Három napja csend van. Legalábbis abban az értelemben, hogy az a három majom nem tévedt az utamba. Órákon láttam, de csatlósai legtöbbször eltakarták, nyilván az átkom utóhatása miatt. Egy felõl ez áldás, mert már nagyon unom a fejüket, más részrõl viszont átok, mert nincs kivel elûznöm ezt az unalmat. Tehát bármennyire is elegem van belõlük, egy kis szórakozásra néha megjelenhetnének. Nem bízom bennük, valószínûleg forralnak valamit. Kíváncsi vagyok, hol, mikor és mivel „lepnek meg”. Még csak év eleje van, máris szám szerint huszonhatszor kerültem velük összetûzésbe. Én nem számolom, de az én „drága” McGalagony professzorom állandóan felolvassa bûnlajstromomat, s én már unalmamban inkább számolom, hány szabályszegést sorol fel. Mert igen, a védekezés a Roxfortban szabályszegésnek számít. Na jó, nem tagadom, én is provokáltam már Malfoyt, de hát azt megérdemelte!
Azt a titokzatos srácot se láttam azóta, amióta gratulált nekem. Igaz, nem is kerestem. De ez tényleg furcsa… nem látom a Nagyteremben – nem mintha a Mardekár asztalát kémlelném minden étkezésnél megállás nélkül -, sem órákon, amikor azokkal a nyamvadt sötét lelkûekkel vagyunk összezárva, sem pedig a folyosókon vagy a kastély bármely más területén. No, azért bizonyára õ is ott van mindenütt, csak jól álcázza magát… röviden: pusztán elkerüljük egymást. Még mindig itt idegesít egy hang, lökdös, hogy nézzek utána ennek a Pitonnak. Ki õ, miért ilyen titokzatos, egyáltalán milyen ember? Lefogadom, senki nem tud róla semmit.
Hékás, mióta viselem én ennyire szívemen valakinek a sorsát? Megismerni, megtudni, milyen ember? Minek?! Igaz, amíg az a három görény békén hagy, kell valami más elfoglaltság… nem mintha nem tanulni járnék ide, de hát nem is egész napos elfoglaltságot keresek magamnak.

**

Imádom az estéket, amíg nem muszáj, nem megyek be a klubhelységbe. Talán tényleg csak és kizárólag a bátorságom miatt lettem griffendéles, ahogy McGalagony professzor is mindig felveti, amikor haragszik rám. Kétségtelen, hogy a Teszlek Süveg komolyan elgondolkodott azon, hogy a Mardekárba tegyen, de azt hiszem, segített a könyörgésem, miszerint bárhova, csak ne oda tegyen. Nem akartam bekerülni a közé a sok felfuvalkodott hólyag aranyvérû közé. Biztos vannak ott is sárvérûek… na jó, azért az fura lenne, de legalább félvérek. Csak akad köztük… de én nem akartam oda tartozni. Már csak azért sem, mert sárvérû vagyok.

Húha, egy árny. Ha Malfoy megint ijesztgetõst játszik, nem fárasztom magam holmi átkokkal, egyszerûen csak jól megverem. Elejét veszem a hosszú játszadozásnak, az ilyesfajta bújócskához nincs kedvem.
- Hé, Malfoy, elég lesz. Tudom, tudom, sok volt a szünet, de hát ez így nem túl jó debütálás, így nem veszlek vissza az átok-iparba. Hallod? Mozdulj, ha hozzád beszélek! – hahh, pedig biztos voltam, hogy e mögé a kõszobor mögé bújt. Bekukkantok, de semmi. Tök jó. Egy kõszobornak osztottam az észt. Hurrá. Tehát, keresés indul. Ha itt nincs, akkor… a következõ mögött. – Na jó, háromig számolok, akárhol is légy, dugd elõ azt a patkányszõrös képedet. – bár sajnálatos módon a szõr már eltûnt róla, de megjegyzendõ tény, hogy olyan volt – Egy…
Nem mozdul. Sehol senki. Hát jó.
- Kettõ… - be kéne ígérnem egy pár meztelen csigát abba az elkényeztetett gyomrába.
- Három. – megint Az a hang. Kettõt perdülök tengelyem körül, mire megállapodom abba az irányba nézve, ahol a hang tulajdonosa, az árny, vagyis feltételezhetõen az a bizonyos Piton áll. Az elsõ… nem, a második, amit megtudtam róla, hogy tud számolni. Szuper. Azt hiszem, szóba elegyedek vele, mielõtt eltûnik.
- Malfoy nyomdokaiba lépsz? Látom, eleget tanulmányoztad a módszereit, és most már szeretnéd kipróbálni õket. Nem igaz? – kezdem nem túl udvariasan, elvégre õ sem a lehetõ legjobb belépõt választotta.
- Nem követem semmiben azt a pondrót. – hûha, ez bátor kijelentés volt, azt hittem, ilyet csak én szoktam. Mindenki más teletojja az alsónemûjét, ha meghallja ezt a nevet. Kétkedve mérem végig, de ahogy elõttem áll, az a komolyság… s talán már gondolatban máshol jár… halvány mosolyt csal arcomra megjelenése. Tiszta fekete az egész srác, kivéve arcát és kezeit, azok fal fehérek. Tuti, hogy nyáron nem nagyon volt napon. Vagy csak zsákoz húzott a fejére és kesztyût a kezére. Ki tudja?! Egy hatalmas köpeny takarja fekete ruháit, s még haja is éj fekete. Nyaka közepéig, ha ér, fénylik a zsírtól, és a fele arcát eltakarja két oldalról. Szemei is a változatosság kedvéért feketék, az egész ember olyan… húha… nem is értem, hogy vettem észre… na jó, a fáklyák azért adnak némi fényt, így legalább az árnyéka látszott. Hé hé hé! Ez elmegy!
- Na, most hova mész? – szólok utána.
- Ahová indultam. – feleli kurtán, meg sem állva. Hát ez tök jó. Ha nem mondja, hülyén halok meg. De ha többet nem mond, akkor is, azt pedig nem akarhatja, úgyhogy utána megyek.
- Ha már a szívbajt hoztad rám, megvárhatnál. – ennek így semmi értelme, pláne, hogy egyáltalán nem ijedtem meg, de most hirtelen nem jutott jobb az eszembe.
- Nem úgy tûntél, mint aki nagyon megijedt. – reagál füllentésemre. Na tessék. Így tökéletesen értelmét vesztette, mert magától is tudja az igazat. Nem akadok fenn ezen, inkább megpróbálok lépést tartani vele. Úgy vágtat elõre, mint akit kergetnek.
- Lassíts már, így hogy’ tartsam a tempót? Ha nem látnád, nincs alattam a seprûm. – lihegem felé.
- Nem kértem, hogy gyere velem. – jegyzi meg hûvösen. Kezdem érteni, miért nem állnak szóba vele. Egyszerûen õ nem akarja, és úgy látom, képes tenni célja érdekében.
- Na álljon meg a menet! Te szólítottál meg! – oké, nem egészen így volt, de õ hívta fel magára a figyelmemet azzal, hogy kimondta a hármat. És, ha már ott volt, hát miért ne álltam volna vele szóba? A szája sarkában bujkáló mosoly-kezdemény is arról árulkodik, hogy nem egészen jól fogalmaztam, de mindegy. Innentõl lesz, ami lesz.
Megállok, és szépen nyugodtan bemutatkozom.
- Corina Stratford, örvendek!
A talár még lobog egyet, tulajdonosa megáll.
- Úgyszint. – veti hátra válla felett, majd tovább indul. Nah, és még ráadásul egy faragatlan tuskó! Nem kapom fel a vizet, ezt már nem ússza meg, utána megyek.
- Téged is így hívnak? – felnevetek, de úgy látom, komolyan kell vennem - Hé, neked nem tanították meg a nevedet? – förmedek rá, amint mellé érek – Vagy csak ennyire feledékeny lennél? Segítek, a vezetékneved Piton. Na, mit gondolsz? Menni fog a keresztneved egyedül is, vagy találgassak? – gúnyolódásom nem hatja meg. De! Mégis! Lassít… meg fog állni! Végre! Éééés…. Megállt! Ez a nap fénypontja! Rám sandít, úgy tûnik, gondolkozik, de, hogy min, azt nem tudom. Talán a nevén, talán azon, hogy mondja-e.
- Miért érdekel? – kérdi véget vetve az unalmas csöndnek. Ez jó kérdés…
- Csak úgy. – vonom meg vállam – Mellesleg én is elmondtam az én nevemet. A legkevesebb, hogy te is elmondod a tiédet.
- Miért? Meg is kéne dicsérnem? – húzza fel szemöldökét.
- Hát tudod, normális esetben elvárnám, de most megelégszem a keresztneveddel is, ha nem bánod. – kezd elegem lenni a huzavonából. Minek nekem a keresztneve? És egyáltalán, minek próbálok meg beszélgetni vele? Vannak pillanatok, amikor igazán nem értem magam, de eddig jó ötletnek tûnt, úgyhogy azt hiszem, végig csinálom.
Megint hallgat. Szerintem újfent gondolkozik. Úgy néz ki ez az ürge, mint aki egész nap ezt csinálja.
- Perselus. – mi? Ez most a szellõ volt, vagy jól hallottam, és azt mondta, Perselus. Áh, szóval így hívják.
- Per… - wáh, már megint hova tûnt? Imádom ezeket a fáklyákat, ott égnek, ahol jár valaki. A falak pedig hûségesen visszaadják a fényt, fõleg, ha máshol sötét van. Lépteinek zajára nem számíthatok, az elõbb se hallottam. Futok utána, … futok? Nem kell futni, annyira nem fontos. Szóval, csak megyek utána, és remélem, még összeakadok vele. Nem is olyan ellenséges, és éles agya van, jól vág az esze. Kíváncsi vagyok, lehet-e vele normálisan társalogni, vagy csak félszavakkal tudja megértetni magát. Szerintem egész jó páros lennénk mi ketten. Ugyan azt az embernek titulált férget utáljuk, ráadásul olyan érzésem van, vele más lehet eltölteni egy délutánt, mint a többiekkel. Például, fogadok, hogy nem fecseg össze-vissza, sõt, csak olyankor, amikor nagyon muszáj, tehát ha mellette támadna kedvem olvasni, nem kell attól félnem, hogy kikapja a kezembõl, és õ maga kezdi el olvasni – hangosan.
Áh, már látom is!
- Perselus! – gyakorlom nevét. Én lennék az egyetlen, aki így szólítja? Mert nem igazán hallgat rá… csoda, hogy eszébe jutott. – Na! Levarázsoltad a füled a fejedrõl? Hékás! Várj már meg!
- Tudtommal neked nem erre kell jönnöd. – jegyzi meg hanyagul, amint végre hagyta, hogy utolérjem.
- Tudtommal meg igen. – ellenkezem – Egyébként is, mi közöd neked ahhoz, hogy én merre megyek? Nem is tudod, hova akarok menni.
- Nem, tényleg nem. Csak épp az ellenkezõ irányba indultál, ha jól láttam. – áll ki véleménye mellett. És igaza van. De ez õt mit érdekli?
- Oké, oké, de te csak ne foglalkozz az én úticélommal. – zárom le a vitát. Érdekes, amióta bevárt, egész normális tempóban haladunk, már nem kell úgy loholnom utána.
- Rendben. – rendben? Ennyi? Áh, nyitja a száját, csak fûz hozzá még valamit… - Akkor te se foglalkozz az enyémmel. – rám villantja fekete szemeit, s megszaporázza lépteit. Tudom én, hogy a Mardekár torony felé megy, ismerem már ezt a kastélyt. Azért azt gondolhatja, hogy nem megyek be vele a klubhelységbe.
Szótlanul haladunk tovább, szemem sarkából látom, hogy néha rám sandít, talán ismét gondolkozik. Nem kérdezek, majd beszél, ha akar. Az én gondolataim is elkalandoznak. Holnap írunk ebbõl-abból, a tanárok egyre többet követelnek, de ezt már megszoktam, hisz ez az utolsó évem. Most is, mint mindig, nem sokat tanultam, de e nélkül is menni fog.
Oó, lehagyott… vagy én hagytam le õt? Nem tudom, de minden esetre eltûnt. Háromszor nézek körbe, mire megpillantom. Megállt. Szó nélkül lecövekelt, és most engem néz. Hm… hát ha neki ez jól esik! Nekem viszont kezd unalmas lenni ez a kétes társaság, úgyhogy sóhajtok egy nagyot, és elindulok felé, de nem miatta, hanem, mert eredetileg tényleg arra indultam. Ki tudja, hány kanyart vettünk már be, de mindegy, eltalálok a Griffendél toronyig.
Ahogy elhaladok mellette, egy utolsó furcsálló pillantást váltok vele, õ sem ért engem, én sem õt, de nem állok meg. Utánam fordul.
- Alább hagyott az érdeklõdésed? – kérdi sejtelmesen. Szerintem már rég tudja, hogy mit akarok tõle, ami jó, mert megoszthatja velem is elméletét.
- Késõ van. – suttogom magam elé, miközben lassú, kimért lépésekkel távolodom tõle. Nem hallom, hogy mozdulna, tehát még mindig engem néz. Bár, most mintha susogott volna a talárja… ezek szerint õ is tovább megy.
Érdekes este volt ez. Mindenképp észben tartom. Hm… nem unalmas egyéniség ez a Perselus, inkább… érdekes, titokzatos – ezt már korábban is megállapítottam -, csöndessége nem azt a látszatot kelti, hogy tök hülye és még beszélni sem tud, hanem épp azt mutatja, hogy nagyon is okos, és tudja, mikor kell megszólalnia, illetve mikor hallgasson. Tehát, amint már leszögeztem, nem unalmas, hanem érdekes. Talán már azt is tudja, hogy ezt gondolom…

- Mi a…? – már megint pörgésre kényszerülök, de most csak 180°-ig jutok. Perselus áll velem szemben, bal karomat fogja, annál fogva fordított maga felé. Nem értem, mi az ördögöt csinál!
- Mivel minden este egyedül sétálsz… - ezt meg honnan tudja? Figyel? Merlinre, még a végén kiderül, hogy veszélyes alak ez a Piton! – Lenne kedved ezentúl velem sétálni?
Mi??? Ez nem normális. Perselus Piton, akirõl eddig az iskolából talán csak a tanárok meg azok a normálatlan Tekergõk tudják, hogy létezik, most hirtelen megkér egy számára tök ismeretlen LÁNYT, hogy sétáljon vele?
- Eszem ágában sincs! – vágom rá nemes egyszerûséggel, és kirántom karomat kezébõl.
Elégedetten bólint, mintha ezt várta volna. Megfordul, és mielõtt elindulna, hozzáteszi:
- Akkor meg ne lássalak még egyszer itt akkor, amikor én is itt vagyok, és fõleg ne szólj hozzám!
Heh, esküszöm, ez a fazon nem százas! Ezt most úgy mondta, mintha egyrészt övé lenne ez a kastély, legalábbis az a folyosó, ahol összeakadtunk, másrészt, mintha én direkt õt kerestem volna! Megáll az eszem! És vajon mi lett volna, ha azt mondom, hogy igen, szívesen sétálnék vele? Na, erre kíváncsi vagyok! Ajaj, abból sosem lesz semmi jó, ha én kíváncsi leszek valamire… Nem is tudom… talán, ha kedves lennék vele… megértõ, meg ehhez hasonlók… talán egy idõ után megadná magát, és elviselhetõbb lenne a modora legalább velem szemben. Bár nem tudom, mit erõlködök így, az utolsó évben, amikor úgyis év végén szétszéledünk, de hát ki tudja, lehet, hogy megéri jóban lenni Pitonnal. Ha másért nem, hát azért, mert legalább kicsit lehût engem. Érzem mostanában én is, hogy sokszor feleslegesen balhézok, más kérdés, hogy nem tudok és nem is nagyon akarok tenni ellene… de majd talán vele… Hát, nem tudom, meglátom még, hogy fogok viselkedni vele. Kipróbálom ezt is, azt is, valamelyik csak bejön, aztán, ha mégsem, hát akkor annyiban hagyom. Egy fogadásnak tekintem ezt az egészet, amit magammal kötök. Vajon megszelídítem, vagy marad olyan harapós oroszlán, mint amilyen most?

A szerk.: Ha figyeltek, kiderül