Persze, ez a hinni akarok neki egy hülyeség, hisz eddig is becsapott, ezután miért ne tenné?

Ha másért nem is, hát a tapasztalás végett megfogom a kezét. Hm. A maga módján puha bőr, a hosszú ujjak szorosan, mégsem fájdalmat okozóan fonódnak kézfejemre.

- Érzed? – kérdi sürgetően.

- Mit? – ezt nem értem…

- Hát ez az. Szerinted mit kéne érezned, ha valaki, akit történetesen az ellenségednek hiszel, arra kér, hogy fogd meg a kezét, és te megteszed? – fél szemöldökét felvonva kérdőn néz rám, mintha csak azt mondaná „Na, na, na? Ugyehogyugye?”

- Ez most költői kérdés? Mert akkor nem válaszolnék… - vágom csípőre szabad kezemet.

- Nagyon vicces. Próbálj meg egy kis komolyságot erőltetni magadra. - Piton most aztán nagyon kitesz magáért. Végre nem gúnyolódik... oh, így sokkal bohókásabban fest – ha ilyen komoran néz rám, késztetést érzek arra, hogy utat engedjek a rám törő röhögő görcsnek.

- Hogy olyan legyek, mint te? Kizárt. – válaszolom végül.

Elengedi kezem, s fújtatva itt hagy.

- Hékás, nehogy most lépj le! Még mindig nem értelek, de, ha elhozod lelkembe a megvilágosodást, eskü, öregem, hinni fogok neked! – szarkazmusom nem vetkőzhetem le, de legalább hallgatna rám! Áh, reménytelen…

Ha jól belegondolok, valószínűleg azért csinálja ezt, mert totál belém zúgott, csak fél felvállalni, és inkább úgy tesz, mintha utálna. Na jó, félretéve néha eltúlzott önbizalmamat… fogalmam sincs, mi ütött belé. Azt mondta, ha Veritaseumot ivott volna, akkor már elmondott volna mindent, és túl lenne ezen az egészen… és akkor valószínűleg túllépne az utóbbi pár napon.

De egész biztos, hogy ezt akarom?

- Hé, Piton! Várj már! – ha sprintelek, talán még utolérem. Pokolba a tanórával! Amíg nem a Roxfortba jártam, addig is gyakran „estem a suli mellé”. Akkor is megúsztam a következményeket, most is meg fogom. Áh, ott van! Nem is megy olyan gyorsan… persze, tuti szivat. Biztos meghallotta a hangom, és most hagyja, hogy loholjak utána. Bár pasik után nem szoktam szaladni, de vele eddig is kivételt tettem.

- Na, várj már! Kérlek!

Hopp, ez megtette a hatását. Azaz… pontosan mi is?

- Most, hogy lefutottam magamról párszáz kilót, tehát megvan a lehetőségem a Csontkollekció egyik becses darabjává válni, jó lenne, ha nem játszadoznál tovább sem velem, sem a türelmemmel. No, mit szólsz? Megoldható? – a tüdőmet is kiköphetem, ez akkor sem fog értelmesebb fejet vágni. De legalább vág valamilyet nekem, ami azt jelzi, hogy figyel rám.

- Kértél… - suttogja szemöldökét összevonva, mint aki nem hiszi el, amit hallott.

- I… igen… - tényleg… de – Miért olyan fontos ez?

- Azt hiszed, olyan egyszerű ellenszegülni valakinek, aki a markában tart? Úgy gondolod, könnyű segíteni olyasvalakinek, aki nem akarja, pedig ő maga is tudja, hogy szüksége lenne rá? – megrovóan beszél, mintha büntetni akarna – Nem, nem tudod. Nem tudsz te semmit. – teszi hozzá halvány keserűséggel a hangjában – De addig jó neked. – ördögi mosolyra vált, ezzel eltűnik belőlem az érzés, melyet egy apró fuvallattal lehelt belém. Nem, nem bánt meg semmit. Nem, nem én érdeklem, pusztán csak elmebeteg a csávó… hát jó. Téma lezárva, megértettem. De szó nélkül azért nem hagyom… nem az a típus vagyok, aki csak úgy mindenféle megjegyzés nélkül lelép. Feltétlen közölnöm kell, mire jutottam vele kapcsolatban:

- Te nem vagy normális.

Nem lepte meg a véleményem, de ennyivel nem érem be. Cifrázom kicsit.

- Meg sem közelíted a szintet, amin az embert már elkönyvelhetik önálló, erős akaratú lénynek, aki ellen tud állni valaminek, amihez nem akarja, hogy köze legyen. És, hogy ezt miért mondom? – kérdem látva sötét fellegekkel borított arcát, vagyis bizonyára baromira nem ért egy szót sem – Éppen csak azon okból, hogy azt mondtad, nehéz ellenszegülni annak, aki a markában tart. Perselus… – magam sem értem, milyen késztetésből, de nyugodtabb hangra váltok… ezt most én is komolyan veszem, igen, itt már nem csak rólam van szó, ide már nem elég a félszeg modorom. Most lép fel bennem életemben másodszor valami fura… valami, ami nem engedi, hogy csak úgy elmenjek Piton nyilvánvaló problémája mellett. Eszem ágában sincs segíteni, de legalább tudja, hogy, ha más nem, én kivételesen komolyan veszem. És, hogy ezzel mit kezd, az már az ő dolga. – Perselus… tudom, kiről beszéltél. Hallottam róla… és Malfoy is… elsődlegesen ő az, aki figyel téged. Éles logikával ez is kikövetkeztethető. Ő az, aki valaki más markában tart téged… Én nem segíthetek, de nem is hibáztathatsz, nem vetheted a szememre a te sorsodat, a te nehézségeidet. A te gyengeségedből történik az, amit nem akarsz. Küzdj ellene, légy erős, és kitartó, és akkor minden rendbe fog jönni. Ne titkolózz… úgy nehéz lesz. Csak azt tartsd titokban, amivel legyőzhet az ellenséged.

Egyenesen szemembe néz, és válaszokat keres. Például, hogy honnan tudom én mindezt, és miért mondom ezt el neki.

Talált süllyedt.

- Remélem, befejezted az észosztást, ennél több sajnos nem fér így is eléggé kitágult agyamba. – hangja elutasító, és gőgös, pedig, láttam az arcán, miközben papoltam, hogy érdekli, amit mondok, és elgondolkoztatja. Na de majd biztos akkor fog ezen elmélkedni, amikor senki nem látja…

Azért még szóval tartom.

- Azt akkor nem is szeretnéd tudni, hogy honnan tudom ezeket? Nekem a helyedben rengeteg kérdésem lenne.

- Én nem szenvedek kóros kérdésokádásban. – veti oda nekem hanyagul. Úgy látom, nagyon is érdekli, mit gondolok. De belepusztulna, ha beismerné. Ezen felbuzdulva nem is várom meg, hogy ő kérdezzen.

- Megvédtél Malfoytól. Nem is egyszer… sajátos módszerrel, de megtetted. Ellene szegülsz, és így annak is, akiről már régóta suttognak itt a suliban. Ne hidd, hogy engem elkerülnek a pletykák, csak, mert nem foglalkozom velük.

- És miért kéne, hogy ez engem érdekeljen? – kérdi ugyanolyan hanyag gőggel, mint amit az előbb erőltetett magára.

- Mert egyre jobban összeáll a kép rólad. Érdekel a jellemrajz, amit rólad készítettem? Hm, látom, nem igazán. De, ha ez nem is, hát…

A fenébe… órára kell mennem…

- Ne, ne menj el. – tartom vissza a jelzésre megindult srácot.

- Órám van.

- Nekem is… - még mindig fogom karját, és már nem próbálkozik azzal, hogy elmenjen.

- Óra után gyere ki a kastély mögé. Ott nyugodtan papolhatsz.

Áhhá! Hát mégis érdekli! Na jó… valahogy csak kibírom. Addig leírom, mit fogok neki mondani… vagy nem. Bájitaltan jön.

Te jó ég! Vele! Fenébe… akkor ez egy „jó” kis óra lesz… izgalmas, és valószínűleg egész órán őt és Malfoyt fogom figyelni. Szuper. Megint nem lesz kedvem jegyzetelni, de, akkor annál többet kell másolnom. Huh, de utálok másolni.

Na jó, elengedem. Vele tartok. Nem lepődik meg, valószínűleg ő is rájött már a szomorú tényre: nem szabadul tőlem még tanórára sem.

---

- Most, hogy nincs más a táskámban, mint a hülye üzeneteid, elmondhatnád szóban, mit írtál, ha már nem tudtál olvashatóan körmölni.

- Jól van na, ne légy ilyen goromba. Jó, hát kezdem ezzel: nem is értem, miért vagy velem ilyen goromba, holott, ha jól jött le számomra, te vagy az, aki engem védelmez – ki tudja miért, mert ugye nem árulod el. Ez az egyik. Ha jól emlékszem, a második pergamenen…

- Smith! – förmed rám türelmetlenül.

- Jól van, jól van! Nnna. Szóval. A második pergamenen…

- A második pergamenen is az előbbi téma lehetett, ha jól vettem ki, azt összesen harminc centin taglaltad. – ismét félbeszakít, épp ezért most én emelem fel hangomat. Hánehogymá kiszúrjon ő velem!

- No ide figyelj édesegyapám! Ha azt akarod, hogy még ma végezzünk, akkor légy oly jó, és fogd be azt a szép ívű szádat, különben én fogom be, de abban csak nekem lesz köszönet! Értve vagyok? – ööö… talán mégsem kellett volna kiakadnom türelmetlenségén… a fenébe is, mindig elszólom magam!

Elszólom magam? He?

Most vagy kínzásokat válogat számomra, vagy egyszerűen csak köpni-nyelni nem tud. Megjegyzem, én sem. Mégis, most rajtam a sor, hogy „köpjek”. Belemélyedek összevont szemöldöke alatt csücsülő feketeségeibe, és úgy folytatom, amit elkezdtem. Nem, nem az iméntit, hanem az azelőttit. Nem… nem folytatom. Lezárom. Legalábbis úgy teszek. Lehet, így ki tudom ugrasztani a nyulat a bokorból…

- Nézd, nem fogok itt neked órákig papolni. A lényeg az, hogy, ha nem akarsz tőlem semmit, akkor szállj le rólam. Ha meg izgat a sorsom… nos, akkor se avatkozz bele az én ügyeimbe. Ha utóbbi igaz, akkor tanácstalan vagyok. Nem értem, mit keresel itt mellettem, nem értem, miért segédkeztél nekem, viszont értem, miért tettél nekem keresztbe. Ezentúl bármi történjék is, nem érdekel a nyomorod. Szállj le rólam, felejts el! Vili?

Karjait keresztbe fonja maga előtt, s látom, egyre növekvő dühvel méreget. No, vajon kifakad, vagy csak elviharzik?

Kifakad…

- Mit tudsz te rólam, mondd? Áruld el, milyen alapon alkotsz te rólam bármiféle véleményt is?

- Hát még mindig nem esett le? Te jó ég! Tényleg ilyen béna vagy, vagy direkt csinálod?? Emlékszel még, mit mondtam óra előtt? Összeállt a kép rólad! Apró, de annál inkább árulkodó jeleket hagysz magad után! Sokáig magam sem értettem semmit, de most már minden kezd világossá válni azon kívül, hogy nem tudom az okát annak, hogy pont engem szemeltél ki védencednek! Igen, már látom, hogy Malfoy és Voldemort ellen próbálsz védekezni… – na mi az, talán meglepődött, hogy ki merem mondani a nevét? – De nem, nem magadat véded, hanem másokat… mást… engem. De miért? Miért pont én? Tudom, hogy nem vagy egy ártatlan bárány, és azt is jól tudom, hogy magadat nem nagyon akarod – vagy nem tudod – kitépni ennek az erőnek a karmai közül. Gondolkodj, ember! Nem lehet, hogy te vagy az, aki segítségre szorul? Te csak ne félts engem – vagy tudom is én, miért nekem akarsz segédkezet nyújtani -, törődj inkább magaddal!

Hát, Piton nem a szavak embere. De jár az agya, ez kiül arcára… ez a mély komorság ezt jelzi.

- Látom, jobban ismersz, mint én magamat. Ha már kitaláltál nekem egy égbekiáltó, felfedezetlen problémát, akkor adj egy tippet is, hogy oldjam meg. Aztán pedig, amikor már kiképzelegted magad, légy oly kedves, és szállj le rólam a hülyeségeiddel. Oké? Veszíts el egy sarkon, ha lehet. – vágja arcomba durva véleményét. No jó… ha már mindketten arra kérjük a másikat, hogy szakadjunk el egymástól, akkor hajrá, itt az ideje. Én többet nem tépem a számat érte, se neki, kezdjen a szaros kis életével, amit akar. Én is ezt teszem… az ő segítsége nélkül. Mint, ahogy eddig is.

De egy valamit még hozzáfűznék:

- Amíg nem tisztázod magad előttem, én úgy tekintek rád, mint egy gyáva alakra, aki megfutamodott még a saját érzései elől is. Amíg nem bizonyítod be, hogy nem így van, ezt fogom gondolni. Tudom, hogy nem az én külön véleményem érdekel, és nem is az, hogy elhíresztelem-e, hanem maga a tény, hogy rólad bárki is ilyesmit feltételez. Nem mondom ki, tudod te azt magadtól is, miféle érzésekről beszélek. Nem, ne nézz így, ne fújtass, ezekben benne van az a gyengeség, amivel nem tudsz ellenszegülni az egyértelmű rossz útnak. Ami pedig ehhez a gyengeséghez kapcsolódik… nem biztos, hogy abban az értelemben is gyengeség, amire te gondolsz… vannak érzések, amelyek sokkal magasabb rendűek, mintsem, hogy gyengeségnek higgyék őket.

**

Hűha, elájulok a teljesítményemtől. Jó kis nyálas dumát adtam le az imént odakinn. A végén még én is elhittem majdnem, hogy komolyan beszélek. Jó, a véleményem rendesen benne volt, de… ez a szerelmesdi, meg tisztelet és társai… nem is biztos, hogy értette… szerintem azt sem tudja, hogy ezekre gondoltam. Talán azt sem tudja, hogy ezek léteznek. No de hadd tegyek fel egy költői kérdést: ha egyszer maga sem tudja eldönteni, hogyan viselkedjen velem, mihez kezdjen velem, akkor mi a fenéért pécézett ki magának, miért törődik velem?

Általában a költői kérdésekre nem szokás válaszolni… erre viszont szélsebesen megoldást várok!

Hánehogymá az én időmet húzza!