- Ne! Hova mentek? Anya, apa! Jesse! Jane! Ne! Ne hagyjatok itt! Várjatok meg! Vigyetek magatokkal!
- Tsss, Joana, tss! Nyugodj meg! Madame Pomfrey! Jöjjön gyorsan, Joana nagyon rosszul van! Kérem, jöjjön! Hol van? – Rose kétségbeesetten csitítgatta barátnőjét és próbálta előkeríteni a gyógyítót, de kiáltásait senki nem hallotta.
Senki, kivéve egy fekete taláros, sötét alak, aki be akarta fogni a fülét, hisz mindent hallott. A beszédet, a nevetést, és a kiáltásokat is. A szíve nem remegett bele, nem úgy a lábai. Vitték volna tovább eredeti célja felé, de mégsem mozdultak. A gyengélkedő ajtajai mögött hallgatózott a férfi, be akart menni, mégsem tette.
Akarta, de nem tette.
Elment.
Elment és a hallottakkal kapcsolatos gondolatait azonnal kiűzte elméjéből.

Pár perc múlva megjelent Madame Pomfrey, és azonnal nekilátott Joana lázának csillapításához.
- Ha meg nem sértem, megkérdezhetem, hol a csudában volt eddig? – förmedt rá Rose a sürgő-forgó nőre, aki a szemtelen hang hallatára csak felhúzta szemöldökét, és épp belekezdett volna a mai ifjúság viselkedési formáinak ecsetelésébe, ám Rose félbeszakította:
- Reméltem, hogy előbb-utóbb meghallja, hogy kiabálok.
A madame egy pillanatra ledermedt, majd hisztérikus-sértődött hangon, bár tudomásul véve, hogy miért viselkedik úgy vele a lány, megjegyezte:
- Nem hallottam én semmit. Piton professzor keresett meg. Állítólag tűvé tette értem a kastélyt. Mellesleg – hangját újra felemelte – nem elég, hogy a professzor lehordott, még maga is kezdi, aki pedig csak egy szemtelen diák! – majd fújt egyet, és elviharzott. Joana kezelését aznapra befejezte. A lány lassan megnyugodott és már nem beszélt.
Rose viszont nem tudott nem gondolni az elhangzottakra.
- Piton… de hisz itt sem volt… hogyan? – motyogta maga elé barátnője kezét fogva.
- Ő… - suttogta elhaló hangon Joana, mire Rose felkapta fejét, s szólongatni kezdte barátnőjét.
- Itt vagyok, Jo, nézz rám! Figyelj rám! Hallasz? Joana! Kérlek! – egyre csak szorongatta a lány kezét, s immár értetlenül rimánkodott neki, hisz nem értette, hogy törhetett össze ennyire addig erős, magabiztos barátnője – Mi van veled? – kérdezte halkan, elkeseredetten.
- Ő… - Joana még ébredezett, sűrűbben vette a levegőt, mint kellett volna, s nem figyelt Rosera, csak egy valamit ismételgetett rendületlenül – Ő… ő volt… ő…
- Ki, Joana, ki? Mondd el, kérlek, kiről beszélsz? – kérte türelmetlenül Rose.
- Hát ő… Piton. – mondta ki végre a titkolt nevet.
- Piton? Igen, ő szólt a Madame-nak. Igen… - Joana úgy festett, mint egy kisgyerek, akinek ismételni kell a hallottakat. Már csak azt nem kérdezte meg, hogy miért. Jobb is így, gondolta Rose, hisz nem tudta volna megválaszolni kérdését. Számára is rejtély volt, azonban arra számított, hogy a professzor betér még legalább egyszer a gyengélkedőre, s akkor beszélhet vele. Fogalma sem volt, mit mondjon, vagy kérdezzen, de feltett szándéka volt, hogy rendet tesz e téren, s aztán talpra állítja barátnőjét.
- Köszönöm… mondd meg neki, hogy köszönöm… mert… már sokkal jobb… már jobb. – bár Rose megdöbbent, mivel látta, hogy Jo tényleg jobban van, úgy döntött, ez lesz a legjobb, így fogja kezdeni azt a bizonyos beszélgetést.
- Jo, ugye most már nem lesz ilyen? Ugye már megnyugodtál? Kérlek, mondd, hogy megpróbálod elfeledni! – szólt Rose Joanahoz aggódva. Meg akarta nyugtatni magát, hogy a lány még nem tette tönkre magát teljesen a történtek miatt. Nem akarta elveszíteni – immár egyetlen – igaz barátnőjét.
- Ne aggódj értem… minden rendben lesz. – suttogta fáradtan Joana. Úgy tűnt, kielégítő az állapota, és már az elméje is rendben van. Gyötrő álmai pedig kikúrálhatóak belőle azzal, amit Madame Pomfrey kevert neki.
Mégis, a határtalan szomorúság, ami mindkettejükre telepedett, s mely menthetetlenül ellepte őket, nem volt hajlandó egyhamar elhagyni őket.

Madame Pomfrey este felé visszatért a gyengélkedőre kezében egy újabb kis dobozkával, melyben az a krém volt, amit Jo mellkasára akart kenni, hogy ne térjen vissza álma. Bíztató jel volt számára, hogy a két lány, bár meggyötört, és fáradt, már társalog egymással.
Rose csodálkozott azon, hogy a Madame csak hordja be a dobozkákat, de elteszi egy kis szekrénykébe, és nem adja oda nekik. Sokszor egy szó nélkül ment be és ki, ráadásul igen sietősen. Rose kíváncsisága nem bírta tovább, és megszólította a hölgyet.
- Madame Pomfrey! Mondja, kérem, mi folyik itt? Igazán nem értem, rohangál föl s alá, hozza a gyógyszert, de Joanának nem ad belőle, pedig mondta, hogy neki készül. És miért csinál ennyit?
- Holnap már elmehet az óráira, kisasszony. Semmi szükség, hogy itt maradjon. Holnap után Miss Summer elhagyhatja a gyengélkedőt, a krém segítségével pedig nyugodtan alszik majd, de nem árt, ha tartalékolok belőle. – jelentőségteljesen Rosera nézett, miközben beszélt, majd gyors léptekkel elindult kifelé – És köszönjék meg Piton professzornak a segítséget, mert nélküle nem készülhetne ennyi ellenszer, sőt, talán egy sem, hisz csak neki vannak olyan különleges gyökerei, amik ehhez szükségesek. – amint befejezte mondanivalóját, elhagyta a gyengélkedőt. Hosszú órákig nem is tért vissza.
Joana és Rose jól hallották, csak épp nem igazán értették az elhangzottakat. Bár Jo nem beszélt róla, nem reagált rá, Rose igen is felemlegette.
- Mi az, hogy már megint neki kell köszönetet mondanunk? Miért törődik veled ennyit, Jo? Te tudsz valamit?
Joana nemet intett fejével, majd nagyot sóhajtott, s lehunyta szemét.
- Várj, hékás! Csak nem aludni akarsz?
- Szeretnék… de csak egy kicsit.
- Akkor bekenlek. Idehozom a krémet.
Rose felállt barátnője ágya mellől, s elindult a kis faliszekrény felé. Keze megállt a levegőben, mielőtt kinyitotta volna, hisz nem tudta, szabad-e, ám mikor arra gondolt, hogy végtére is a krém Joanának készült, rájött, teljes lelki nyugalommal elvehet belőle egy tégellyel.
- Itt van. Gombold ki a hálóinged.
Jo engedelmeskedett barátnőjének, s miután kigombolta a két felső gombocskát, széthúzta ruhájának nyakát, hogy Rose odaférhessen.
- Ó, te jó ég! – kiáltott fel Rose, amint meglátta Jo mellkasát – Ez meg mi? – kezéből kiejtette a dobozkát, s szájához kapott, nehogy elsikítsa magát. Egy mély, széles, és hosszú vágás éktelenkedett a fiatal bőrön. Maga a seb vérvörös volt, körülötte sárgás-barnás színezete volt, s egy sötétzöld, szabálytalan vonal vette körbe. Pár másodpercenként kivilágosodott, talán még enyhe fénye is volt.
Rose kétségbeesett, nem tudta, mit tegyen. Felvette a földről a dobozt, s megnézte a kis cédulát, ami rá volt ragasztva. Azon utasítás volt feltűntetve: hova, mikor, és hogyan kell kenni. Rose megdöbbenve olvasta a sorokat:

- Használat előtt felkeverendő – A seb belsejébe kenendő lassú, körkörös mozdulatokkal – kizárólag este használandó. –

Azonnal a szekrénykéhez rohant, kinyitotta, s szemügyre vette a többi tégelyt. Jó pár darabra ugyanaz volt írva, mint az elsőre, de talált olyat is, ami a kezére kellett.
- Kézre? De… miért? – be sem csukta a kis ajtókat, visszarohant Jo ágyához, s megnézte kézfejét, ám azon semmi rendellenességet nem látott.
- Te jó ég! Jo! A bal kezed! Mutasd a bal kezed!
De Jo nem mozdult. Arcán kelletlen fintor jelent meg.
- Nem tudom megmutatni. Be van kötözve.
- De csak tudod, mi történt vele?!! – akadékoskodott Rose.
- Persze… - mosolyodott el halványan Jo – Ne aggódj már annyit. Jól vagyok, hidd el. Azok a krémek már ott voltak… abból már kaptam.
- Hát rendben. Akkor nem aggódok. – tette karba kezeit Rose sértődötten – Tőlem aztán gyógyulj meg, ahogy akarsz, látom, nem is kell neked segíteni, teljesen jól vagy, ez a seb is pikk-pakk el fog tűnni.
- Na, ne légy már ilyen! – szólt a távozni készülő lány után Joana, ám nem állhatta meg kuncogás nélkül.
Rose, amint meghallotta, hogy Jo nevet, megállt, megfordult, és örömteli mosollyal jutalmazta „éledező” barátnőjét.
- Jaj, Jo! – futott vissza hozzá, és egy-két könnycseppet elengedve Rose.
- Te mafla. – nevetett tovább Joana – Menj aludni. Én tényleg jól vagyok.
- De a sebed… és az álmod…
- A sebemre itt a gyógyszer, Madame Pomfrey majd bejön, és bekeni, az álmomra pedig egyelőre nem adhatnak semmit, csak, ha visszatérő, de eddig még nem biztosak a folyamatosságban. – szakította félbe aggódó barátnőjét.
- Oh… de hogy engedhet így el holnapután? – kérdezte Rose a Madame-ot vádolva ezzel.
- Tudja, mit csinál, hidd el. Na, menj. – nyugtatta őt meg Joana.
- Biztosan minden rendben lesz? – bár Rose hulla fáradt volt, napok óta szinte alig aludt, s a folyamatos aggódás is jócskán kivett az erejéből, nem szívesen hagyta ott Joanat.
- Persze, menj csak. – Jo összegombolta hálóingét, elkérte Rosetól a tégelyt, majd az ágya melletti éjjeli szekrényre helyezte. Lehunyta fáradt szemeit, s hagyta, hogy álomba merüljön.

**
- Ébredjen! Gyerünk! Mi lesz már?! – a férfi vállánál fogva rángatta a lányt, s egyre nyugtalanabb hangon szólongatta.
Joana kinyitotta szemeit, s ahogy először szembe találta magát, rémületében felsikoltott, s megpróbált hátrébb ugrani ültében. Elméjében képek jelentek meg arról a bizonyos estéről, Aragogról és a szörnyűségekről. Hamar kitisztult látása, s akkor már nem félt… valahogy… egy szempillantás alatt eltűnt minden aggodalma.
- Mi történt? – kérdezte a férfitól.
- Belázasodott. Nem álmodott ismét? – a férfi hangja nem tükrözött aggódást, de kemény sem volt. Komolyan érdeklődött. Meglátta, hogy nyitva van a gyógyszeres szekrény, s rögtön gyanút fogva odasietett hozzá, s egy hirtelen mozdulattal becsukta.
- Felkelt? – kérdezte Joanat.
- Nem. Miért?
- Ki tud még róla? – egyre közelebb ment Jo ágyához, s fenyegetően nézett rá.
- Miről? – Joana kezdte magát kényelmetlenül érezni. Tudta, miről beszél professzora, de nem értette, miért gond, ha más is tud a sebéről.
- Ne játsszon velem, azonnal mondja meg, ki tud még róla, és mennyit! – követelőzött tovább.
- De miért olyan fontos ez? – értetlenkedett Jo.
- Igaz… nem fontos. De, ha a kedves barátnőjének – mert gondolom, ő volt -, eljár a szája, kiderül, hogy tiltott szert készítenek a Roxfortban! – fenyegető hangja nem hagyott sok reményt Joanaban arra, hogy épen megússza ezt a beszélgetést.
- Professzor úr, én… én nem tudtam, hogy tiltott. Amikor Madame Pomfrey végre kettesben maradhatott velem, amíg Joana vizet hozott, csak annyit mondott, hogy a kenőcs mire való valójában. Még csak azt sem mondta, hogy Rosenak nem szabad a sebről tudnia. – mentegetőzött Joana.
- Tudhattam volna… Most már késő. – Piton fújtatva indult el kifelé.
- Hová megy? – szólt utána Jo.
- Megkeresem a maga kis barátnőjét, és befogom a száját! – kiáltott vissza a dühös férfi.
- Várjon! Ne! – Joana a tőle telhető gyorsasággal kiugrott ágyából, s mezítláb rohanni kezdett tanára után – Álljon meg, kérem! Várjon! Ne bántsa!
Piton megállt, visszalépett, mire Joana majdnem beleszaladt.
- Nem fogom bántani. – mondta nem túl megnyugtató hangon – Most menjen vissza.
- Nem! – ellenkezett Joana.
- Hogy merészel ellent mondani? Menjen vissza azonnal, vagy én viszem vissza, de abban nem lesz köszönet! – rivallt rá Piton Jora.
A lány egy pillanatra megijedt, de elhatározta, még egyszer nem követi el azt a hibát, hogy lebénul félelmében, még egy barátját nem hagyja odaveszni. Féltette őt Pitontól, féltette mindenkitől a Tiltott Rengetegben történtek után.
- Hát, akkor tessék, vigyen vissza.
Pitonnak nem kellett kétszer mondani. Felkapta a lányt, vállára dobta, s fél kezével tartva elindult vele a gyengélkedőre. Joanaba azonban hirtelen hatalmas fájdalom hasított. Kiáltásai ezt egyértelműen jelezték tanárának, de nem tette le.
Ám egyszer csak abbamaradtak a hörgések, a kapálózás, Jo teste ernyedten lógott Piton válláról. A férfi megijedt, s beérkezvén a gyengélkedőre, a legelső ágyra lefektette a lányt. Arcát pofozgatva próbálta felébreszteni, de nem sikerült. Egy kancsó víz állt az ágy melletti szekrénykén egy tállal, és egy ronggyal. A tálba vizet töltött, belemártotta a rongyot, kicsavarta, majd megtörölte vele Joana arcát. Piton kezével érezte, hogy a lány belázasodott, ezért egyre többször mártotta a rongyot a jéghideg folyadékba. Nem akarta, hogy ez történjen, de hát a lány akarta. Ha nem akadékoskodott volna, nem kellett volna erőszakos módszerhez folyamodnia.
- Gyerünk már, mi lesz?! Mi történik veled? Ne add fel… kérlek.
Piton nem hitte volna, hogy ennyire kétségbe tudja ejteni, ha valami történik Joanaval. Ráadásul már nem először.
Egyszer megmenti, másszor a kezét fogja, orvosa után felkutatja a Roxfortot, Dumbledoret is veszélybe sodorja azzal, hogy – ha utólag is, de – engedélyt kérjen tőle egy tiltott kenőcs keveréséhez. Tudta, hogy nem csupán azzal vállal kockázatot, hogy elkészíti, hanem, hogy, bár a sebet meggyógyítja, de, ha szervezete nem fogadja be a hatóanyagokat, vérét megfertőzi vele. Nem halálos, de nem is gyógyítható, viszont mindenképp jobb, mint a hallucinációt okozó fénytörés a seb körül. Piton jól ismerte azt, s tudta, hogy Aragog karma által ontott mérget, melyet a fiatal börbe karcolt, csak ezzel az egy módszerrel irthatja ki a lányból, különben a méreg visszacsalogatja áldozatát.
Ez volt az, amit nem akart Piton. Megmentette, mert meg akarta menteni, és megvédte, mert nem akarta elveszíteni.
Hogy miért, azt ő sem tudta. Egyetlen diákja volt, akiért sok mindenre képes lett volna.
Többek között ezekre is, igen. Segítette, hogy meggyógyuljon, s újra önmaga legyen.
Talán már rég felfigyelt rá, talán régóta kedvelte. Ha nem történik mindez, sosem derül ki számára, hogy mennyire így van ez, s mire képes, ha arról van szó, hogy meg kell menteni őt.