Sietnem kell, hogy minél előbb ki tudjam vinni Corinát az oroszlán barlangjából. Eszem ágában sincs beszélni Dumbledore-al, de talán Corina így nyugodtabb. Bizonyára keresik már a Roxfortban. Felmérem a helyzetet, azután visszamegyek a lányért, eljuttatom a kastélyba, én pedig eltűnök. Az lesz a legjobb, ha végleg csatlakozom a Nagyúrhoz. A Roxfortban nincs többé maradásom…

--

Úgy látom, uralják a helyzetet, nincs felfordulás. A prefektusok valószínűleg a klubhelyiségekben ügyelnek a diákokra, úgyhogy kifelé menet megnézem, van-e hely a Nagykapunál, ahová lefektethetem Corinát. Ott majd megtalálják, és beviszik a gyengélkedőre.

A Nagyúr bizonyára megérti majd, hogy <i>végkimerülésben elhalálozott, és ezért eltávolítottam</i>.

Rendben, jó lesz… itt, a lépcső tetején látni fogják, ha valaki a Nagykapunál jár… csak jussunk el idáig.

--

Hm… még tart az „ajándékbontás”, csak ne kéne hallanom… Gusztustalan, ahogy egyesek élvezik az életet…

De legalább a „háttérzaj” elnyomja a leendő terhemtől kissé nehézkes távozás hangjait.

Új otthonom beli szobámba visszatérve leülök ágyam szélére, és kifújom magam. Corina eszméletlen. Szerencsére senki nem kereste, még mindig ugyanúgy fekszik, ahogy itt hagytam. Azt hiszem, jobb lenne, ha felébreszteném, úgy könnyebb kivinnem. Ha ennek vége, el kell felejtenem. Nem árulhatom el magam a Nagyúr előtt. Akad még olyan, mint ő…

- Stratford. – megrázom a vállánál, hátha nem hallja a hangom – Gyerünk, kelj fel. Kiviszlek innen.

Mocorog… fáj neki minden mozdulat. Túl hangosan nyöszörög, talán mégsem kellett volna felébresztenem. Egy gonddal kevesebb lenne… de lesz is, mert elviszem. Sikerülni fog.

Sikerülnie kell…

- Perselus – először mondja ki a nevem gyűlölet és megvetés nélkül... – Hát itt vagy?

- Itt vagyok. Gyere, ülj fel. – alig nyitja ki szemeit, de mégis, olyan hálásan néz. Hóna alá nyúlok mindkét karommal, s ülő helyzetbe húzom. Ő hagyja magát, s közben engem figyel.

- Visszajöttél értem…

- Visszajöttem. – talán nem hitt nekem, amit nem csodálok, de most már bízik bennem. Pedig ha tudná… Nem, sosem bízhat meg bennem. Főleg a történtek után, és most sem, mert talán azt hiszi, hogy vele maradok, hogy ott maradok a Roxfortban. De nem így lesz…

Ugyan, miket nem gondolok?! Miért várná, hogy vele maradok? Miért hinné, hogy ezentúl nem árulom el, és mostani tettem a változásom jele? Semmi oka rá. Ne is tegye, mert csak csalódni fog.

- Állj fel. Segítek. – suttogom neki, hogy csak arra figyeljen, amit tennünk kell ezután.

- Tudom… - mondja erőtlenül, majd érzem, megpróbálja összeszedni minden erejét, és rám támaszkodva visszanyerni egyensúlyát. – Szédülök… - kissé erősebben markolja meg vállamat, majd kezét karomra csúsztatja, én pedig erősen fogom derekánál, hogy ne dőljön el.

Azt hiszem, mégis inkább jobb lenne, ha a karjaimba venném.

- Kapaszkodj. – bal karját átteszem a nyakam mögött a bal vállamra, erősen megfogom a dereka fölött és a térdeinél, fölemelem, s elhelyezem úgy, hogy ne ejtsem el. Fejét vállamra hajtja. Nos, indulhatunk.

Sok szerencsét nekünk…

Corina próbál erősen kapaszkodni, de ez most nagyon nem megy neki. Sosem megyek lassan, de most túlteszek magamon. Nem futhatok, azt meghallhatják.

Még szerencse, hogy jól ismerem a Denem kúriát, nem kell végig járnom a rengeteg folyosóját, ismerek egy rövidebb utat.

Rendben, Corina, már csak egy perc, és hoppa… te jó ég, erre nem gondoltam. Nem hoppanálhatok vele, nem bírná ki. Akkor viszont át kell vágnom vele a Tiltott Rengetegen. Ha a szélén haladok, hamarabb odaérünk… remélem.

Minél hamarabb, annál jobb… mindkettőnknek.

Jobb ötletem támadt… mivel nem hoppanálhatok, túl sok időt venne igénybe az oda-vissza út… Odaadom Firenzének, ő majd elviszi… tudni fogja, hogy nem ellenem kell tennie, hanem Corináért, így nem velem foglalkozik majd. Dumbledorenak tesz ezzel szívességet.

Hiába haladok az erdő szélén, úgy érzem, örökké itt fogok menetelni.

Gyerünk már…

--

- Perselus…

- Mi az?

- Fázom…

Várnunk kell… végre elértem Firenze területét, de mivel ő nincs itt, muszáj itt maradnunk egy nagy fa tövében.

- Tessék. – ráterítem a köpenyem, de azt hiszem, másra is szüksége lehet… vagy… inkább nekem van másra szükségem.

Most már úgyis mindegy, még egyszer végigsimíthatok a haján. Na jó, a hátán is… nem nagyon, csak egy kicsit… csak még egyszer egy kicsit…

- Firenze!

- Piton…

- El kell vinned őt a Roxfortba! – Corinára mutatok, ő pedig ránéz, s bár pontosan nem tudja, ki ő, de azt látja, hogy egy diák, s bólint.

- Azt ugye tudod, hogy téged is magammal viszlek?

Akkor már itt sem vagyok… fejemmel nemet intek, kilépek az erdőből, s végre hoppanálok.

--

Nem néztem hátra, biztosan utánam ugrott, de most már mindegy. Még Corinából is csak egy nagy sötét ruhahalmaz rögzült utolsó képként a fejemben. Jó kezekben hagytam… jó lesz neki, vigyáznak majd rá.

Nekem pedig ideje visszatérnem a <i>családomhoz.</i>

A köpenyem! Corinán hagytam! Dumbledore biztosan felismeri. De mindegy, az öreg nem érdekel. A Nagyúrnak meg majd azt mondom, hogy túl sok nyomot hagyott rajta a lány, ezért azt is eltemettem, messze Stratford testétől.

Mivel életben van, talán nála hagyják. Vajon mit tesz majd vele? Elégeti? Megtartja? Jobb lenne, ha elfelejtene. Bár, neki könnyű lesz…

Csak nekem lesz nehéz.

El kell temetnem magamban mindent… az első pillanatot, amikor megláttam, amikor először hallottam a hangját, a késztetést, hogy megvédjem Malfoytól, és erősítenem kell azt, ami arra vitt, hogy hazudjak róla Dumbledorenak. Többé nincs közöm sem hozzá, sem ahhoz a helyhez. Segítettem az elrablásában, ezért úgyis kicsapnának. Malfoy pedig megússza… de neki úgyis ott kell maradnia, ott van dolga… a Nagyúr sok mindent bízott rá…

Ahogy hallom, mára befejezték a játszadozást. Annál jobb, így kifújhatom magam, de aztán úgyis beszélnem kell Vele… Corináról…

Jó, hogy a szobám ilyen közel van, már alig várom, hogy lehunyjam a szemem, s legalább akkor ne lássam magam előtt őt, ahogy ott fekszik… sebesen, fáradtan… elárulva.

Bár kemény ez az ágy, most még egy szalmazsák is jólesne. De hiába minden, csak ő jár a fejemben… ő, és a történtek.

Nem hagyom, hogy uralkodjon felettem. El kell űznöm az emlékét is. Mindent, ami vele kapcsolatos. Nem gyengülhetek el. Most nem.

Nem várok tovább, élek úgy, ahogy eddig, megyek, és beszélek a Nagyúrral, közlöm vele a tényt, hogy a jutalmam sajnálatos módon elhalálozott. Az a vén bolond… Dumbledore… ő sejtheti, hogyan sikerült megszöktetnem, ezért vigyázni fog, hogy Corina ne kerüljön Malfoy szeme elé. A kis patkány nem tudta teljesíteni a feladatát… megakadályoztam… én megakadályoztam.

--

- Nagyuram, közlendőm van a számodra. – fejet hajtok előtte, s kitisztítom elmémet, hadd kutassa át anélkül, hogy bármit is találna, amit esetleg nem kell látnia.

- Hallgatlak, Perselus.

- Köszönöm, Nagyuram. – illedelmesen kezdem, meg kell adni neki a megfelelő tiszteletet, hiszen befogadott. Sokkal tartozom neki. – A jutalmul kapott lány meghalt. Gyenge volt, nem viselte a fájdalmat. A köpenyem is odalett, szétszaggatta a körmeivel, és bemocskolta a vérével. Eltemettem azt is, de jó távol a lány testétől. Levédtem mindkettőt, senki nem találhat rájuk. Biztosíthatlak afelől is, hogy senki nem látott meg.

Miután életemben először hazudtam neki, bár nem szégyelltem magam, még nyugodtabb próbáltam maradni, hogy ne ismerje meg a valódi tényeket. Még szerencse, hogy nem hagyatkoztam a tanáraimra, hanem magamtól is sokat tanultam, most hasznomra lehet, főleg, amit a legillemenciáról tanultam.

- Látom, nagyon találékony vagy, nem csalódtam benned. Sajnálom, hogy ilyen hamar véget ért a jutalom pihenésed. Esetleg keress magadnak mást. Hozhatsz egy sárvérűt a Roxfortból... tudod, hogy intézd el. – a Nagyúr kegyes, ezt tudatom is vele, aztán magára hagyom Naginival. Sajnos nem úgy alakult, ahogy terveztem. Ismerem már, ez nem felajánlás volt… hoznom kell valakit.

Hát legyen… nem kerül semmibe elhozni egy kis sárvérűt… nem kerülne semmibe, ha nem a Roxfortba kéne érte mennem. Persze, ki tudom csalni, de… kockázatos most odamennem. Bár talán Dumbledore nem szól rólam senkinek, Firenze pedig nem avatkozik bele… nem értem, az a vén bolond miért tesz mindig úgy, mintha nem venné észre, hogy mi zajlik az orra előtt. Egy diákját biztos nem áldozná föl, és sajnálni fogja, de ellenem most sem fog tenni, mint ahogy eddig sem. Lehet, hogy terve van velem, de ő nem tehet semmit. Észre sem fogja venni, és ismét kicsúszok a kezei közül.

Indulok máris, amíg Corinával foglalkoznak, talán észrevétlenebbül mozoghatok.

Amint odaérek, beküldök egy kis darab pergament Marissának, annak a bugyuta, hiszékeny Hugrabugosnak, aki odavan azért a bájgúnár Stevensonért… csak egy sor, és repülni fog hozzám.

--

Gyere, gyere csak te kis cafka… gyere, nem sokára olyan meglepetésben lesz részed, hogy örök életedben emlékezni fogsz rá… úgysem valószínű, hogy sokáig fogsz élni…

Gyere csak… mindjárt a karjaimban leszel… nem mintha kellenél… csak a látszat, kis sárvérű, te csak az leszel…

És hátha közben ő is… ő is erre járhat… nem, semmi esélye, hisz ápolásra szorul. Nem is értem, miért remélem.

Talán túl gyorsan kellett otthagynom. Jobb lenne, ha még egyszer láthatnám…

Marissát elkábítom, és elrejtem, amíg beosonok Hozzá… vállalom a kockázatot. Látnom kell még egyszer.

Gyere már… ne arra… ne… ide gyere. Úgy, úgy, ügyes kislány, gyere csak még közelebb.

Nagyon jó. És most!

Láthatatlanná teszem, és itt hagyom a sűrű bokorban. Így… és most indulhatok.

--

Mennyi balfácán… nem őrzik a folyosókat, pedig lenne rá okuk. Legalább nem kell hébe-hóba lefegyvereznem valakit.

Itt a gyengélkedő… mivel alig egy órája hoztam vissza Corinát, még vele lehetnek, de benézek.

Nyitva az egyik ajtó… Dumbledore… na már csak ő hiányzott. Persze, nem is ő lenne, ha nem állna Corina mellett.

- Ha szeretnél, bejöhetsz, fiam. – szólal meg hirtelen megtörve a csendet. Hát tudja, hogy itt vagyok… Úgysem tarthat vissza, ha el kell majd mennem…

Belépek az ajtón, s néhány lépésre Dumbledoretól és… és Corinától megállok.

- Tudtommal nem vagyok a fia. – vetem oda neki rá sem nézve.

- Ugyan, Perselus, te nem szoktál ilyesmin fennakadni! Mi a baj? Mi történt? Mondd el, kérlek. Segíthetek. – az öreg felém fordul, s megfogja karomat. Mindig felajánlja, hogy megment, de, mivel nincs mitől, így mindig visszautasítom.

Nem mondok erre semmi, hiszen felesleges, úgyis tudja, mit gondolok.

- Köszönöm, hogy visszahoztad őt nekünk – Stratfordra néz, de karomat nem engedi el – Ébren volt, amikor Firenze ideért vele, és olyan erővel szorította magához a köpenyedet, hogy alig tudtuk elvenni tőle. Ha szeretnéd, elviheted. – várjunk csak… magához szorította és… elvihetem? Ezek szerint nem is akar visszatartani? Remek, egyel kevesebb gond. Persze jobb lett volna, ha nem találkozunk. – Továbbá megtudtam tőle, hogy segítettél neki. Madame Pomfrey észrevette, hogy valaki megpróbálta begyógyítani a sebeit, s Corina azt mondta, te voltál az. Ellenben azt kérte, ne engedjünk el a Roxfortból, tartsunk fogva, ha kell.

- Hogy merészeli… - hangot adnék e feletti dühömnek, de inkább megfontolom a dolgot, és egyelőre nem teszem.

- A te érdekedben kérte ezt. Azért, hogy ne mehess vissza Tomhoz. – világosít fel Dumbledore – De persze azt már nem akarta, hogy találkozzatok. Úgy hiszem, segítséged ellenére nem igen kedvel téged.

Nem csoda… én is utálom magam… és most már őt is utálni fogom.

- Most mennem kell, és kérlek, te se maradj sokáig. – elfordul a lány ágyától, és elindul kifelé.

- Hát nem tesz eleget a kis diákja kérésének? – szegezem hátának a kérdést nem épp udvariasan.

- Miszerint tartsalak itt? Nem, Perselus. Igen rövid időn belül nagykorú leszel, ami ugyan nem jelenti azt, hogy automatikusan felnőtté válsz, de a tetteidért csak is te leszel a felelős. Sajnos, én már csak szavaimmal tehetnék érted, de egészen eddig próbálkoztam, mégsem sikerült meggyőznöm téged. Fájdítja a szívem a tudat, hogy téged is elveszítelek. A tudat, hogy teáscsészéd még félig tele van, némiképp megnyugtat. Nos, minden jót, drága fiam.

Feladta… hát már ő is feladta! Végre…

Tovább megy, és többet nem néz hátra.

Vajon miért nem szeretem ilyen csalódottnak látni?

De mindegy… egy percet most Corinára szánok. Nehéz itt hagyni…

Olyan puha a haja még most is… kezd kisimulni az arca, látszik, hogy jót tesz neki a pihenés. Meleg van, és gondoskodnak róla, így hamar felépülhet.

Te lány… miért… miért nem vetted észre a nyilvánvaló lehetőséget? Velem tarthattál volna… már a pincében… attól kezdve… és akkor most nem feküdnél itt és nekem… nekem nem kéne itt hagynom téged.

De te ezt választottad… ellenálltál… gyűlöltél… és nézd meg, hová vezetett. Hm, legalább elfelejthetsz.

Corina… ébredezik…

- Ki az… Piton! – felismert, mennem kell. Ha elhíreszteli, hogy itt voltam… - Várj! Ne menj el!

Megállok, és hátra fordulok. Öt hosszú lépés távolságából nézem őt, amint kezét felém nyújtja.

Visszasétálok hozzá, de nem fogom meg kezét.

Megragadja talárom ujját, s egy apró léptékkel közelebb húz ágyához.

- Még meg sem köszöntem…

- Nem kell. – rekedt hangon utasítom el köszönetét.

- Ne, várj, hallgass meg. Azt mondtam, még nem köszöntem meg. De nem is fogom. Tudom, most valószínűleg visszamész ahhoz a szörnyeteghez, és az undorító csatlósaihoz, hogy te is olyanná válj, mint ők, ezért még jobban megvetlek, mint eddig. Te is csak egy ugyanolyan nyámnyila…

Na ebből elég. Elmegyek, és kész, én ezt nem hallgatom.

- Hé, most elmenekülsz? – kiált utánam - Mi az, fáj az igazság?

Megtorpanok.

Lassan újfent felé fordulok.

- Nem érdekel a véleményed, csak, hogy tudd. – próbálok nyugodt maradni, de, ha feldühít, nem állok jót magamért – Nem azért hoztalak ki onnan, hogy utána a szememre hányd, ami szerinted hiba volt.

- Azt mondtad, rosszul döntöttél, és ezután másképp lesz. – szakít félbe.

- Igen, igen. És megmentettelek, nem? Téged már nem bánt senki. Én sem. Sőt, örökre eltűnök az életedből. De figyelmeztetlek: kerüld el Malfoyt. Ő nem lesz olyan könyörületes, ha megtalál, mint én.

Elég a szóból, mennem kell. Kezd elegem lenni Corinából… mit akadékoskodik? Felejtsen el mindent és kész!

- Azt hittem, együtt ellenszegülhetünk! Hiszen te nem vagy teljesen az övék! – egyre jobban kiabál, ahogy távolodom, és nem hagyja abba – Bebizonyítottad!

Igaz… bizonyítottam… megmutattam hűtlenségemet a Nagyúr iránt… jól megmutattam… miért nem visz tovább a lábam? Miért visszafelé visz?

De legalább megállít, mielőtt újra belépnék a gyengélkedő ajtaján…

- Azt hittem, barátok leszünk. – halkabban mondja ezt, de súlya mégis nagyobb.

- Soha… - suttogom magam elé, s azt hiszem, jó, hogy nem azt mondta,… de nem. Miért is akarta volna, hogy mi…? Ó nem… micsoda marhaság!