- Most már aztán igazán elég! – horkant fel szokatlanul halkan, vigyázva Piton, amikor már ötödik percét taposta Joana ágyánál. Hirtelen elengedte a lány kezét, felállt, egy suhintással eltűntette a széket és kiviharzott a gyengélkedőről.
Már nem látta, amint a lány lassan felnyitotta fáradt szemeit. Ébredésének első gondolata egy sötét talárhoz kötődött, mely egy szempillantás alatt tűnt el szeme elől.

- Szervusz Joana. – köszöntötte halkan Rose barátnőjét.
- Szia. – a lány száját csak résnyire nyitotta, pedig már nem volt fáradt, sokkal inkább szomorú, elkeseredett.
- Látom, már jobban vagy. – jegyezte meg Rose félénken, leülve a keskeny ágy szélére. Megfogta Joana jég hideg kezét, s finoman dörzsölgetni kezdte. Fagyott volt a lány tekintete, teste, s a levegő is.
Ám nem a hidegtől. Nem, nem volt hideg csöppet sem. A Roxfort falai mindig kellemes, jóleső meleget árasztottak magukból.
A gyengélkedőn most mégis zord hideg uralkodott, beleremegett mind, ki ott járt.
Rose nem mert… nem tudott többet szólni, csak nézte a holtra vált arcú lányt, aki nem is olyan rég még annyit nevetett, vigyázta testvéreit…
Testvéreit…
- Joana… - Rosenak eszébe jutott, hogy többek között miért is látogatta meg barátnőjét. – Joana, kérlek, figyelj rám. A szüleitek… a… szüleid holnap eljönnek érted és… a testvéreid ládáiért. Addig – itt nagy levegőt vett tudván, mindjárt túl lesz a nehéz közlendőn – össze kéne pakolni. – Rose tudta, hogy egy pálcasuhintással ő is elintézhetné a dolgot, de minden áron ki akarta rángatni Joanat a depresszióból… mielőtt még elhatalmasodna rajta. Utólag úgy érezte, talán másképp kellett volna fogalmaznia, de hamar megértette, nem óvhatja minden szótól, meg kell erősítenie, hogy szembe tudjon nézni a szomorú tényekkel.
De Joana, mintha nem is hallotta volna. Csak meredt maga elé, kívülről úgy tűnt, nem hall, nem lát, nem érzékel semmit.
Ám szemei előtt sötét képek peregtek. Egyik gyötörte a másik után, torkát szorongatták a kitörni készülő sikolyok, szemeit áztatták a könnyek. Újra és újra lejátszódott előtte minden egyes mozzanata az éjszakának, mindig másképp. Úgy érezte, cserbenhagyta testvéreit – barátait, elképzelte, hogyan menthette volna meg őket.
Olyannyira beleélte magát a képzelete által bíztatóvá váló képekbe, hogy pár hosszú, gyötrelmes perc után halvány mosoly vette át az uralmat fáradt arcán.
Rose nem tudta mire vélni barátnője hangulatváltozását, ám sejtette, hogy nincs magánál. Jobbnak látta, ha értesít valakit, de nem merte egyedül hagyni. Megsimogatta Joana arcát, haját, szólongatta, halkan beszélt is hozzá, próbálta válaszadásra bírni, de minden hiába. Nem reagált, sőt, az érintéstől néha megremegett, elhúzódott Rose kezétől, ám egy pillantást sem vetett rá.
- Jaj, Joana, mit csináljak veled, mondd?! Hogyan segíthetnék? Muszáj felébredned, muszáj erősnek lenned! Kérlek… nekem sem könnyű…
- Valami probléma van, Miss? – hallatszott ekkor Madame Pomfrey hangja. A kedves gyógyító odasietett az elkeseredett lány ágyához, megnézte, van-e láza, megmérte pulzusát, majd, mikor mindent rendben talált, felvonta szemöldökét és ismét megkérdezte:
- Valami probléma akadt, Miss?
- Madame... igen. – válaszolt Rose kis tétovázás után – Joana… nem is tudom… olyan furcsa… mintha… nem látna, nem hallana, nem érezne semmit. Nem tudom, mit tehetnék, hogy figyeljen rám, néha elhúzódik, amikor megérintem. Kérem, Madame Pomfrey, segítsen! – Rose eddig tartotta magát, ám ahogy egyre többször belegondolt és kimondta, mi is történik barátnőjével, egyre jobban elkeseredett.
- Attól félek, én nem tehetek semmit… - sóhajtotta Poppy.
- Ön nem? Akkor ki? – csillant fel mégis az aggódó hugrabugos szeme.
- Talán az, aki ide behozta. Talán annak az érintésétől nem fél, s így könnyebben kommunikálhat vele. Nem tudom biztosan, de meg lehet kísérelni. – felelte a gyógyító.
- Hagrid! Ha jól emlékszem, Hagrid hozott be minket! Máris idehívom! – Rose annyira fellelkesedett, hogy végig sem gondolta, mi is történt valójában. De persze, honnan is tudta volna, hisz ájultan feküdt megmentője karjaiban, s, hogy Hagrid mentette meg, azt is csak utólag tudta meg.
- Várjon, várjon, kedveském, a kis barátnőjét nem ő hozta be. – csitította Roset Poppy.
- Akkor ki? – türelmetlenkedett a lány.
- Ha jól emlékszem… nem… nem… jaj, tényleg! Perselus Piton professzor! Igen, ő volt az!
Piton professzor? Na ne! Az nem lehet!
- Ez biztos? – kérdezte Rose hitetlenkedve.
Madame Pomfrey bólintott, így Rosenak nem maradt más választása, összegyűjtötte minden bátorságát, hogy együttérzésre kérje sötét lelkű tanárát.
- De könyörögni nem fogok neki… - motyogta maga elé, amint elindult a retteget pinceterem felé.

- Kérem! Professzor úr, bármit megteszek! Kérem, könyörgöm! – Rose két kezét összetéve rimánkodott a fekete taláros férfinak, aki figyelemre sem méltatva tanítványát épp egy pergament töltött meg cikornyás betűivel. A lány rájött, félre kell tennie félelmeit, előítéleteit, ellenszenvét, sőt, gyűlöletét, ha vissza akarja hozni Joanát a valóságba. Hinnie kellett, bíznia, remélnie. Hinnie a barátnője lelke mélyén rejlő kitartásban, bíznia abban, hogy az felszínre is tör Piton segítségével, és… na igen. Remélnie kellett, hogy egyáltalán kap segítséget.
Háromszor hadarta el, mi a baj és mire lenne szüksége Joanának, de a professzor emberszámba sem vette.
Végül mégis…
- Ha nem venné észre, dolgozom. Ne nyaggasson folyton! – fagyos hangja, kemény arca a legutolsó reményt is kiűzte Roseból. A lány döbbenten állt egy darabig egy lépésnyire a zord helyiség kegyetlen lelke előtt, ám pillanatok alatt rájött, nem is várhatott volna többet ettől az alaktól.
- Köszönöm, hogy segít megmenteni egy gyereket. – suttogta Rose megvetően. Már nem érdekelte, hogy kivívja-e ezzel tanára haragját.
A professzor erre a megjegyzésre sem reagált, bár legszívesebben üvöltött volna dühében.

„Hogy merészel így beszélni velem? Mit képzel? Nekem sem segített senki, amikor gyerek voltam! Ráadásul ez a lány már nem is gyerek! Nem gyerek… már kész… nő…” Piton mélyeket lélegzett, miközben Rose lassan elhagyta a rideg termet. Furcsa gondolatok lepték el elméjét… de pillanatok alatt feleszmélt és dühösen csapva asztalára felkiáltott:
- Egy bajkeverő, szerencsétlen, gyenge nő!!
Perselus Piton nem akart egy gyenge lányt pesztrálni, nem akarta végignézni, ahogy mindenki körülötte ugrál jajongva egészen addig a pillanatig, amíg végre el nem viszik a Roxfortból. Semmi kedve nem volt bámulni a sajnálkozó arcokat, hallgatni a jajveszékelést és nézni, ahogy naponta ötször leizzad valaki, akinek semmi baja nem lenne, ha össze tudná magát szedni és kordában tudná tartani az érzelmi kitöréseit, hisztijeit. De nem volt képes rá. Piton úgy gondolta, bármit látott, bármit tapasztalt is a lány, csak azért jutott mélypontra, mert – bár mindig is erős jellemnek mutatta magát - valójában csak egy egyszerű, gyenge idegzetű lány volt. Joana nem látta mind azt a szörnyűséget, amit Piton, nem tudhatta, milyen az, amikor az embernek tényleg van oka arra, hogy magába zuhanjon.
Ezért nézte le.
A gyengeségéért.
„És még segítsek is neki? Hisz visszahoztam, megmentettem az életét! Mit kéne még tennem?”
„Innentől minden rajta múlik.”

**

- Nem fog menni, Joana… így nem megy. – szipogott Rose barátnője ágya mellett állva – Kérlek, csinálj valamit! Nézz rám! Térj magadhoz! Tudom, hogy hallasz és látsz is! Tudom, hogy érzed, ha megfogom a kezed! De miért félsz tőlem? Hisz én vagyok az, Rose! A legjobb barátnőd, emlékszel? Miért csinálod ezt? Hibáztatod magad? Úgy érzed, miattad történt, ami történt? Joana, mondj már valamit! Szólalj már meg! Kérlek… - Rose könnyei megállíthatatlanul árasztották el az erőlködéstől kipirult arcát, nyakát. Már szorította barátnője kezét, hogy az ne tudja ellökni magától. Joana csak bámulta a vele szemben lévő falat, még mindig úgy tűnt, gondolatok nélkül, kiürülve fekszik.
Ám ez most sem volt így. Elképzelte, amint testvéreivel otthonukban, telkükön, vagy éppen a Roxfortban együtt töltik szinte minden idejüket, sírnak, nevetnek, beszélgetnek. Mindenről tudtak, ami a másikkal történt, nem volt titkuk egymás előtt, mióta eszüket tudták, imádták, segítették egymást.
Tudta, biztos olt benne, hogy nem lehetett vége, meg volt győződve arról, hogy csak egy rossz álom volt minden. Egy új, nyugodt Roxfortban volt, ahol ott voltak körülötte a tanárai, diáktársai és főként testvérei.
- Hé, siessetek, elkésünk az óráról! – kiáltott Rose a folyosó másik végén futó Janenek és Josephinnek, akik éppen talárjukat kapkodták magukra, ugyanis a nagy sietségben félkészen kellett elindulniuk első tanórájukra.
- Jól van na, megyünk, megyünk! – kiáltott vissza Jane.
- Már itt is vagyunk… - lihegte Josephin, amint Jo és az ikrek mellé érkeztek.
- Szerencsé… étek, ho… hogy együtt… kell… túlélnünk Piton profot… - lihegett Jane is.
- Miért is? Így fel találjuk ajánlani, hogy megvárunk titeket, ami azt jelenti, hogy együtt késünk, vagyis mindegyikünk a mi „hőn szeretett professzorunk kedvderítő, emelt hangszínű okításában” lesz részünk. – nevetett gúnyosan Jesse.
- Hehehe… ismét jót nevettünk. – vágott vissza Jane.
- Hékás, nehogy nekem hajba kapjatok! – nevetett fel Joana – Na, gyerünk, fussunk, hátha még éppen be tudunk esni! – erre a gondolatra azonban már lehervadt az arcáról a mosoly, torkába gombóc költözött… talán a gyomra?
Justin és Jesse mindig bátran szálltak szembe Pitonnal, kész voltak az arcába nevetni, s aztán kiválóan elkészíteni a kért bájitalt, hogy a temérdek elvesztett pontnak legalább egy részét visszaszerezzék. Bíztatón megveregették Joana vállát, aki, mivel késve értek a teremhez, magára vállalta, hogy elsőként lép be a fagyos légkörű pincébe.

- Lányok, fiúk, gyertek, indulunk! Siessetek, apátok már beindította a kocsit!
- Jól van anya, megyünk már!

- Mondd, Jo, izgulsz? – Josephin körbeugrálta nővérét, ruháját és haját igazgatta.
- Hát, kétségtelen, hogy várom már, de miért kéne izgulnom? – mosolygott Joana – Nem az én esküvőmre megyünk.
- Pedig a ruhád pont olyan és van is ötletem, hogy ki lehetne a férjed. – kuncogott Josephin a markába – Nem igaz, Jane? Tudod, az a kis szöszi a másik osztályból!
- Ne viccelj! Az a bozontos? – ellenkezett Joana, s már alig bírta magába fojtani kitörni készülő hatalmas nevetését.
- Akkor az a kis Johnny…- viccelődött Josephin is.
- Johnny harmadikos, én pedig negyedikes vagyok, és fiatalabbal nem kezdek, ezt jegyezzétek meg! – komolykodott Joana, ám szája sarkában megbújt egy apró kis mosoly, amely kitört abban a pillanatban, amint a többiek is hasukat fogva dőltek jobbra-balra.
- Gyerekek, hol vagytok már? – csatlakozott a nevetéshez egy csengő, áldott, kellemes hang a félig nyitott ajtó mögül.
- Anyu! – kiáltott fel Joana és a csinos, magas, kedves nőhöz rohant, aki elkapta kezét és megforgatta:
- Kicsi hercegnőm! Na, gyertek, csibéim, apa már vár minket. A fiúk is készen vannak.
Amint leértek a ház elé, a parkolóban egy családi autó és egy mosolygós apa előtt találták magukat, aki épp fiaival játszott. Joana elmosolyodott és érezte, soha nem ér véget saját és családja boldogsága.
De valami nem stimmelt. Már nem volt gyerek. Már magasabbról nézte testvéreit és közelebbről látta szüleit.
Megnőtt.
Idősebb lett.
A kép egyre távolodott.
- Ne! Hova mentek? Anya, apa! Jesse! Jane! Ne! Ne hagyjatok itt! Várjatok meg! Vigyetek magatokkal!