Kiszely István: A magyar nép őstörténete

Heléna (rossetti festménye)

KŐBE VÉSETT ÉS FÁBA ÍRT TÖRTÉNELEM

A magyarság ősi írása: az un. "rovásírás"

 Részletek a http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/index.html  oldalon lévő tanulmányokból!

(..)A magyarság egy olyan szétesett Európába érkezett, amelyben csak a görögöknek, a rómaiaknak (és az etruszkoknak) volt írása. Őseink a Kárpát-medencébe minden európai írásrendszertől különböző olyan sajátos írásrendszert hoztak be, amellyel ma is 2600 éves belső-ázsiai szövegeket el tudunk olvasni. Az 58 nyelvet beszélő Mezzofanti bíboros (1774-1849) Frankl Ágoston cseh nyelvésznek írta 1836-ban: "A magyarok maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában". Sir John Bowring (1792-1872) az 1838-ban megjelent Life and Works I. kötetében pedig így emlékezik meg nyelvünkről: "A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, melyen az idő viharai karcolást sem ejtettek… a magyar nyelv eredetisége csodálatos".

A MAGYAR NÉPZENE ÉS ANNAK EREDETE

(..)"A magyar népdal - olvassuk Kodály Zoltánnál - az egész magyar lélek tükre, a magyar nyelvvel egyidős; a magyarság történelme során kialakult és az évszázados - évezredes - használatban csiszolódott népzenei hagyomány anyanyelvünkhöz hasonló érték. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket". A népzene olyan dallamokból tevődik össze, amelyeket sokan és sokáig énekeltek. Az, hogy a magyar népzene ma is eleven valóság annak köszönhető, hogy annyira más, mint Európa minden indoeurópai népének a zenéje, ezért az nem tudta megváltoztatni., hiszen a nyelvvel, a táncművészettel, a hiedelemvilággal, a mesevilággal és a viselkedési formáinkkal bennünk élt, hozzánk kötődött és ma is magyarságunk szerves részét alkotja. Népzenénk mindig szorosan kötődött népünk életéhez; annak feltárása nélkül nem kaphatunk teljes képet őseinkről.

ŐSI MAGYAR NÉPI HANGSZEREK EREDETE ÉS PÁRHUZAMAI

(..)Az énekes zene mellett fontos megvizsgálni, hogy milyen kapcsolat van az európai és ázsiai, illetve a keleti népek és a magyar nép által használt hangszerek között. Az európai zenekultúra legtöbb hangszerének ázsiai eredetét az magyarázza, hogy a régi keleti kultúrák messze magasabb színvonalon álltak, mint a korabeli nyugat-európaiak. Az ázsiai hangszerek Európába jutását a tudomány "arab közvetítéssel" hozza kapcsolatba, holott az arabok európai megjelenése viszonylag kései (Kr.u. 711 táji), a "keleti" hangszerek jelentős része ekkor már régen Európában van. Jóval előttük az ázsiai nagyállattartó lovas népek hozták magukkal e hangszereket. A magyarság zeneszerszámainak zömét őseink "hozták magukkal" és nem "vették át". A magyarság nagy hangszer-arzenállal rendelkezett. A keleti népek gyakran cserélgetnek egymással hangszereket, így nehéz bizonyítani, hogy melyik előzte meg a másikat. Régészeti leletekre sem támaszkodhatunk, hiszen a hangszerek jelentős része porladó anyagból készült és az évezredek során megsemmisült. Nagy segítséget jelentenek az eddig kellően fel nem használt néprajzi analógiák. A magyar ember zeneileg igen tehetséges. Hogy mégsem ismeri eléggé a világ a magyar népzenét, annak hagyományokban gyökerező etnikai okai vannak. Európában a zenélés nem tartozott mindig a "tisztességes" foglalkozások közé. Arisztotelésznél olvassuk: "Szabad emberhez méltatlan a zenélés… Férfinek nem illik ilyesmit tenni, hacsak nem részeg vagy tréfál". Európában, akik foglalkozásszerűen zenéltek, azok a társadalom perifériájáról kerültek ki, Belső-Ázsiában és Kínában viszont a zenélés az előkelők kiváltsága volt.

AZ ŐSI MAGYAR NÉPTÁNC

(..)A táncok rögzítésére csak néhány évtizede van lehetőségünk. Addig csak néhány szóbeli vagy képi feljegyzés hagyott emléket. A régi idők tánckincsének részletei örökre, helyrehozhatatlanul elvesztek számunkra, ám vannak olyan mozaikszemek, melyeket őriznünk kell- - ahogyan dalainkat, nyelvünket és mesevilágunkat hosszú századok óta őrizzük -, mert segítségükkel feltámadhat a múlt (Timár Sándor). Márpedig nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a magyar néptánc. Népi táncaink eredete az ősi korba nyúlik vissza, amikor a tánc szertartások része volt. A ma is élő táncok sajátos mozgásformái, az átmenet nélküli, szakított mozgásváltozatok, a hangulatban, az erőben bővelkedő férfitáncok, valamint az a sajátság, hogy a magyar tánc főleg férfitánc, arra engednek következtetni, hogy az első magyar táncok harci táncok voltak. Erre utal a játékos táncok alakzata is, amelyeket túlnyomó részt körben járnak. Ennek az lehetett a magyarázata, hogy a táncoknak tűz lehetett a középpontjuk. A harcos múlt emlékét ma is őrzik a ma élő botos táncok sokasága. E táncokban a botfogás, valamint a görgetés módja a kardtartás és vágómozgás egyenes leszármazottja. Feltehető, hogy a táncot drámai játékban is használták.

Az a megszállottság, amely a magyart jellemzi tánc közben, a múltban sok téves ítéletre adott okot. A XII. században az ördög mesterségének tartották a magyar táncot, ezért üldözték is. Ennek az lett a következménye, hogy a későbbi fölszabadulás a csendes, higgadt idegen táncoknak nyitott utat. Nincs olyan forrásunk, amely kielégítő bizonyítékokra tudna hivatkozni a magyar tánc régmúlt formáit illetően. A tánc sokszínű, rengeteg változatban él, s ezeket rendszerbe foglalni szinte lehetetlen. A tánc tudománya apáról fiúra szállt, s a tánc fennmaradása az utód képességétől függött. Ha a magyar tánckészség nem öröklődött volna, táncvilágunk talán nyomtalanul eltűnt volna. Egy biztos támasza van a magyar tánckutatóknak: a magyar lélek. Egyforma formákat több nép is teremthet, de ami sajátos, az a kivétel. A mi népünkre jellemző sajátságokat feltüntető apró változatok adják a magyar vonást. A különbség, az "apró" nagyon nagy lehet, ha a táncot a nép lelke hatja át.

ŐSKÖLTÉSZETÜNKRŐL ÉS A MAGYAR NÉPMESÉRŐL

(..)A magyar népmese olyan kincs múltunk keresésében, amelyet a mai napig nem aknáztunk ki. Gazdagsága, sokfélesége a világon egyedülálló. Tulajdonsága, hogy teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudás áthagyományozott egyetemességét. A nép sokkal igazabban tudta a magyar történelmet, mint a krónikaírók. Bebizonyosodott, hogy a "parasztok csalfa meséi" és a "hegedősök csacska énekei" nemegyszer hűségesebben őrizték múltunkat, mint a történetírók.

A magyar nép ősköltészetének gyökerei a vallás, nevezetesen az őskultusz világába nyúlnak vissza. Az ősök szellemének tiszteletével együtt járt tetteik emlékének megőrzése és felelevenítése. A halotti tor és emléktorok alkalmával elbeszélték a halott nevezetes tetteit, vadállatokkal, emberekkel és elemekkel vívott küzdelmeit. A hadászatban, harcban kiváló hősök, vezetők, fejedelmek, hadvezérek tetteit mesés elemekkel tarkítva, kerek elbeszélésbe, gyakran ritmikus sorokba foglalták és mesélve, dalolva, szavalva adták szájról-szájra. Egy idő után a vallási szempontok háttérbe szorultak és megszülettek a hősmondák. Az élő vezérek és fejedelmek tetteiről hősi énekeket, dalokat szereztek és ezeket az elődökről szóló énekekkel együtt immár hivatásos énekmondók adták elő a lakomák fűszeréül. A hősmondák mellett a nép ajkán mesék keletkeztek, melyeknek középpontjában csodás természeti tünemények, szörnyállatok, az ember sorsát irányító jó és rossz szellemek, tündérek, boszorkányok, ördögök és a szellemekkel cimboráló varázslók álltak. A kereszténység felvétele után e régi mondák és mesék egy részét újak kiszorítják és csak néhányat őrzött meg közülük középkori történetírásunk és népi hagyományunk. Ezek a nép lelkébe olyan erősen beleivódtak, hogy hősi énekeink, balladáink és meséink minden idegen hatás ellenére megérték a mát. Balladavilágunkban és népmeséinkben ma is ott van egész Belső-Ázsia, Közép-Ázsia és a Kaukázus.

ŐSEINK JÁTÉKAI

(..)A játék a művészetek rokona. A játéknak is vannak ősinek mondható megnyilatkozásai és vannak a műveltség magas fokán álló játékok. Az ősi "természeti" népek és a gyermekek lelkivilága igen közel áll egymáshoz. Az egyén a maga fejlődése során bizonyos mértékig megismétli az emberiség sok ezer éves útját. A gyermek játéka az emberi lélek mélységéből fakad, az ősi ösztönök természetes megnyilvánulása. A játéktevékenységet a természet parancsolja, hiszen mialatt a gyermek játszik, abban nemcsak kedvét leli, hanem számára testi-szellemi fejlődést is jelent. Mivel a játék indítéka minden gyermekben ugyanaz, az egyes népek játékai között sok a hasonlóság, de ezen túl a játékok és játékszerek vizsgálata során sajátos népi-nemzeti elemekkel és sajátosságokkal is találkozhatunk, amelyek elkülönítik egymástól az egyes korok és egyes népek játékait. A játékszerek anyagát a földrajzi környezet határozza meg; a játék-tevékenységben uralkodó utánzási hajlam pedig kielégíthetetlen szomjúsággal szívja föl és foglalja játékba az illető nép történeti sorsa alatt kialakult tárgyi világának és szellemi hagyományainak elemeit. Ahogyan a magyar gyermek mai játéka a magyar föld állat- és növényvilágát, természeti jelenségeit, a magyar nép foglalkozásának tárgyait, műveleteit tükrözi, úgy megcsillannak benne a magyar nép hiedelmeinek töredékei, emlékei, népköltészeti és népi táncainak régi elemei és nyelvünk ősi maradványai. Lázár Katalin az 1990-es években több, mint háromszáz sajátosan magyar játékot tudott összegyűjteni, ami azt jelenti, hogy a magyar játékkincs mennyisége és színessége a világon egyedülálló. Hogy megmaradtak ősi és régi népi játékaink, annak egyik oka, hogy több, mint a fele dallamos, illetve ritmikus, egyedülállóan magyar. Mivel a gyermekeket játékaiban nem zavarja a játékok érthetetlen szövege, azért azokban sokszor torzult formában, de ősi - főleg ősvallásos - szövegek őrződtek meg. Amikor ősvallásunkat a kereszténység felvételekor tudatosan kiirtották, a gyermekeknek senki sem tilthatta meg, hogy tovább ne énekeljék a naphívogató "Süss fel Nap", a gyógyító "Síppal, dobbal nádi hegedűvel", a rontás ellen védő "Fordítva vettem föl ruhámat, szerencsém lesz" és a túlvilági lényekkel kapcsolatot tartó "hókusz-pókusz", "abrakadabra" és "csiribí-csiribá" szövegeket. A gyermekek lelkivilága nem változékony. Minden gyermekbe belekódolódtak bizonyos ismeretek és a találékonyság. Ahogyan elmúlt ezer esztendőnk megőrizte népdalainkat, népballadáinkat, ételkultúránkat és hiedelemvilágunkat, úgy a magyar gyermek az adott körülményekhez alkalmazkodott játékkincsét adta át a mának.

NÉPMŰVÉSZETÜNK KÉT ALAPANYAGA:

A NEMEZ ÉS A "KÉKFESTŐ" BATIK,

VALAMINT A MÉZESKALÁCS

A nemezelés

(..)Textíliáink jelentős részét növényi rostokból állítják elő, Belső-Ázsia lovas népei azonban már a Krisztus előtti első évezredben felfedezték, hogy az állati eredetű rostok is alkalmasak ruháik alapanyagának. A technika, amelyet a kezdettől fogva használtak ugyanolyan ősi, mint a szövés vagy a fonás és az így kapott anyag - a nemez - kellemesen puha, bolyhos, levegő-áteresztő és védelmet nyújt a szélsőséges éghajlat ellen. Maga a "nemez" szó iráni (perzsa) eredetű és jelentése: "ver"; a nemezt készítésénél ugyanis összedöngölik, "összeverik", illetve kallálják (összegyúrják). A nemezelés legkeletibb határa a Kínai Nagy Fal, legnyugatibb a Kárpát-medence volt; sem Amerika, sem Afrika nem ismerte csak az eurázsiai sztyepvidéken élő népek használták. Olyan népek készítették, amelyekre az európai "kultúra" a pejoratív "lovasnomád" jelzőt sütötte rá. A nemezkészítés őshazája - amint az előbb elmondottakból következik - Belső-Ázsia, úgy mondhatnánk: "Ázsia Szíve" (a Dzsungár-medence és a Takla-makán peremvidéke), azaz "Kínai Turkesztán" (vagy Kelet-Turkesztán). Máshol is tenyésztettek birkát, de a "nemezt" sehol nem "találták föl". Belső-Ázsia népeinél a nemez létszükséglet volt. Ezek a belső-ázsiai népek még ma is ugyanúgy készítik a nemezt, mint őseik és ugyanarra a célra használják. Valaha, amikor a hagyományok szerint még az istenek a földön laktak - így is kezdhetnénk e történetet. "A sátrak falain nemezből kivágott és körülvarrt istenek szolgálták az embert és védték a rossz, a gonosz szellemek és a szerencsétlenség ellen". Ha nagy útra indult valaki, nemezszőnyegre ültették, úgy búcsúztak tőle. A nemez vallási és világi szertartásoknak is része volt ;a fejedelmet mindig nemeztakarón avatták. Timurt is ilyen szőnyegen emelték magasba. A fehér nemez volt a legértékesebb, mivel a fehér őseinknél a megtiszteltetés színe volt. A szürke nemezt lószerszámok készítéséhez vagy a szegényebbek tárgyaihoz használták. Szakemberek erről így írnak: "A vadjuh háziasítása Belső-Ázsiában zajlott le, és az itteni pásztornépek voltak a nemez feltalálói és ők voltak ezen anyagnak felvirágoztatói is". Ugyanis Ázsia füves legelőin kevés az építésre alkalmas fa, a gyapjú viszont nagy mennyiségben áll rendelkezésükre. Az állatokkal vonuló pásztoroknak olyan hajlékra van szüksége, amely könnyen szétszedhető, szállítható és gyorsan összerakható. A birkának és a belső-ázsiai taki-lónak elterjedési területe teljesen egybeesik a nemez elterjedési területével. Ezért érthető, hogy a nemezelés kultúrája a Kínai Nagy Fal és a Kárpát-medence között széles sávban alakult ki, amelyhez a bőrmegmunkálás és a szőnyegkészítés művészete is társult.

Az első kínai feljegyzések a nemezről a Kr.előtti IV-III. századból származnak, amikor a Kínai Énekek könyvében (Shi King) és a Történelmek Könyvében (Shu King), hogy e módszert a Kínai Nagy Falon túli "barbárok" - a hsziungnúk (hunok) - "találták fel", illetve használták. Kr.előtti 307-ben Wu-ling kínai uralkodó Csao vezetőjének lovát a hunoktól beszerzett nemezzel takarta be, de a könnyű kínai textilekhez (selymekhez) szokott kínai uralkodóknak ez nem felelt meg, a nemezt amúgy is "nomád" szokásnak" tartották. A kínaiak a hunok-lakta területet egy időben "nemezországnak" nevezték. A Tang-dinasztiabeli Kínai Évkönyvek a "barbárok" arannyal és értékes kövekkel díszített jurtáiról számolnak be. A kínaiaknál a nemezelés éppúgy soha nem jött "divatba", mint Európában sem, bár nemeztárgyak eljutottak a rómaiakhoz is. Hérodotosz a szkítáknak "nemezzel borított házairól" ír és megemlíti, hogy "a keleti nomádok nemezzel fedett kocsikkal vonulnak, amelyekben lakni is szoktak". Stein Aurél Hotanban megtalálta az első csodálatosan megmaradt festett jurta maradványait a Kr.előtti 324-ből.

A "kékfestő"

A nemezelés eredetéhez hasonló a kékfestő technológia és a kékfestő-motívumok eredete (bár Néprajzi Lexikonunk szerint a kékfestő technológiát a XVIII. század közepén Németalföldtől "vettük át"). "A több, mint 2000 éves kékfestő technika Belső-Ázsia török népeinek ősi kultúrájához tartozik" (Lu Pu, 1981). Lényege, hogy megolvasztott méhviasszal mintákat nyomtatnak vagy festenek a lenvászonba, amelyet indigóval kékre festenek, majd forró vízzel kioldják a méhviaszt. A belső-ázsiai száraz levegőnek köszönhetően csodálatos kékfestő textilek és eszközök kerültek elő az asztanai Kr.uáni I-II. századi aknasírokból; Lu Pu kínai kutató Han korabeli (Kr.e. 206-Kr.u.220) kékfestő-mintakönyvet adott ki Pekingben 1981-ben.(..)

A mézeskalács

(..)A közelmúltban monografikus kötet jelent meg Belső-Ázsia török népeinek mézeskalács-kultúrájáról. A kötet lényege, hogy megtudjuk, hogy a mézeskalács készítése éppúgy, mint a belőle készített "huszár-", szív- és állat alakú "mézesek" ősi kultúránk része. Hogy hunok, avarok vagy a honfoglalók hozták-e be a Kárpát-medencébe nem tudjuk.

Forrás:  http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/index.html