Úgy imádom a szombat délutánt! Nem, rosszul fogalmaztam: ezt a szombat délutánt. Nincs semmilyen diákbanzáj, amin kötelezően ajánlott részt venni, sem semmilyen tanóra vagy gyakorlat. A legjobb az egészben, hogy addig feküdhetek a fűben, ameddig akarok, és nem szól rám a házmester, azaz Frics.

Bár ma annyiban unalmasabb ez a kis siesta, hogy egy kis pamacsnyi felhő nem sok, annyi sincs az égen. De legalább gyönyörű kék. Talán sosem láttam még ilyen szépet. A szikrázó napsütés azért kicsit bántja a pislogóimat, napszemcsim persze nincs. Miért is lenne?!

Ha becsukom a szemem, olyan, mintha a tengerparton lennék. Ott a sós szél, itt az illatos szellő hamar álomba ringatnak. Azon kívül víz itt is van, ha nem is tenger, de egy szép nagy tó.

Mi a fene? Jé, de gyorsan mozog a felhő! De hogy kerül ide…

- Piton?? – ahogy kinyitom szemem, naná, hogy őt pillantom meg. Azt látom, hogy nem törődik velem, de, ha már észre vette, hogy itt vagyok, akkor miért nem megy el? Na jó, ha úgy vesszük, elmegy, hiszen a tópartra igyekszik. Még szerencse, hogy én nem telepedtem közelebb.

Auh, de megizzadt a hátam. Huh, de kellemes ülni. A szél is jobban megtalál, kicsit enyhíti ezt a hőséget.

Piton… csak ül ott egymagában, és apró köveket hajigál a vízbe. Mérges. Vagy csak megfáradt. Ilyen fiatalon sem csodálom… az ő körülményeivel…

Annyit veszekedtünk, és én mindig utálattal nézek rá. Nem is tudom, talán a mai délután békéje hozza ki belőlem a bűntudatot. Mindenki gyűlöli, bántja, ő kénytelen védekezni. Hát szegüljek ellene én is? Miért jó az nekem? Persze, jókat lehet röhögni rajta. De vajon nekem hogy esne, ha ő kiröhögne?

Talán pont az esne rosszul, ha ő nevetne ki. Nem tudom. Kicsit azt hiszem, megszántam. Ha engem megsajnál valaki, mindig átölel, vagy csak többet törődik velem… de ezt vele nem lehet megtenni. Ő más. Ő Perselus Piton.

Lehet, hogy pont ez a baj. Mindig is szerettem a kihívásokat. Ő is az lehetne nekem… kitalálok neki egy másik nevet, és megpróbálok normálisan hozzászólni – persze csak, ha muszáj érintkeznünk. Mi is legyen… mi is legyen? Siles… szigorúan nevéből fabrikálva.

Nem a kedvenc fiúnevem, de ez is megteszi. Ez olyan… kígyós név. Sejtelmes, és „sziszeg” is. Ő meg szerintem szereti a kígyókat.

Legalábbis a viselkedése hasonlít a tekergőzőre.

Ugyebár egyszer már elvetettem, hogy odamenjek hozzá… de hát mindig is meg akartam váltani a világot.

- Szia. – határozottan köszönök, és leülök mellé. A többivel még várok. Az is lehet, hogy csendben fogunk itt ülni, amíg el nem megy, vagy amíg én úgy nem érzem, hogy csak hülyét csinálok magamból, és inkább lelépek.

Nem szól… de én sem. Valahogy nem visz rá a lélek, hogy hozzá érjek, pedig megfordult a fejemben, hogy bátorítón megveregetem a hátát.

**

Vajon van már két órája, hogy itt ülünk? Az nagyon nagy lépés, hogy nem hagyott még itt, de azért ezen már túljuthatnánk.

Na jó… nekem viszont el kéne mennem. Össze kéne szednem a cuccomat holnapra, mert lemehetünk Roxmortsba, azon kívül szerintem a csajok nem tudják, hol keressenek. Őket bezzeg elhanyagoltam egész nap, ezzel a sráccal meg itt ülök két órája. Látod, Piton, mit meg nem teszek?

Egyre kíváncsibb vagyok, mi fog történni, és már csak azért sem állok fel, mert akkor később azon fogok gondolkozni, mi történhetett volna, ha nem megyek el.

- Mit gondolsz, megoldható, hogy leszállj rólam egyszer s mindenkorra? – jéé megszólalt! De rég hallottam a hangját… bárki legyen is ő, a hangja legalább tetszik.

- Persze. – meglepettségemben nem is ellenkezem, sőt, azt hiszem, jól érzékelem, hogy épp felállni készülök. Hékás! Most eszmélek! – Én szálljak le rólad?? Már megbocsáss, de… áhh mindegy. – most mondjam el neki még egyszer, hogy ő volt az, aki rám szállt? Nem. Elfáradtam, nem vagyok én papagáj. Ha ezt akarja, hát rendben, elmegyek.

Kezd múlni a világmegváltó hangulatom.

--

Persze. Ez egy dög. Miért szántam meg? Magának keresi a bajt, úgy látszik, ezt elfelejtettem. Hagyjuk is egymást békén. Naná. Nem kell nekünk haverkodni. Jobb is így! Menjen a…

- Hé! Mi a …?

**

Nem tudom elhinni. Még mindig nem-tudom-elhinni. Miért? Jesszum… hülyén halok meg. Sosem fogok rájönni, miért tette ezt.

Álljak oda elé hatodszorra is, és kezdjek rimánkodni, hogy ugyan legyen olyan kedves, és világosítson fel a felől, mi a fenéért csókolt meg?! Megint csak röhögne rajtam, már amennyiben röhögésnek lehet nevezni az övét… vagy, mint először és az utolsó alkalomnál, nagyot taszítana rajtam, és elsuhanna úgy, hogy nyoma sem marad.

És én? Hol vagyok ebben én? Én nem számítok? Nem számít, hogy teljesen összezavarodtam? Először elküld, aztán megcsókol? Egyszer úgyis megmondom neki, hogy, ha lehet, ne rajtam élje ki rejtett vágyait.

Bár… be kell ismernem, nem volt rossz. Először nem csókoltam vissza… de aztán! Te jó ég… ha tudtam volna, hogy ilyen jó is lehet… annyira más volt. Nem vad volt, hanem inkább… mintha ő így tenné fel kérdéseit. Jó volt, de ennyi. Nem érzek iránta mást. A kíváncsiság kevesebb, mint amit egy csók jelenthet.

Annyiszor végig gondoltam a történteket. Újra és újra… ahogy utánam kapott, és megfordított… ahogy azokkal a feneketlen mélységű fekete szemeivel magába zárt… ahogy egészen közel ért hozzám, és már illatával elbódítva megcsókolt… és én másodszorra… visszacsókoltam… te jó ég.

Uh… vajon mennyi ideje ülhetek a wc-n? Bár más nem akart bejutni még, úgyhogy azt hiszem, jó kis helyet találtam arra, hogy elbújjak a történtek elől. Az az igazság, hogy nem is nekem kéne elbújnom, sőt! Úgy kéne tennem, mintha nem történt volna semmi. Igen, az lenne a legjobb.

Ettől függetlenül nem tudom hova tenni azt az érzést, amit a mai nap keltett bennem. Nagyjából így néz ki a dolog: kevés volt, nem elég ahhoz, hogy rájöjjek, hogy csak olyan vágyat ébreszt bennem, miszerint meg kell őt szereznem, aztán akármi is lehet, mert rá fogok unni, vagy a tőle kapott csók után már nem kell másé. Ezért képes lennék akár most is megkeresni, és megtapasztalni vele, mit is jelent nekem ez az egész. Most az van bennem erőfölényben, hogy semmi különöset nem jelentett, csak meglepődtem, hogy vele, Perselus Pitonnal csókolóztam. Ám kíváncsiságom sosem hagy alább.

Este van, vacsizni kéne mennem. Ő vagy nem megy, vagy később csatlakozik a társasághoz. Az a baj velem, hogy mindent egyszerre, és azonnal akarok. Őt is.

--

- Hé… Perselus. Gyere csak ide. – hívom őt magamhoz, amint meglátom arról a sarokról, ahonnan a legjobban be lehet látni három folyosót is, amik a Mardekár toronyhoz vezetnek.

Megáll előttem, lenézően végig mér, már csak azt nem mondja, hogy nem szeret patkányba ütközni, mert utálja, ha arrébb kell rúgnia, ugyanis akkor hozzá kell érnie a cipőjével. Aztán változik a mimikája. Semmit, mégis sokat mondó. Olyan fura… megint rámtör az az érzés, ami odakinn.

Megint milyen közel áll hozzám… cselekednem kell. Azért, hogy tisztába jöjjek magammal… kevés volt odakinn… nem volt elég… belőle…

Nem tudom, hogy kezdjek hozzá… talán… ha kezemet a mellkasára csúsztatom… és onnan egyre feljebb… esetleg a nyakánál fogva kéne közelebb húznom… és ha én is lábujjhegyre állnék… talán még egy kicsit kéne hajolnom… csak egy kicsit… és most… igen, most.

Megint olyan… olyan jó… olyan más. Megint nem elég. Nem hagyom abba, nem engedem, mert nem elég. Még kell… még és még… még több belőle.

Érzem, hogy átkarol… és mind erősebben szorít… vadul, fékevesztetten. Mintha azt gondolná: na jó, most az egyszer, gyorsan, amíg szabad, aztán…

- Au!

Te jó ég… Merlin, segíts… segíts megértenem őt, de mindenek előtt fékezd indulataimat, ne hagyd, hogy földbe döngöljem most azonnal.

- Hogy mertél megütni? – azt hittem, lányt sosem ütne meg. Taszított már rajtam, lökött már el, marta véresre a csuklóm, de pofon még nem vágott. Nem is az ütés erőssége a lényeg, hanem maga az ütés.

Nem úgy néz ki, mint aki megbánta. Azaz igen, de nem azt, hogy megütött, hanem, hogy nem átkozott el. Tényleg… miért nem teszi?

Hát ennyit rólunk…

Rólunk? Erről az egészről… miért is… te jó ég mit akartam?  Hogy jutott eszembe bármi is vele kapcsolatban?

Nem szól, csak néz rám és fújtat… mint én. Remegek, mert ideges vagyok, és mert félek. Igen, beismerem, megijesztett. Hiszen annyira… olyan… hjaj a fenébe is vége, és el sem kellett volna kezdődnie.

- Hey, mit csinálsz? Megőrültél? Hagyj békén! – ezt nem hiszem el. Taszigál, mint egy rongybabát. Lök rajtam egyet, utánam siet, és újabbat lök. Kifelé, kifelé, és egyre csak kifelé, én már futok is, csak ne taszítson többet rajtam. Taláromnál foga lökdös mégis tovább, mígnem kiérünk a belső udvarra. Elfutok a szökőkút mellett, vissza a kastély folyosóira, de ő nem enged. Addig üldöz, amíg ki nem érünk az udvarra a hintókhoz, s onnan a kastély falain kívülre. Ez nem tréfa, futnom kell, sőt, ha lehetne, úgy hoppanálnék el innen, mint a sicc.

- Eressz el! Nem hallod? Azt mondtam, engedj el, de rögtön! – elkapott, hiába igyekeztem megszökni előle. Vadul tör rám, karjaimat hátam mögé szorítva csap le ajkaimra, úgy erőlteti rám magát, mintha az élete függne tőle. Pont úgy, mint a múltkor a pincében… hát már megint egy mocskos trükk? És én belerohantam a csapdába… micsoda egy…

Oh… hát ez… ez jó… nem tudok gondolkodni… minden érzékemmel rá összpontosítok.

Au… na ez nem hiányzott… miért kell nekilökni a falnak? Ha kér, megyek magamtól is… nem vad… már nem, de miért? Már olyan, mint amilyen a folyosón volt. Merlinre, ez… ez… ezért érdemes volt kiüldöznie. Ismét nem akarta, hogy meglássák, amint még egyszer enged a csábításnak. Bár, úgy érzem, nem nagyon kell őt csábítgatni. Megint átkarol, sőt, ölel! Ő! Magához ölel… nyakamra tér, azt kóstolgatja, mintha belőlem akarna megvacsorázni. Talán így is van. Ezek után én sem leszek éhes. Úgy érzem, ő nem ő, és én nem én vagyok, és nem a Roxfort birtokán, hanem valahol egészen távol öleljük egymást. Mintha csak azért tennénk, mert az olyan jó érzés, és nem azért, mert egymást akarjuk, de, ha már itt vagyunk egymásnak, miért ne… legalábbis én így érzem… lehet, csak azért, mert képtelenség, hogy ennél többről legyen szó köztünk.

Az imént történteket betudom természetének, de azt, amit most tesz… olyan pille könnyűnek érzem magam, mert nem szorít, csak átfon karjaival, és hagyja, hogy kezeimet mellkasára támasztva arcomat talárjába temessem, s mélyet lélegezzek, hogy megnyugodjak.

Eddig feszített tagjaink most elernyednek, s a falnak dőlve rogyunk le a földre. Már csak azért nem engedjük el egymást, mert nem akarunk megmozdulni. Jó így… nincs kedvem gondolkodni… semmiről… és nem is tudok… elszállt minden akaraterőm… tőle függve fekszem félig karjaiban… tőle függve, mert, ha ő nem enged el, én addig így maradok, amíg egy külső erő el nem szakít tőle.

Furcsa… nem érzem úgy, hogy szeretem. Nem, még mindig megvetem azokért, amiket tett, és ahogy viselkedett. De most mégis jó vele lenni.

Kihasználom? Lehet.

Ő biztosan kihasznál engem. Erről van szó. Amit eddig gondoltam… hogy talán azért véd meg, mert magának akar, vagy, hogy finomabban fogalmazzak, mert érez valamit irántam.. kíván és… és talált bennem valamit, amit másban nem, ami hozzám köti… amitől felém viszi útja újra és újra… csak téveszme és túlzott egoizmus a részemről. Hisz miért lenne így? Magamból indulok ki. Velem sem így van ez, én csak… én csak…

Hogy is gondoltam, hogy nem hagyom itt, ha ő nem megy el? Valaki megmondhatná, hogy kerültem a Nagyterembe.

Túl nagy a zaj… mindenki nyüzsög… ott vannak a csajok, messziről látom őket. De jó! Végre! Velük akarok lenni! Csak velük! Ők majd segítenek! Ha nem mondok nekik semmit, akkor is tudják, hogy segíteniük kell, és meg is teszik! Végre jó lesz! Végre kitisztul a fejem, és elfeledhetem ezt a fatális baromságot…

Hogy tehettem? Te jó ég… egyre jobban szakadok ki abból a fantáziavilágból, amibe kerültem vele, mert igen, talán csak az volt, egy fantáziálás, és egyre világosabbá válik előttem, hogy milyen nevetséges ez az egész!

Meg sem történt! Ez az! Nem tettem nevetségessé magam, nem én voltam odakinn, nem én… nem én…

Milyen jó nekem… nem én voltam ott!

Milyen jó… volt.