Nem értem őt… rendben, én sem voltam valami elnéző vele. Az odáig oké, hogy megmentett, s bár az azelőtti sorozatos viselkedését még mindig ferde szemmel nézem, sőt, szívesen rendeztem volna egy jó kis patáliát akár itt, a gyengélkedő kellős szélén, de azért el bírnám viselni a tudatot, hogy hallotta, amikor elleheltem reményemet, miszerint barátok lehetnénk. De ez kizárt, úgysem hallotta, amilyen bot füle van, na meg aztán már ki is ment, és hát amilyen sebességet ő diktál, na, hát egy versenyagár kutya füle hozzá képest. De tényleg. Ezt megfigyeltem: olyan gyorsan megy, hogy szinte már sétálva fut, és egészen aprókat szökell, amit csak az igazán avatott szemek láthatnak. Ez a kis szökellés, vagy hogy is mondjam, egyfajta „lökés”, még megdobja egy százassal a mérföldperóráját. Az adja neki a megfelelő slungot a száguldáshoz.

Mindig elkalandozom a járásán, és a mozdulatain… de csak magamban, és még úgyis magamban, tehát még magam előtt is csak nagyon halkan, amúgy mellékesen.

Szóval, fürgeségének köszönhetően tuti, hogy nem hallotta, amit csevelyünk végén mondtam. Ez szomorú, ugyanis elég nehéz volt ezt kimondani, pláne milyen nehéz lenne megismételni!

Igazából nem ezt akartam mondani, de őt ismerve jobb, ha Azt meg sem említem. Ha kérdésemet hallotta volna, s az nem a barátságról szólt volna, hanem a… szóval hanem, akkor valószínűleg átkeresztelt volna, mondjuk hülye libára, vagy valamilyen újfajta tyúkra, és ugyanúgy elviharzott volna, mint emígy.

Reménytelen… ő is, én is. Hiába… na jó, hát miért ne ismerjem be? Igen, kedvelem, talán jobban, mint kéne, mint szabadna egy ilyen kétes jövőjű, és kétes jellemű egyént, no de ha egyszer akaratomon kívül történnek és történnek az események, és azon kapom magam, hogy féltem, hogy haragszom rá, amiért gyáva, és elszúrja az életét, és mellesleg a mozdulatait figyelem, és elemzem, nem tehetek róla, de nem tagadhatom: megkedveltem. Szeretném, ha itt maradna, ha nem állna be amellé a szörnyeteg mellé, és szeretném, ha többé nem tenne nekem keresztbe, s netántán meg is kedvelne. Egy mugli film jut az eszembe, régi, de nagyszerű, sokan oda vannak érte. A Star Warsban mondja Luke, hogy érzi, hogy van még jó az apjában, aki ugyebár nem más, mint a második főgonosz a hogyishívják uralkodó után, Dárt Vödör. Nos, én érzem, hogy van még jó Pitonban.

Szívügyemnek érzem, hogy ne hagyjam elkallódni őt, ezért utána kéne mennem. Említettem a gyorsaságát? Ja igen. Nos, azért megpróbálhatom. Így, fekve, „néhány” üvegcse gyógyszer után nem érzem, hogy bármim is fájna, csak zsibbadnak a tagjaim. Próba szerencse, felállok.

Így ni, nem is rossz. Jaj, csak ne zsibbadnék ennyire. Nem, nem vagyok zsibbadt, bár az agyam is, mintha zsongna. Nos, akkor egy lépés, meg még egy, és még több. Hurrá, sikerül! Na most inkább mégsem hallatok olyan hangokat, amik fülsértők lehetnek bárkinek, aki erre jár esetleg, de ahogy kivillan egynéhány sebem a félre csúszott orvosi pizsifelső és alsó alól… no comment. De komolyra fordítva a szót: most érte kell tennem, visszaadom a szívességet. Nagy kockázatot vállalt a megmentésemmel, emiatt is tartozom neki, és hát… személyesebb érdekem, akarom mondani, okom is van…

Az egyetlen baj ezzel a kastéllyal, hogy merlintelenül nagy. Most mondja meg nekem valaki, merre induljak, hol keressem? Először talán szaporázva lépteimet a Tiltott Rengeteg felé kéne mennem. Csak remélni tudom, hogy még nem ért be az erdőbe, és nem hoppanált már el a határ után.

Nagyon zsibbadnak a tagjaim, iszonyú rossz érzés rálépni a lábaimra. Fenébe is, érjek már oda! Ha így folytatom, megfulladok! Mintha a tüdőm is zsibbadna… ami ugye lehetetlen, de hát mégis…

Szerencse, hogy messzire, nagyon messzire is jól látok, így nem valószínű, hogy meg kell tennem a maradék párszár métert, ugyanis az igazság az, hogy már innen, a fiákerek bejárójától látom, hogy nincs ott. Ez két lehetőséget vet fel: 1: elkéstem; 2: nem ide jött.

És persze melyik a valószínűbb? Na melyik? Az 1. verzió.

Pocsékul érzem magam… és most nem a zsibbadásomra és légzési nehézségeimre gondolok…

Vissza kellene mennem…

Most már nem kell sietnem. Inkább leülök ide, a fal tövébe. Azt hiszem, már senki nem fog erre jönni. Se kedvem, se erőm nincs visszavonszolni magam ideiglenes ágyamig… fáradt vagyok, fáj mindenem, és… egyedül érzem magam. Majd reggel megtalál valaki, és onnantól azt tesznek velem, amit akarnak.

Kezeim, lábaim szanaszét, ernyedten nyúlnak ki testemből, hátam görbén támasztja a falat. Jó, hát tulajdon képpen a fal támaszt engem. Ilyen lenne az, amikor az embernek az élettől is elmegy a kedve? Valami hiányzik belőlem a kitartáson kívül… valami, ami eddig itt volt, és egyfajta biztonságot adott. Amíg megvolt, ha bármi bajba kerültem, az mindig eszembe juttatta, hogy egyszer túl leszek rajta, s az ágyamban kialudva a bonyodalmakat, minden megy tovább a megszokott kerékvágásban.

De ez most hiányzik… már nincs bennem… most nem érzem azt, hogy reggel egy ágyban ébredek, és már semmi baj nem lesz, minden úgy fog folytatódni, ahogy kell.

Ha arra gondolok, hogy van itt, aki segítsen, például az igazgató, vagy a házvezető tanárom, mert hát diáktársaimra nem számíthatok, akkor is itt van még bennem ez az űr… de ha Pitonra gondolok, akkor már tudom, hogy tölthetném ki a bennem nőtt ürességet: puszta kézzel akarom megfojtani.

És miután levezettem a dühömet, jól megbánom, és visszapityergem őt. De mit tehetnék? Életerő nuku, kedv úgyszintén, legalábbis bennem, ő pedig már árkon, bokron túl van.

Jobb lesz, ha engedek a szemeimre nehezedő hatalmas súlynak, és alszom, amíg nem történik valami. Hidegem van, de nem érdekel. Ha sikerül elaludnom, úgysem fogom érezni.

Ez nem igaz… hiába ásítozom, hiába esik le a fejem újra és újra, egyszerűen nem tudok elaludni. Unatkozom, kényelmetlenül ülök, de, ha megmozdulok, beakad a levegő.

Hé, mi ez? Ki rohangál ilyenkor a folyosón? Rajtam kívül, bár én nem rohangálok…

A fáklyák sem égnek már, úgyhogy ebben a vak sötétben – hiába szokott hozzá némileg a szemem – minden és mindenki feketének látszik.

Lehet, hogy ő az? Ki kell derítenem valahogy… de nem tudok utána menni…

- Ki van ott? – kiáltok az árny irányába. Csak áll egyhelyben a folyosó végén, tőlem eléggé messze, de nem annyira távol, hogy ne lássam: magas, vékony alak.

Hogy miért, azt nem tudom, de elindul felém. Nem lassan, hanem… ugyanolyan gyorsan, mint… és… és olyan nagyokat lép… és úgy teszi a lábait és…

- Piton…

Az árny már nem csupán árny, hanem sötét lepelbe burkolózott személy. Csak ő lehet… nem szól, leguggol hozzám, köpenyét leveszi, s belebugyolál, majd karjaiba vesz, és felemel. Lehet, hogy ha mégis elalszom, egy ágyban fogok ébredni, s akkor már minden rendben lesz?

- Piton! – felismerem, már biztosan tudom, hogy ő az! Ilyen közel az arcához… mérges, és gondterhelt. Lehet is, hát még, ha jól kiosztom! – Mit keresel még itt? Miért nem nyalod már annak a szörnyetegnek a talpát? És egyébként is! Mit emelgetsz te engem? Talán nem alhatok a folyosón, ha egyszer az esik jól?

Au! Ez… ez ledobott! Hát… hát…

És most hova megy?

- Hova mész te mocsok? Hogy jutott eszedbe ledobni? Észnél vagy, mondd? Szilánkosra akarod törni a farcsontomat? – meg sem fordul, csak megy, és megy, száguld, ahogy szokott, de még visszakiált.

- Megyek talpat nyalni!

Jaj… megint elszúrtam… fene egye a haragomat, egyszer félretehetném.

Hiszen… szükségem van rá. Igen, ez az!

- Perselus, várj!

No… ez hatásos volt.

- Ne… - na most mondjam még egyszer? Talán másképp… - Ne hagyj itt, kérlek. Ne hagy el.

Visszafordul… na, most mindent bele. Félre Büszkeség, hajrá!

Amint ide ér hozzám, bár nem guggol le, de rám néz.

Hát akkor most egy kérés… na, nem olyan nehéz az!

- Segítenél? – kezemet felé nyújtom, bár eléggé fáj. Tartom még, hátha megfogja…

- Segítenék. – igen, kézfejemért nyúl. De mi ez a feltételes mód? – De nem tehetem. Szorít az idő, sietnem kell. – mintha rég hallottam volna a hangját… jól esik. Ölbe kap, én pedig nyaka köré fonom karjaimat, s erősen kapaszkodom belé. Most nem osztom ki, nem akarok újabbat huppanni, inkább megpróbálom meggyőzni, hogy maradjon… velem.

Hiába vagyok rá mérges, hiába tudnám néha megfojtani egy kanál vízben, nagyobb szükségem van rá, mint azt valaha is hittem volna. Akkor is, ha ez nem kölcsönös…

Ahogy átkarolom, pont a fülébe tudok suttogni.

- Van más választásod, ne hidd, hogy nincs. Ha itt maradnál, lenne, aki segít neked. Nem csak Dumbledore, de én is. Maradj itt, kérlek. Szükség van itt rád… szükségem van rád.

Érzéketlen, faragatlan tuskó, vagy süket? Én itt kiöntöm a lelkemet, ő meg rám se hederít!

Mély levegő – beszív – kifúj.

- Gondold meg… kérlek.

- Nem tehetem. Nekem itt nincs semmi keresni valóm. A családom vár. Nem árulhatom el őket. – áá, szóval mégis van még nyelve!

- Mi az, hogy a <i>családod</i>? És… és… nem árulhatod el <i>őket</i>? – megpróbálok úgy kapaszkodni belé, hogy közben arcára nézhessek. Ő csupán előre figyel, én meg próbálom fékezni egyre növekvő dühömet. Nem értem magamat, de egyre nehezebben viselem az elutasítását, a közömbösségét, és már most tudom, mennyire fog fájni a hiánya. – Engem árulsz el, ha visszamész.

Megáll, s felém fordítja tekintetét.

- Sajnálom.

Ez nem volt őszinte… pontosan hallom a hangján, mikor őszinte.

- Tegyél le. – most már végképp elegem van. Sírógörcs tört rám, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. Nem, miatta sosem. – Nem hallod? Azt mondtam, tegyél le! Gyerünk már, te átkozott, hagyj itt… - nem akarom, hogy így lásson.

Megérkeztünk a gyengélkedőre. Letesz az első szabad ágyra.

- Most már késő. Nekem ott a helyem, neked pedig itt. Meg fogsz gyógyulni, elfelejtesz, és minden olyan lehet, mint volt.

- Persze, mert szerinted ilyen egyszerű! Meggyógyulok, és elfelejtelek, mert ez így megy, igaz? Hát tudod mit? Ha elmész, mindent megteszek azért, hogy az egész bagázst leszámolják, és téged az elsők között csókoljon meg egy dementor!

Merlinre… elvetettem a sulykot. Ezt… én… jaj… nem ezt akartam… nem úgy gondoltam…

- Bár inkább te…

- Bár inkább én?

- Nem érdekes…

 Megfordul, s eltűnik… ismét.

Már nem fogom vissza magam. Először sírok igazán, szívemből. A rohadt életbe! Mit kellett volna másképp csinálnom, hogy ne így alakuljanak a dolgok? Mit??

- Mit???

- Tsss, no, ki sír ilyen hangosan? – a madame jelenik meg az ajtóban. Meglátja, hogy nem vagyok betakarózva, s mellém siet. – Mi baj? Fájdalmaid vannak? Máris adok valamit…

Igen… fájdalmaim vannak… elárult… elment. Vége, elveszítettem.