg maga mellett. Megölné őt is, ha már Albust meg kellett ölnie. De a pokolba kívántak listáján kiemelt helyet kapott Narcissa. A nő hibája volt minden. És Bellatrixszé. Ha a két gyűlölt nővér nem vette volna rá arra, hogy letegye az Esküt, akkor Albus még mindig élne, és türelmetlenül várná tőle a híreket. És Perselus beszámolna neki mindenről, amit megtudott. Azt kívánta, bárcsak tegnap lett volna, bár ne történt volna meg… De nem lehetett visszaforgatni. Bármily hatalmas volt is Albus Dumbledore, őt megölte ugyanaz az átok, amelyik azt az idióta Pottert életben hagyta… Nem, mégsem Narcissa állt első helyen ezen a listán. A legelőkelőbb helyezést még mindig ugyanaz a szörnyeteg foglalta el, és őt képtelenség letaszítani kétes értékű trónjáról. A Sötét Nagyúr legalább ezt örök életére birtokolhatja – bár Perselus reményei szerint ez az örök élet még a Nagyúr-féle „halhatatlanoknak” sem tart az idők végezetéig. Perselus megálljt parancsolt kusza gondolatainak. Elég legyen ebből! Semmit nem használ, ha továbbra is ezen rágódik. Leeresztette a kezét az arca elől, és körülnézett a szobában. A pirkadat első fénye halvány sziluetteket rajzolt az ismerős helyiségben. Perselus egy nyögéssel feltápászkodott a fal mellől, és nehéz léptekkel elment az ágyáig, csak azért, hogy azután úgy ahogy hazajött, felöltözve dőljön le rá. Még ahhoz sem érezte magát elég erősnek, hogy a cipőjét lehúzza, csak leroskadt a takaróra, és néhány pillanat alatt lidérces álomba merült.