Alig bírtam magammal az óráimon. Hulla fáradt voltam, és vagyok még most is, nem is tudom, egyik percben ülnék, vagy feküdnék, másik percben pedig sétálnék, mert unatkozom. Péntek van és ez az én szerencsém.

Vége a hétnek!

Hurrá…

És mit fogok csinálni a hétvégén? Eddig is egyedül voltam, most is így lesz, de most mintha nehezebb lenne beletörődni… sokkal uncsibbnak ígérkezik, pedig ugyanolyan lesz, mint az eddigiek.

Talán egy másik unatkozó-valakivel jobb lenne… egy csendestárssal…

Neeem, az kizárt!

De! Mégis! Így alkalmam nyílhat rá, hogy kiderítsem, mi is történt, ő mószerolt-e be engem.

Felettébb kíváncsi vagyok.

Holnap reggel meg is keresem.

Nem is, már ma este! Azon a bizonyos sétán, amin békén kell hagynom.

Addig bemegyek a szobámba és ledőlök…. Végre nyugodtan alhatok és nem kelt fel sem a tanár sem a csoporttársam.

**

Azt hiszem, kilenc órakor elég elindulnom, ami azt jelenti, hogy van még bő egy percem.

Meg kéne tervezni az útvonalat, hogy ne foghassa rám, hogy őt kerestem. Kéne egy úti cél. Először is lehetne a szökőkút a belső udvaron… végtére is igen, miért ne…

Vagy kimehetnék a kastélyból. Nem érdekel, ha meglátnak. Pech lesz.

De addig is legalább esélyem van arra, hogy megtudjam, miért mószerolt be engem ez a Piton fiú Dumbledorenál.

Lassan távolodom hálókörletemtől, és már kóros szabályszegő mardekárosokkal sem futok össze. Egyre kevesebb az esélye, hogy valaki meglásson és lebuktasson.

Azaz egy embernek kéne meglátnia, de persze, amikor keresem, nincs sehol. Nem baj, haladok tovább elsődleges úti célom felé, s ha addig nem találkozom össze vele, akkor elindulok kifelé.

Szeretem ezt a csöndet, a magányt, a félhomályt… megnyugtat.

Na ne mintha ideges lennék… Egyelőre. Viszont türelmetlen vagyok, de az nagyon. Ha egyszer elterveztem, hogy márpedig ma fogok fényt deríteni mindenre, de, ha nem is mindenre, legalább a felére annak, amire kíváncsi vagyok, akkor ma kell megtörténnie, és nem húzhatják keresztbe a számításaimat olyanok, mint ez a Piton.

Nem is értem, hogy tudtam néha akár egy percig is másképp rá gondolni, mint egy sötét, titokzatos alakra, aki ugyanolyan görény, mint az a másik három mardekáros. Lévén, hogy egy házhoz tartoznak, semmivel sem különbek egymásnál.

Na, itt balra, ott meg majd jobbra. Dicséretes, hogy végzős koromban még mindig nem vagyok biztos abban, hogy mi merre van. Néha zsigerből tudom, mikor merre kell mennem, de fáradtságom egyik jele szokott lenni, hogy például, nem találok el a saját hálókörletembe.

Jobb lesz, ha megnyújtom lépteimet, hátha Piton előbbre jár, mint én, s akkor lekéshetem.

Tévedtem. Itt nincs senki. Szuper. Akkor most azt hiszem, leülök egy kicsit, s csak aztán megyek ki. Utálom bámulni a csillagokat, pedig szépek. De rövid időn belül beleszédülök a látványba.

Ha lenne itt valaki mellettem… mondjuk egy jóvágású fickó… Nekidőlhetnék.

Merlinre, mi a fenén jár az eszem?

Bár ennyi idősen pont az lenne a fura, ha nem gondolkoznék ilyesmin. Sőt, az a baj, hogy még csak gondolkozom ilyesmin. Jó, nem mondom, hogy mézes-mázos természetemmel ragadnak rám a pasik, mint a legyek a légypapírra, de hát ez van. És ha én ragadok valakire, az már tuti tele van legyekkel, és én már nem férek rá.

Pech. Amit megint csak nem értek, hogy eddig igazán nem volt sürgős, de az utóbbi időben…

Nyár. Az kéne ide. Amikor negyven fok meleg van, persze, hogy nincs kedvem hozzábújni senkihez. De amikor ősz van, meg tél, meg tavasz, akkor hűvösek az esték. A nappalokat még egyelőre kibírom. De például most is majd’ befagy a hátsó felem ezen a hideg kövön, de, ha állnék, sem rázna a röhögés. De nem adom fel. Ha már kijöttem, nem fogok beszaladni egy kis hideg miatt.

Remélem…

Cccc…. A fenébe, de hideg van. Áh, nem érdekel, elhúzom a csíkot. Perselus elhalasztva, majd legközelebb.

- Máris mész? – hejj, ez nem-lehet-igaz! Csak nem…?

- Te itt vagy? – megfordulok és rárivallok a mögöttem ölbe tett kézzel álló alakra. Bár a sötétben nem látom rendesen arcát, de bármiben lefogadom, hogy megint gúnyosan fintorog. Mindig úgy néz rám… csak tudnám miért. Annyira szörnyen nézek ki? Áh, nem, ennek alapból ilyen a berendezése.

- Talán baj? – kérdi halkan, elnyújtva. Igen, hangjából érzem, amit nem látok az arcán.

- Mondd csak, mióta vagy itt? – van egy olyan érzésem, hogy nem most jött…

- Miért érdekel? Csak nem rám vártál? – áh, hogy a fene egye meg! Nem baj, valahogy kivágom magam. De nem szabad idegesnek látszanom, azzal elárulom magam.

- Rád? Én? Hah! Csak nem gondolod, hogy önszántamból elrontanám az estémet? – aha, bejött, már tisztábban látom arcát, elkomorult. Nem… mégsem. Újabb lenéző vigyorra húzza pengevékony ajkait, amik mellesleg igen…. Jaaj ne. Elég. Oké, itt az ideje, hogy találjak valakit magamnak, de nem őt!

Nyüzüge, ápolatlan és durva. Nekem ilyen nem kell.

Egy szempillantás alatt hátat fordít nekem és elindul vissza a belső udvarból a kastélyba.

Tudhattam volna… most kell cselekednem. Vagy hagyjam elmenni? Elég furcsa… hátulról nézve az a titokzatosság, ami körüllengi nem is olyan félelmetes. Sőt… talán pont olyan, mint én… legalábbis abban, hogy ő is szeret egyedül sétálni, utálja a felesleges csevegést, és… hát igen. Talán azt a három görényt is. Ez az egyik dolog, amit szeretnék megtudni. Ha kiderül, hogy összejátszik azokkal a majmokkal, hát én nem állok jót magamért.

Az igazság az, hogy nem szeretném, ha erre derülne fény… nem is tudom, miért… azt hiszem, nem lenne jó. Csalódnék? Nem, azt nem hiszem.

Na jó, talán… majd kiderül.

Fokozott tempóban megyek utána, még látom, amint kialusznak mögötte a fények, s haladnak előre – vele együtt.

Ez nem jó, így sosem érem utol.

Aha, ez jó lesz:

- Csak nem menekülsz előlem? – és siker! Nem, mégsem. Bár egy lépésre lelassult, de már rám sem hederít. – Aha, szóval menekülsz. Értem én. Bár nem tudtam, hogy ilyen félelmetes lennék… – lassítok, azt hiszem, meg is állok. Nem tudom, mit mondhatnék, vagy tehetnék azért, hogy maradásra, s főleg szóra bírjam. Ha ma este nem lesz ebből semmi, holnap meg fogok őrülni a türelmetlenségtől, hogy újra este legyen, és alkalmam nyíljon beszélni vele.

Lehet, hogy annyiban kéne hagynom… de valamiért nem akarom. Már nem vagyok biztos abban, hogy pusztán meg akarom torolni, hogy azt hazudta az igazgatónak, hogy én varázsoltam el Malfoyékat. Persze, dühít, de úgy tűnt, Dumbledore professzor hisz nekem, tehát nincs mitől tartanom. Már azt sem tudom biztosan, miért érzek kihívást ebben a fiúban… miért akarom megtudni, ki ő, mi ő? Talán, mert eddig senkinek nem sikerült? Meg sem próbálták. Miért pont én tenném meg?

Ez van… egykönnyen nem teszek le róla.

De ma biztosan.

Eltűnt.

Nem baj… ma biztosan nem értem volna el semmit. Azt hiszem, visszamegyek a hálókörletembe. Jobb lenne azért, ha mégsem buknék le.

Nem sietem el, lassan haladok a Griffendél torony felé. Talán még reménykedem…

- Addig jó neked, amíg olyan messzire elkerülsz, amilyen messzire csak tudsz. – mugli-ismereteim azt sugallják, lottóznom kéne. Megfordulok, s minthogy tudom, ki próbál meg ismét elüldözni magától, nem gondolkozom, mit feleljek.

- Addig jó neked, amíg nem te mondod meg nekem, hogy mit csináljak, és mit ne. – hangom ugyanolyan vészjósló, de egyben gúnyos is. Azonban az ő arcán semmilyen változás nem jelenik meg, szeme sem sugároz több haragot, megvetést, de nem is enyhült. Kitartó vagyok, de egyre hülyébben érzem magam ebben a helyzetben, egyikünk sem mozdul, csak farkasszemet nézünk egymással. Én mondtam ki az utolsó szót, s nem fogok megfutamodni.

- Gyere velem. – most valamivel nyugodtabb a hangja, s nem rosszat sejtető.

Rendben, bólintok, de gyanakvó tekintetem mégis kíséri éjfekete árnyát, ahogy előttem suhan… egy számomra ismeretlen irányba.

- Mit akarsz tőlem? – kérdem hangot adva egyre növekvő gyanakvásomnak, annak ellenére, hogy úgy érzem, nem készül semmi rosszra.

- Gyere. – na igen, nem túl bőbeszédű, de nem is kell nekem, hogy ódákat zengjen, csak azt mondja el, hová visz, és mit akar.

De jó, hát megyek. Ha arra kerülne sor, meg tudom védeni magam.

A folyosókon már nem égnek a fáklyák lépteink nyomán, csak a korom sötétség maradt nekünk. Így nem tudom beazonosítani, merre megyünk. Na most kezdek rosszat sejteni.

Hátra fordul menet közben – még mindig előttem megy, nem akarok mellé érni -, de nem értem, minek, hisz azt is alig látni, hogy egyáltalán megyek-e utána.

- Ne aggódj már. Nem most szorítalak a sarokba azért, mert meg akartál keresni. – hát, ez felettébb megnyugtató. De honnan tudja, hogy egy kicsit… na jó, nagyon aggódom az elkövetkezendők miatt? Mindegy, a lényeg, hogy most aztán tökéletesen megnyugtatott. Jah, mindezt persze idézőjelben gondoltam…

- Elárulnád végre, mit akarsz? – kérdem indulatosan, ám eredménye nincs. Szuper. Kezdek megbarátkozni a „félek” szóval.

Valahova befordulunk. Lépcső… meredeken visz lefelé.

- Nem megyek. – jelentem ki, és megállok a harmadik fokon.

- Talán félsz? – huh, hátborzongató ez a hang… most már teljesen biztos, hogy itt valami nincs rendben.

- Dehogy! – dehogy? Hogy én mekkora egy…

Tényleg nem vetne rám túl jó fényt, ha visszafordulnék, így hát… nincs más választásom.

Lassan megyek lefelé, de ebben a tempóban már az is közre játszik, hogy tényleg nem látok semmit, kénytelen vagyok a tapintásomra és lábaimra hagyatkozni.

Egyenes talajt fogtam. Rendben, tehát leértünk.

A pálcám! Hogy lehetek ekkora hülye? Miért nem használom??

- Meg ne próbáld. – töri meg hirtelen a fagyott csendet Piton. Persze, majd ő fogja megmondani, hogy mit tegyek.

- Au! – mit csinál ez? Ha akarnék, sem tudnék ellenkezni most már. Erősen megragadja karjaimat, aztán hirtelen nyakamon érzem száját. Erőszakosan szívja bőrömet, két lába közé szorítja lábaimat, szinte moccanni sem tudok.

- Hagyd… abba! Hagyj békén! Ne! – csak szavakkal tudok ellenkezni, de nem sokat ér. Egyre durvább, már ötletem sincs, mit tehetnék, mit mondhatnék. Kezeivel durván fogdossa testem, keményen harapdál ajkaival, már csak nyögni tudok. Megpróbálom térdemmel eltalálni érzékeny pontján, de sikertelen. Századszor próbálkozom szökni, de minden alkalommal csak rosszabb lesz. Jobb karomat egy pillanatra elengedi, mert hátamat akarja erősebben tartani, de kihasználom ezt, s fejéhez nyúlok, haját megragadom és megpróbálom minden erőmet bevetve elhúzni a fejét nyakamtól. Merlinre! Vérzik a csuklóm!

- Te állat! – kiáltom el magam. Hangom hörög az erőlködéstől, de nem adom fel, ha már fél kezem szabad, talán legyőzhetem. Tépem a haját, de ő számra erőszakolja fogait, és belém harap. Nem tehetek róla, de erre már kicsordulnak könnyeim. Újra elkapja kezem, s lenyomja testem mellé. Körmeit ismét érzem bőrömben, de az már nem fáj. Érzem, még nem vette át felettem az uralmat, hiszen többet akar, de még tartom magam, ellenkezem, így nem engedhet el. Tehát még nincs minden veszve.

Újra próbálkozom, s most már sikerül is eltalálnom ágyékát. Összerándul, hiába tűri a fájdalmat, az az egy pillanat, amire megingott, elég ahhoz, hogy görnyedését megtoldjam egy, a tarkójára mért ütéssel, ami végleg földre teperi.

Ezredmásodpercenként veszem a levegőt, mozdulni sem tudok, pedig futnom kéne. Csak bámulom a hirtelen vadállattá változott, addig nyugodt fiút.

- Szerencsétlen. – vetem oda hanyagul a lihegő, lassanként feltápászkodni készülő Pitonnak. Mi visz ilyesmire egy embert? Miért rontott nekem? Őrült. Idióta.

- Rohadék… - szűröm fogaim közt véleményemet.

Feláll, s rám néz. Nem rejtem el félelmemet, lábaim földbe gyökereztek és most már biztosan érzem, minden porcikám remeg.

De ő nem. Előrántja pálcáját, én pedig összerándulok. Fény gyúl varázseszközének végén.

Már látom tekintetét. Éjfekete, belőle semmit nem tudok kiolvasni. Egyenesen áll, nem tudom, mire készül. Fáradt… elkeseredett? Nem értem.

Arcizmai megrándulnak, de nem gúnyos mosolyt ábrázol meggyötört mimikája, hanem… talán… nem. Az nem létezik!

Most már látnám a lépcsőt, elfuthatnék. De nem merek… biztosan utánam kapna és…

- Ne… nem. – tessék? Nem értem. Mit akar mondani?

Kérdő, értetlen tekintetem megérti és újra szólásra nyitja száját:

- Nem mehetsz el. Akkor elvisz ő… nem azért tettem… segíts… nem azért… mondtam, hogy jobb, ha elkerülsz… de ha megteszed, elvisz… segíts… nem azért… tettem… - liheg, egyre erőteljesebben, majd két térdre rogyva, fejét lehajtva fújja ki magát.

Én meg csak állok előtte, és nem tudom, mit tegyek. Nem mozdulok, nem szólok, már nem is látok… legalábbis szememmel nem…

Nem. Most nem hagyom itt. Azt hiszem… így nem.